Petar Nenadics kacifántos útja a veszprémi magasabb szintig

Semmi kétség, Petar Nenadics magával ragadó egyéniség – Veszprémben is gyorsan kedvenccé vált (Fotó: Szabó Miklós)

Ha valakinek eleve el volt rendelve a sorsa, Petar Nenadicsnak, a Telekom Veszprém szerb irányítójának mindenképpen. Ugyan a labdarúgás és a kosárlabda népszerűbb Belgrádban, neki mégsem volt kérdés, hogy egy harmadik sportágat választ, miután az édesapja és példaképe, Velibor Nenadics, valamint nagybátyja, Marko Nenadics is profi kézilabdázó volt.

Édesapja 44 alkalommal szerepelt a jugoszláv válogatottban, amellyel hatodik lett az 1980-as moszkvai olimpián, játszott a szerb főváros egyik legnépszerűbb, patinás klubjában, a Crvena zvezdában, 1986 után pedig kipróbálta magát Németországban (TSV GWD Minden) és Franciaországban (Stade Marseillais UC és Lille UC) is.

„Ha nem is az első számú sportág, azért még mindig nagyon népszerű a kézilabda Szerbiában, nekem pedig az egész családom hozzá kötődik – mondta Petar Nenadics. – A környékünkön mindenki kézilabdázott, olyan volt, mintha az egész egy nagy kézilabda-iskola lenne. Persze kipróbáltam más sportágakat is, de csak az utcán, a haverokkal, egyesületi keretek között nekem csak a kézilabda létezett.”

NEM JÁTÉK – VÉRES HÁBORÚ

A sport mellett a délszláv háború volt a gyerekkorára kitörölhetetlen hatással, annak is inkább a második fele, hiszen amikor a háború 1991 nyarán kitört, a kis Petar éppen ötéves volt, így nem sok mindenre emlékezhet. Azonban a polgárháború 2001-es lezárása előtt történtek, Belgrád és más szerbiai városok 1999. március 24-től 78 napon át tartó bombázása már mély nyomot hagyott benne.

„Gyerekek voltunk, azt sem tudtuk, ki ellen és miért zajlik a háború – fogalmazott Nenadics. – Sőt, akkor még örültünk is, hogy nem kell suliba menni, annyit játszhattunk, amennyit akartunk. Egy darabig kicsit olyan volt, mint egy játék – de azután megértettük, mekkora katasztrófa volt a mi generációnknak. Lehet, hogy játszhattunk – de amikor nappal vagy az éjszaka közepén megszólalt a sziréna, hallottuk, hogy valahol bombáznak, azonnal le kellett menekülnünk a pincébe vagy a földszintre. Remélem, sohasem történik ilyen többé senkivel – és csak az tudja ezt őszintén mondani, aki már átélt hasonlót.”

És még nem is nekik vannak a legszörnyűbb emlékeik, nem is ők jártak a legrosszabbul, hiszen rengetegen voltak, akik családtagjaikat, barátaikat veszítették el a háborúban.

FIATALON LETT A ZVEZDA GÓLZSÁKJA

A kis Petar hétévesen, édesapja nyomdokán a Crvena zvezdában kezdett el kézilabdázni, korosztályról korosztályra lépett előre, tizenhat és fél évesen felkerült a felnőttcsapathoz, s 17 évesen már profinak mondhatta magát. Akkor még Szerbia és Montenegró egy ország volt, az erős bajnokság remek élményekkel és tapasztalatokkal szolgált a tehetséges srácnak, aki végül négy évet húzott le a belgrádi Vörös Csillag felnőttcsapatában, amellyel 2004-ben és 2006-ban bajnoki címet szerzett. Petar Nenadicsból igazi gólzsák vált: 2005-ben, még mindig csak 19 évesen házi gólkirály lett 113 találattal, 2006-ban pedig a liga legjobb gólszerzője 272 góllal.

„Fiatal csapat volt a miénk, amely egyből mély vízbe került, amikor indulhatott a Bajnokok Ligájában – emlékezett vissza Nenadics. – Az első meccsünket rögtön a címvédő, a szlovén RK Celje ellen játszottuk, őrült hangulat volt Belgrádban, hogy Európa legjobb csapatát fogadhatjuk. Szerintem nem vették komolyan a fiatal szerb srácokat, egy góllal le is győztük őket, én voltam a legfiatalabb abban a csapatban, és végigjátszottam a mérkőzést.”

A szóban forgó összecsapást 2004. október 9-én rendezték a szerb fővárosban, a Zvezda 33–32-re nyert, Petar Nenadics hat gólt dobott. A hazai csikócsapat a szünetben még hat góllal vezetett a nagy Celje ellen (22–16), amely az előző kiírás döntőjében a német Flensburg-Handewitt együttesét győzte le 62–58-as összesítéssel. Akkor még teljesen más volt a BL lebonyolítása, mint manapság, nyolc négyes csoportban zajlottak a küzdelmek, a D jelűben a Zvezda és a Celje mellett még ott volt az azóta anyagi csőd miatt megszűnt spanyol Portland San Antonio és a lengyel Wisla Plock. A szerb bajnokcsapat a harmadik helyen végzett, így nem jutott tovább a legjobb tizenhat közé.

A szerb kézilabdázás legnagyobb ereje akkor még az volt, hogy kemény volt a bajnokság, a klubok nemzetközi kupákban is játszottak, így Nenadics is nagyon korán el tudott kezdeni magas szinten játszani. Ráadásul a két legnagyobb és legnépszerűbb szerb klub egyikében; és akárcsak labdarúgásban és kosárlabdában, a Crvena zvezda–Partizan Beograd összecsapások kézilabdában is csúcsderbinek számítottak.

„Kézilabdában nagyjából kétezer-tízig, tizenkettőig számítottak nagy meccseknek, amelyeken garantált volt a telt ház, az összecsapások tele voltak szenvedéllyel, energiával, és mind a két gárdában remek játékosok szerepeltek. Kicsit olyan volt, mint Magyarországon a Szeged–Veszprém rangadó, azzal a különbséggel, hogy nálunk a két klubóriás ugyanabban a városban játszik” – fogalmazott Nenadics, aki szerint hat-hét éve már semmi sem olyan, mint régen volt.

Szerinte a két klub azért csúszott le, mert nem olyanok vezetik, akiknek kellene, különösen igaz ez a Zvezdára, amely egykor megannyi trófeát szerzett (többek között kilenc bajnoki címet és öt hazai kupagyőzelmet), most viszont azért küzd, hogy egyáltalán benn maradjon az élvonalban. Márpedig Nenadics biztos abban, a szerb válogatott csak akkor lehet újra erős, ha a hazai bajnokság is az, a csapatok közül különösen a Crvena zvezda és a Partizan.

MA IS VAN JÓ KÉZIS, CSAK EDZŐ NINCS

„Nagy problémák vannak a szerb kézilabdasportban – mondta Nenadics. – Elfogadom, hogy a pénz diktál és mondja meg, mennyire erős vagy gyenge egy sportág, de szerintem nem is kellene annyi pénz, hogy legyen egy-két erős csapatunk Belgrádban. Mint ahogy ahhoz sem, hogy kineveljünk néhány tehetséges srácot, akik néhány év múlva erős európai élklubhoz tudnak szerződni. Megértem azokat, akik most idő előtt elhúznak onnan, mert túl akarják élni valahogy, és később talán nem lesz lehetőségük elmenni. Persze nem örülök az egésznek, de ilyen az élet.”

Ez az oka, hogy Nenadics 2018-ban (átmenetileg vagy végleg, ezt még ő maga sem tudja…) visszavonult a szerb válogatottól. Döntését egyáltalán nem a kora indokolta, hiszen ereje teljében, a harmincas évei elején járt, és még most is remek az erőnléte, Európa egyik legjobb irányítójának számít. És nem is azért vágta el magát a nemzeti csapattól, mert ne játszana szívesen hazája válogatottjában, hiszen minden játékosnak ez az álma.

Az okot máshol kell keresni, a nemzeti csapatot körülvevő miliőben. Talán egy hónappal ezelőtt jelent meg a szerb médiában az a cikk, amelyben az újságírók elemezték az elmaradt sikerek okait, és arra jutottak, hogy nem voltak az országnak kiemelkedő kézilabdaedzői az elmúlt tíz-tizenöt évben. Hiányoztak azok a karakterek, akik vezetni tudták volna az együttest, nekik nem volt olyan tapasztalt, sok sikeres csatát megvívó „hadvezérük”, mint mondjuk a horvátoknak Lino Cervar. Nenadics szerint az elmúlt másfél évtizedben a szerb válogatott kerete mindig jobb volt, mint az aktuális szövetségi kapitány, aki nem tudott felnőni a játékosok tudásszintjéhez. Ezért hangoztatja lépten-nyomon, hogy két egymást követő, nagyon jó generációt gyakorlatilag elvesztett a szerb kézilabdázás, beleértve az ő korosztályát. Pedig rengeteg tehetség van, nemcsak kézilabdában, más sportágakban is, de úgy gondolja, szüksége lenne a szerb kézilabdázásnak olyan sportvezetőkre, akik adni akarnak a sportágnak, és nem csak elvenni tőle.

„Szomorú vagyok, mert ismerem azokat a srácokat, akik a nemzeti csapatban játszanak, és tudom, hogyan éreznek. Ők a legjobbat akarják, de jelenleg katasztrofális a helyzet, és ha a sportág vezetői így folytatják, rengeteg generáció veszik még el a szerb kézilabdázásban.”

Nenadics a 2012-es hazai rendezésű Európa-bajnokságot hozta fel eklatáns példaként, amelyen ezüstérmet szerzett a gárda, de ez annak a fantasztikus generációnak az egyetlen érme, holott jóval többre volt hivatva. Abban a csapatban együtt játszott a balátlövő Momir Ilics, a jobbátlövő Marko Vujin, a kapus Darko Sztanics, az irányító Nikola Manojlovics, a beálló Rasztko Sztojkovics és már a keret tagja volt az akkor huszonöt éves Petar Nenadics…

„Elképesztő játékosok voltak, és mégis, egyetlen érmet tudtak csak nyerni, azt is otthon. Pedig ha egy nagy tudású edző kezébe kerültek volna, aki ismeri a sportágat és vezetett már nagy csapatokat, ért el nagy sikereket, sokkal több érme lenne annak a gárdának” – vallja a szerb játékos.

STÍLUSKAVALKÁD, NÉMET ÉS SPANYOL HATÁS

Petar Nenadics több mint másfél évtizede tartó játékos-pályafutása alatt a szerb bajnokságon kívül kipróbálta magát Spanyolországban (Algeciras, Barcelona), Dániában (Holstebro), Lengyelországban (Wisla Plock), Németországban (Füchse Berlin) és Magyarországon (Pick-Szeged, Telekom Veszprém), így számos játékstílushoz és rendszerhez kellett alkalmazkodnia.

„A német kézilabdázás nagyon kemény, igazi rock and roll – fogalmazott Nenadics. – Alig van időd felkészülni a következő mérkőzésre, mert nagyon rövid perióduson belül rengetegszer kell játszanod. Ez annyit tesz, hogy a szezon elején felkészülsz, aztán néha jól, néha rosszul megy, de nincs más lehetőséged, mint játszani, és minden meccsen kihozni magadból a maximumot. Egyébként a német stílus más lenne szerintem, ha nem lenne ennyi mérkőzés, hiszen a Bundesliga mellett ott van még a Bajnokok Ligája, az EHF-kupa és a német kupa is…”

Ehhez képest teljesen más a spanyol stílus, amely nagy hatással volt a játékára, akárcsak azok a spanyol edzők, akikkel dolgozott – jelenleg is spanyol trénere van, David Davis irányításával játszik a Veszprémben. Úgy látja, ebben a játékrendszerben sokat kell gondolkozniuk a játékosoknak a következő lépésen, az aktuális szituációkon, okosnak kell lenniük, hogy megértsék és tudjanak játszani ebben a felfogásban. Mindenkinek gondolkodnia kell, ezért olyan nehéz legyűrni az okos és taktikus kézilabdát játszó spanyol válogatottat, amely az utóbbi két Európa-bajnokságot megnyerte. De nemcsak a spanyol kézilabda volt rá hatással, mindenhol tanult valamit.

„A meccsek előtt régebben én is feszült voltam, de ez az évek során megváltozott, különösen sokat fejlődtem e téren Németországban, ahol megtanultam, hogy a nagy összecsapások előtt az a legfontosabb, hogy nyugodt maradjak, hideg fejjel tudjak gondolkodni – folytatta Nenadics. – Ez az évekkel és a tapasztalattal jön. Rengeteg érzés kavarog bennem most is, de az a legjobb a csapatomnak, ha ezeket kordában tudom tartani.”

SZEGEDI KALAND ÉS VESZPRÉMI CÉL

Miután a Barcelona nem tartott rá igényt, több német és spanyol egyesülettől is kapott ajánlatot, de Petar Nenandics 2008-ban a Pick-Szegedet választotta, amelyben akkor négy szerb is játszott: a jobbátlövő Milorad Krivokapics, az irányító Danijel Andjelkovics, valamint a két kapus, Dragan Marjanac és Nenad Puljezevics. Hároméves szerződést írt alá az akkor Vladan Matics irányította, friss kupagyőztes klubhoz, amelynek szurkolói megkedvelték, Peter Pannak becézték, de viselkedési problémái árnyalták a képet, és 2009 áprilisában, a Veszprém ellen elbukott kupadöntő után összetűzésbe került a klubvezetőséggel amely lélektelen játékkal vádolta. Büntetést kapott, eltiltották, és elveszítette edzője bizalmát.

Új klubot kezdett keresni magának, nem talált, és Andjelkovics sérülése miatt a Szeged végül visszafogadta, de a 2009–2010-es idény végén a klub nehéz anyagi helyzete miatt Nenadicsnak megint új egyesület után kellett néznie, amit a dán Holstebróban talált meg. Aztán hét és fél év vándorlás következett, mire visszatért az NB I-be, és 2018 januárjában a Szeged örök riválisa, a Veszprém játékosa lett.

„Egy percig sem gondolkodtam, amikor a Veszprém hívott – emlékezett vissza Nenadics, aki akkor Berlinben játszott. – Az embernek időnként számot kell vetnie, ki kell jelölnie a célokat az életében és a pályafutásában. Németországban például azt akartam tudni, hol is tartok, de amikor a Veszprém hívott, arra gondoltam: igen, ez az, ezt akarom! A Bajnokok Ligájában akarok játszani, telt ház előtt, Európa legjobb játékosaival egy csapatban. Persze Berlinben is fantasztikus játékosok voltak a társaim, de a Bajnokok Ligája lépés a következő szintre.”

Petar Nenadics 33 éves, szerződése két és fél évig köti még a Veszprémhez, és bár néha gondol már rá, mit tesz azután, még nem látja tisztán, mit szeretne csinálni a sportpályafutása befejezését követően. Ez a családjától, feleségétől és hétéves kisfiuktól, a budapesti szerb iskolában tanuló Alextől is függ, például attól, hogy a magyar fővárosban akarnak-e letelepedni, vagy visszaköltöznek Belgrádba. Mint mondja, ötletei vannak, csak a megfelelő időben ki kell választania közülük a legjobbat. Akárcsak a kézilabdapályán…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. március 7-i lapszámában jelent meg.)