Női kézi: „Nem értettem, Szabó Edina miért beszél így velem” – kitálalt az Érd távozó légiósa

– Miért igazolt 2014-ben Érdre?
– Ismertem Szabó Edinát, aki sokáig a francia válogatott technikai stábjában dolgozott, és kíváncsi voltam. Fiatalon egy évet Dániában, Aalborgban töltöttem, hideg volt, egyedül voltam, az emberek sem olyan közvetlenek. Edina többször is megkeresett, hogy játsszak az ő csapatában, én pedig nyitott vagyok a világra. Meggyőzött, bíztam benne. – Miért igazolt 2014-ben Érdre?
– Ismertem Szabó Edinát, aki sokáig a francia válogatott technikai stábjában dolgozott, és kíváncsi voltam. Fiatalon egy évet Dániában, Aalborgban töltöttem, hideg volt, egyedül voltam, az emberek sem olyan közvetlenek. Edina többször is megkeresett, hogy játsszak az ő csapatában, én pedig nyitott vagyok a világra. Meggyőzött, bíztam benne.

– Négy év alatt megismerte a nyelvünket?
– Persze, beszélek magyarul! Azért kezdtem el tanulni, mert elegem lett abból, hogy edzésen semmit sem értek. Elkezdtem beszélgetni a csapattársaimmal, rádiót hallgattam, és az ismeretlen szavakat utána megkérdeztem. Egy szó, két szó, utána egy egész mondat, fokozatosan szedtem össze a nyelvtudásomat. Csak az első lépés nehéz, a többi magától jön.

– Mi a legszebb emléke?
– Azokat a meccseket szerettem, amikor mindenki esélyteleneknek tartott minket, mégis nyerni tudtunk. Ilyen volt például két éve a Fradi ellen, vagy több párharcunk az EHF-kupában, mondjuk, a norvég Byasen ellen. De minden meccset szerettem, ahova a drukkerek elutaztak velünk, Franciaországban nem ezt szoktam meg…

– Az edzővel jó volt a kapcsolata?
– Edina nem egyszerű ember, mindig talál valamit, amit szerinte rosszul csinálsz, gyakran úgy, hogy te magad sem igazán érted, mire gondol. Sokat nyaggatott, viszont minden évben azt mondta, szüksége van rám, ezért maradtam Érden. Mindig közös megegyezéssel hosszabbítottam, sosem volt vita az aláírás előtt. Szerettem itt lenni, rengeteg jó embert ismertem meg, van, akivel kapcsolatban is maradok, a csapattársak közül például a már Siófokon játszó Mireya Gonzálezzel. Szerettem a szurkolókat is, akik mindig nyitottak és barátságosak voltak. Bármikor sétáltunk az utcán, mosolyogva utánunk kiáltottak, hogy „Hajrá, Érd!”, a meccs után megöleltek, a szurkolásba pedig mindent beleadtak. Persze történtek rossz dolgok is, de az emlék összességében szép marad.

– Hogyan alakult ki a mostani helyzet?
– Minden szezon előtt injekciózni kell a térdemet, porckopásom van, ez nem új dolog. Az idén később tudtam elkezdeni, ezért az edzővel megegyeztünk, hogy nem végzek futóedzéseket. Ráadásul amikor elkezdtem a labdás tréningeket, elkezdett fájni a hátam is, ám úgy voltam vele, volt már ilyen, majd elmúlik. Mindenhol fáj már, de a játékomra ez sosincs hatással, nagyon kevés mecset hagytam ki az elmúlt években. Az injekciók nem segítettek, ugyanakkor tudtam, hogy ezzel kezdeni kell valamit. Amikor kértem, hogy dolgozhassak a fizioterapeutával, megkaptam, hogy nem élvezek elsőbbséget a klubnál, menjek csak futni ki a többiekkel, amit évek óta nem csináltam a térdem miatt. Nem értettem a helyzetet. Edina azt mondta, a klubnak csak egy fiziója van, aki nem tud velem foglalkozni, csak másokkal, és ha akarok egyet, fizessem magamnak. Mindig felhozta, mennyibe kerülök a klubnak, ami idegesített. Nem értettem, mi a baja, miért beszél így velem, úgy gondoltam, ha elvárja mástól a tiszteletet, talán neki is meg kellene adni másnak. Nem értettem, ha valaki négy évig fontos szerepet játszik egy klubnál, azzal miért kell így bánni. Nem lettem hirtelen szörnyeteg, Edina is tudta, hogy nemsokára itt a közös út vége, mégis mintha meg akart volna büntetni valamiért.

– Itt akarta befejezni a pályafutását?
– Igen. Négy évet harcoltam, küzdöttem ezért a klubért, többet, mint korábban bármelyikért, néha a fájdalomtól aludni sem tudtam – erre még az arénába sem engednek be meccset nézni? Ha nincs rám szükség, egyszerűen mondják meg! Ne tréningeztessenek a fiatalokkal – akármennyire is imádom őket, sokan közülük a lányaim lehetnének –, ne akarjanak lerakni az amatőrökhöz, ne dolgoztassanak a mezőnyjátékosok helyett a kapusokkal negyvenöt percig, ne akarjanak teljesen elvágni a csapattól, és ne sulykolják, hogy orvosi okok miatt nem tudok játszani, amikor ez nem igaz!

– Mikor tudta meg, hogy a klub nem tart igényt önre?
– Két nappal a szezonrajt előtt a másodedző Rácz Mariann félrehívott, hogy szerintük nem érzem itt jól magam, és ha el akarok menni, elmehetek. De miért akartam volna? Élő szerződésem van, szeretek itt lenni – csak nem vagyok százszázalékos állapotban. Nem váltották ki a játékengedélyem, nem engedtek edzésekre és meccsekre járni.

– Hogyan tovább?
– Most az élet más dolgaira figyelek, ám egy-két évem még lehet a sportágban. Ennek az ügynek azért még nincs vége, az európai szövetséghez fordulunk, mert ilyen helyzetet nem így kell intézni. Ez nem korrekt. Kevesebb fizetésért is játszottam volna, viszont a pénteki tárgyalásokon sem tűnt úgy, hogy megoldást akarnak találni. Ha egy klub a saját szerződéseit nem tartja tiszteletben, akkor mi marad? Nincs mit megbánnom, nem rajtam múlt, hogy távoznom kell Érdről.