Nincs bíró, akinél reklamálhatnál - Karl Erik Böhn útravalói

SIKEREK ÉS KUDARCOK FÖLDJÉN

2011. szeptember 12. [Arra válaszolva, nem zavarja-e azért egy kicsit, hogy mikor ETO-címeres autóval parkolt a Fradi-csarnok elé, jól megköpködték az Audit.]

„Tudja, miért nem? Mert ez is azt mutatja, amit nagyon csodálok a magyar kézilabdában: hogy itt az embereknek nagyon fontos a meccs, élet és halál kérdése a klubhovatartozás. Norvégiában ha vége a mérkőzésnek, mindenki hazamegy és el is felejti, mit látott – itt meg nincs fontosabb.”

2011. szeptember 27.

„Érdekes számomra a média felfokozott érdeklődése, ami engem övez Magyarországon, mert Norvégiában is hiába követik sokan nyomon a kézilabdát, nem volt jellemző ekkora felhajtás. Ugyanakkor nem teher számomra, elfogadom, hogy ez a munka része, és fontos a szövetségnek is. Mindez csak azt igazolja, hogy milyen népszerűségnek örvend a sportág az országban.”

2011. október 14. [Az Azerbajdzsán elleni bemutatkozó meccs előtt]

„Az első hazai meccset meg kell nyerni, mert ha veszítünk, akkor másnap természetesen azonnal lemondok. De ez nem történhet meg. Nem lesz olyan könnyű mérkőzés, mint azt sokan gondolják, de hiszek benne, hogy nyerünk.”

2011. október 19. [A 41–19-es győzelem után]

„Öröm volt látni, hogy milyen gyorsan, felszabadultan, jókedvűen kézilabdázott a csapat, és leszünk még ennél jobbak is. Ez a meccs nem az én munkám eredménye, hanem a lányok nagy játéka volt.”

2011. november 24. [Győri edzővé kinevezése után]

„Nem mondhattam nemet. A páromnak, Heidi Lökének hatalmas csalódást okoztam volna vele, ő azt akarta, hogy ha felkérnek, mindenképp vállaljam el. (…) Én vagyok a leglogikusabb választás. Együtt élek Heidivel, így a mindennapjaim része az ETO. Nemcsak a meccseken vagyok ott, de ismerem a leendő BL-ellenfeleket, ismerem a lányokat, a csapat munkáját, életét, hiszen még itthon, a konyhában is arról beszélünk! Ha Heidi nem itt játszik, gondolkodás nélkül visszautasítottam volna a megkeresést, ahogyan akkor is, ha a magyar szövetségen azt érzem, akár csak egy pillanatig is habozik, hogy elengedjen-e – de mindenben támogattak. Nem én jelentkeztem, de ha már megtaláltak, el kellett fogadnom.”

2012. január 4.

„Minden új edző jó edző, de hogy mennyire, azt az eredmények döntik el. Akiről azt mondják, micsoda rendes ember, még ha minden meccsét el is vesztette, nem sokat ér. Engem is azzal mérnek majd, mit érek el a Győrrel – még ha esetleg újfajta módon is érem el. De többek között azért is örülök, hogy az ETO edzője vagyok, mert így a gyakorlatban bizonyíthatom, hogy amit képviselek, amit a válogatottnál is szeretnék meghonosítani, annak van létjogosultsága. (…) A magyar edzők egy része sokkal többet tud nálam arról, hogyan kell felkészíteni egy kézilabdázót, amióta itt vagyok, rengeteget tanultam tőlük. Azt viszont alighanem én tudom, mi kell ahhoz, hogy egy csapat a nemzetközi élmezőnybe kerüljön és ott is maradjon: öt-hat éve a világ legjobbjaival dolgozom, és azt látom, hogy a gyors, erős, hatvan percet végigrohanni tudó csapatoknak, játékosoknak van sikerük. Lehet, hogy később nem így lesz, de most ilyen a kézilabda, és a következő két-három évben alighanem ilyen is marad. Én pedig semmi másért nem dolgozom a nap huszonnégy órájában, mint hogy a magyar válogatott minél sikeresebb legyen, és úgy vélem, az én módszereimmel az is lehet.”

2012. május 13. és 14. [Az ETO Podgorica elleni, elveszített BL-döntője után]

„Kemény mérkőzés volt, a világ két legjobb csapata találkozott ma, és a Podgorica megérdemelten nyert. Megvoltak a lehetőségeink a győzelemre, de nem tudtunk élni velük, pedig három perccel a vége előtt a kezünkben volt a meccs. Nüánszok döntöttek, ezek most a Podgoricának kedveztek. (…) Aggódom a kézilabda jövője miatt, ha abba az irányba halad, amit most láttunk. Elvileg vannak szabályok, amelyek lefektetik, mit lehet és mit nem. Ha ezeket egy csapat tízszer megszegi, tízszer megbüntetik. Ha százszor szegi meg, és harmincszor büntetik meg, akkor megúszott hetven szabálytalanságot, és ma épp ez volt a helyzet: ilyen hangulatban, ilyen körülmények között biztos volt, hogy ezt-azt meg fognak úszni a montenegróiak. De néhány olyan dolgot is megúsztak, amiért elvinné őket a rendőr, ha az utcán próbálnák meg.”

2012. május 17. [A Győrrel megszerzett bajnoki cím után]

„A Ferencváros nagyon jó együttes, az otthonában, ilyen hangulatban minden ellenfelét legyőzte az idén, úgyhogy természetesen szoros meccsre számítottam, még ha arra nem is, hogy a végén egy védésen fog múlni a győzelmünk. Pálinger Kati fantasztikus volt! Örülök a bajnoki címnek, megdolgozott érte a csapat.”

2012. december 15. [A norvégok elleni Eb-elődöntő után]

„Az biztosan nem jött jól, hogy a meccs előtti este, a taktikai értekezletünk alatt érkezett a norvég szövetség sajtóközleményének a híre – miközben még a családomnak sem tudtam elmondani, mi a helyzet, és persze a csapattal is közölnöm kellett. Mindenki nagyon megdöbbent, és utána már nem tudtunk kizárólag a meccsre koncentrálni – tizenhat órával a kezdés előtt hátba támadtak minket, és ez lett belőle. A szövetség sajtófőnökének nem lett volna szabad kiadnia azt a közleményt. (…) Megvagyok. A magyar női kézilabda-válogatott fontosabb, mint az én magánéletem vagy az érzéseim – azon voltam egy hónapig, hogy a csapat ne is vegye észre a problémáimat. Nehéz időszakon vagyok túl, három-négy órákat aludtam naponta, most a meccs előtt éppenséggel egyet sem, de legalább könnyebb volt beletemetkeznem a munkába, és most már egy napot kibírok úgy, hogy a történtek ne befolyásoljanak. Persze nyilván a lányokon is nyomot hagyott az eset – büszke vagyok rájuk, hogy ilyen előzmények után helytálltak.”

2013. január 11. [Az Eb-értékelőben]

„Most is azt tudom mondani, a csapat megmentette az életemet. (…) Életem legszebb időszaka volt a mostani. Komolyan. És ha arra gondolok, mennyire közel voltam ahhoz, hogy kirúgjanak, és szégyenkezve távozzak Norvégiába… Ugyanakkor nem véletlen, hogy végül odaértünk. Hiszen novembertől december közepéig szinte mindennap együtt voltunk, ami hosszú idő egy közösség életében, és mégis, végig sikerült fenntartani a kiváló szellemet, megőrizni a humorunkat. És ezért végtelenül hálás vagyok a csapatnak, a sorsnak.

(...) Beszélgettem a lányokkal, hogy a stílusom mennyire jön be nekik. Azt mondták, nem ehhez szoktak, de bejön. Miért, mihez szoktatok? Hogy leüvöltik a fejünket. És azt szeretitek? Nem. És hogy érzitek, miután ordítoztak veletek, jobbak lettetek? Nem. Azt persze nem állítom, hogy az én stílusom a követendő példa – de én így csinálom, mert úgy gondolom, ekképpen lehet a legjobban kezelni a lányokat.”

EGY MÁS PÁLYÁN – HARC A GYILKOS KÓRRAL

2012. december 17.

„Hazamegyek Norvégiába, rendbe kell raknom a magánéletemet. Utána viszont visszajövök, és ismét belevetem magam a feladatokba, mert még hosszú út áll előttünk.”

2013. február 7. [Miután kiderült, hogy leukémiás]

„Már novemberben, decemberben is sokszor fáradtnak éreztem magam, de rengeteget dolgoztam az Európa-bajnokság alatt, és úgy gondoltam, nyilván ez az oka. Utána karácsonyra visszajöttem Norvégiába, és kicsit jobb formába is kerültem, csakhogy aztán januárban megint egyfolytában azt éreztem, fáradt vagyok, gyenge. Egyre rosszabbul tartottam magam – próbáltam edzeni kicsit, elvégre korábban könnyedén lefutottam nyolc kilométert, de egyik nap tíz másodperc után le kellett szállnom a futópadról. Akkor már sejtettem, hogy valami nincs rendben. Aztán a múlt héten ismét Norvégiába jöttem, és gondoltam, felhívom az orvosomat, vizsgáljon meg. Így is lett, vért vett tőlem, és azt mondta, szerinte be kellene mennem a kórházba. (…) Ilyen a sors. Ha úgy alakul, hogy ennyi volt megírva nekem, akkor boldogan léphetek le a színről – elégedett vagyok az életemmel. De ettől még hiszek abban, hogy meggyógyulok. Mindent meg fogok tenni, hogy meggyógyuljak, harcolni fogok, ahogy bírok. De ezen felül nem ígérhetek semmit.”

2013. június 21.

„Nehéz néhány hónap volt, nem gondoltam volna, hogy ennyire mélyre juthat egy sportember, de legalább a legjobb helyen voltam, a kórházban. A legkeményebb a mesterséges kóma volt, ami nélkül nem lett volna esélyem átvészelni a kezeléseket. Teljesen elgyengültem, s tudatták velem, hogy van rá esély, hogy többé nem kelek fel. (…) Alig van remény arra, hogy ott legyek a vébén. Most a saját küzdelmem a legfontosabb.”

2013. június 25.

„Először vagyok a Facebookon január óta. Képtelen vagyok válaszolni az összes kedves üzenetre. Köszönöm a biztatást és az együttérzést! Gyenge és fáradt vagyok, kívülről kilencven évesnek tűnhetek, de én száztíznek érzem magam. A kedvemmel szerencsére nincs probléma! Üdv, KEB László”

2013. július 9.

„Hatvanhét kiló vagyok, jobb napokon hatvannyolc, megint egyfolytában fáradtnak érzem magam, meg nem is nyújtok valami szép látványt... De már nincsenek rákos sejtek a szervezetemben, az orvosoknak sikerült ellenőrzés alá vonniuk a betegségemet. Éppen azért kell most elővigyázatosnak lennem, átesnem még egy kemoterápiás kezelésen, hogy ez így is maradjon. Attól viszont messze vagyok, hogy egészségesnek nevezhessem magam.”

2013. augusztus 7.

„Az álmom az, hogy visszatérek Magyarországra, s újra én leszek a női válogatott szövetségi kapitánya. Azért küzdök mindennap, hogy ez valóra váljon. Sokat jelent, hogy a szurkolók és a játékosaim rendszeresen keresnek, a szeretetük erőt ad. Sajnos mindegyik üzenetre nem tudok válaszolni, nincs hozzá elég erőm. De imádom az országukat és az embereket, hiszem, hogy látjuk még egymást.”

2013. november 8. [Miután kiengedték a kórházból]

„Kevés célom van. Az egyik, hogy jó apja legyek a két gyerekemnek. A másik, hogy visszatérjek a magyar válogatotthoz. Különös kézilabda-kultúrát alakítottunk ki Magyarországon, és addig akarom folytatni a munkát, amíg ki nem rúgnak. Tudom, hogy a 17 lány nagy szeretettel vár vissza, remélem, márciusban már együtt lehetünk. (…) Úgy nézek ki, mint egy 90 éves ember, miközben száznak érzem magam. De nem bánom. Tisztában vagyok vele, hogy bármikor bármi történhet, de hiszek az orvosokban. Nem tekinthetek egy napnál távolabbra. Október elején már majdnem feladtam, most mégis kint vagyok. Hálás vagyok az orvosoknak, ők az igazi hősök, nem én.”

2013. december 10.

„Türelmes vagyok, nem sürgetem a felépülést. Januárban már tervezem, hogy Magyarországra utazok.”

2013. december 20.

„A legfrissebb vizsgálatok megállapították, hogy újra rosszindulatú sejtek képződtek a szervezetemben. Egyelőre hazaengedtek, de hétfőn vissza kell térnem az orvosaimhoz a klinikára, s akkor eldől majd, hogy milyen kezelésnek kell alávetnem magam. Így még azt sem tudom, hol töltöm a karácsonyt.”

2013. december 23. [Szenteste előtt egy nappal kapta meg a „halálos ítéletet” az orvosoktól]

„Megkaptam a halálos ítéletemet két nagyszerű orvostól, akik Norvégia legjobb hematológusai közé tartoznak. Nem volt vicces... Norvégia legjobb orvosi csapata áll mögöttem a norvég egészségüggyel. Jól vagyok, a szeretteimnek azonban most nagyon nehéz. Tisztában voltam vele, hogy az állapotom romlott az utóbbi napokban. Pedig úgy alakult minden, ahogy reméltem. November 27-én gyógyultnak nyilvánítottak, most viszont megkaptam a hírt ennek az ellenkezőjéről. Nem tudom, hogy napok, hetek vagy hónapok vannak-e még hátra az életemből. Próbálok pozitív maradni és tartani magam, amíg tudom, ez az egyetlen, amit tehetek. A norvég egészségügytől fantasztikus támogatást kaptam, de ugyanezt mondhatom a barátaimról, családtagjaimról és mindenki másról. Ezért nagyon-nagyon szerencsés vagyok, ám sajnos így alakult, azonban felkészültem rá. Ilyen az élet. Az egyetlen biztos benne a halál, bár én reménykedtem benne, hogy néhány évet még kapok.”

2014. január 4.

„Ha megérem a márciust, és olyan állapotba kerülök, hogy nem lesz akadálya, betartom az ígéretemet, és Magyarországra utazom. Szeretnék elbúcsúzni a csapatomtól, a szurkolóktól, az ottani barátaimtól. Nagyon megszerettem ezt az országot. Éppen ezért nem is egyedül mennék, hanem magammal vinném a lányomat, Jennyt és a fiamat, Philippet. Nekik is meg akarom mutatni a második otthonomat. Remélem, az élet ezt a lehetőséget még megadja nekem.”

CSALÁDRÓL, ÉRZELMEKRŐL, ÉLETRŐL, HALÁLRÓL

2013. december 24.

„Vigdis [a húga, Böhn csontvelődonorja – a szerk.] hisz az angyalokban meg ilyenekben, amiben én nem – nem csoda mondjuk, hiszen ő maga is egy közülük. Korábban nem voltam az a kimondottan családcentrikus ember, de a történtek megváltoztatták a kapcsolatunkat a húgommal és édesanyámmal – közelebb kerültünk egymáshoz. Vigdis csodálatosan kedves, segítőkész lány, csodálatos ember – egészen más, mint én. Én például sosem tudnék eladni semmit, ő meg imádja, hogy embereket beszélhet rá parfümvásárlásra.

(...) Emlékszem, az apám egy hónapig feküdt itthon gyógyíthatatlanul, ebben a házban. Tudtuk, hogy csak idő kérdése, és meghal, nem tehetünk semmit. Aztán megtörtént, de Norvégiában ilyenkor ki kell hívni a halottkémet, hogy hivatalosan is megállapítsa a halál beálltát. Addig is, míg megérkezett, mi leültünk, ettünk egy keveset, és belenéztünk egy kézilabdameccsbe, mialatt az édesapám feküdt az emeleten – de mit tehettünk volna? Közben megjött a halottkém, elvégezte a munkát, és a halottszállítók kivitték apámat. Máig előttem van, ahogy fekszik a tepsin… Majd miután elmentek, elmosogattuk az edényeket. Szóval tényleg ez az igazság – az élet megy tovább. Muszáj.

(...) A kisfiam, Philipp tizenkét éves, ő kevésbé értette meg mindezt, meg egyáltalán azt, ami velem történik, úgyhogy amikor meglátogatott, mindig igyekeztem úgy tenni, mintha jól volnék. De az édesanyámnak volt a legrosszabb. Mondtam neki, hogy ne sírjon annyit, legalább addig, amíg élek – csak magának okoz több szenvedést, ha kétszer is meggyászol. Persze tudom, hogy ez nem így működik.

(...) Február nyolcadikán kerültem be a kórházba , és május tizennyolcadika volt az első nap, amikor nem ült ott az ágyamnál valamelyik barátom. Andreas [Smeby], azután Tord [Ellingsen], aki most is kint van a válogatottnál vagy a vasútigazgató, akiről beszéltem, és még néhányan felosztották egymás közt a napokat, akkor is, amikor kómában voltam. Volt, amikor arra ébredtem, hogy Andreas szuszog mellettem egy székben… Sosem fogom tudni eléggé meghálálni nekik, hogy mellettem voltak. De rengeteg támogatást kaptam Magyarországról is, mindig meghatódom, ha csak eszembe jut. Látod most is…

(...) Jobb, felnőttebb ember lettem a betegség által. Felelősebb. Kétszer házasodtam meg, kétszer váltam el, nem hiszem, hogy ez jó pontnak számítana Isten előtt – de sosem fogok többé olyan fogadalmat tenni, amit nem tudok megtartani. Mostantól, ha mondok valamit, az úgy is lesz. Nyugodtabbá is váltam, nem engedem felhúzni magam lényegtelen apróságokon. Olyan lettem, mint az elefántok: nem törődnek semmivel csak a vízzel, a fűvel meg a csordával.

(...) Ez nem olyan, mint a kézilabda. Nincsenek szabályok, nincsenek hétméteresek meg kiállítás. A szervezeted azt csinál, amit akar, nincs bíró, akinél reklamálhatnál.”