A PAOK korábbi magyarja: Kívánom a Vidinek, hogy másodszor is nyerjen!

– Szép emlék a PAOK?
– Mindenképp! – felelte a DVTK legendája, a hetvenedik születésnapját október 23-án ünneplő Salamon József, aki a mai fiatalok számára tanmesébe illő miskolci karrierjét csak az 1980 és 1982 között Görögországban töltött két évre szakította meg. – Noha a második idényem nem sikerült olyan jól, mint az első, a mai napig jó szívvel gondolok vissza a szaloniki időszakra.

– Először valóban úgy volt, hogy nem Görögországba, hanem Belgiumba szerződik?
– Rebesgettek ezt-azt, de hogy mi zajlott a háttérben, arról nincsenek pontos információim. Egy biztos, a magyar labdarúgók közül a ferencvárosi Bálint László igazolhatott először legálisan külföldre 1979-ben, majd rá egy évre újabb három labdarúgót engedtek ki: az újpesti Fazekas Lászlót, a vasasos Müller Sándort és engem. Hogy miért éppen engem, a vidéki legényt, és miért nem valamelyik fővárosi nagycsapat játékosát, félek, sosem tudom meg. Bár valójában mindegy is. Egyvalamit tudok: a PAOK akkori edzője, Lóránt Gyula kérésére kerültem a klubhoz. A legnagyobb örömmel mentem, mert Gyula bácsit a példaképemnek tekintettem. Ráadásul ismerte édesapámat, játszottak is egymás ellen, meg is kérdezte tőlem: „Te, ugye, a Salamon Zoli fia vagy?” Apám nagyon jó focista volt ám, csakhogy akkoriban annyi remek zsugás volt, hogy a B-válogatottnál tovább nem jutott a Diósgyőrből. Igaz, én is csak háromszor szerepeltem az A-válogatottban, de mind a háromszor csapatkapitányként! Azért ez is valami, nem?

– Dehogynem! Amiként az Év labdarúgója cím 'hetvenkilencből! Nem lehet, hogy annak köszönhetően állhatott légiósnak?
– Lehet, hogy ez volt mögötte.

– Ez esetben nevezhetjük jutalomútnak a szaloniki „túrát”?
– Ha látta volna, milyen edzéseket végeztünk Lóránt Gyulánál, fel sem vetődik önben ez a kérdés. Edzőnk arra fókuszált leginkább, hogy erőnlétileg a topon legyünk. Mint egy szikla, olyan volt. Magam sem hittem volna, de még harminckét évesen is sokat tanultam tőle, főleg úgy, hogy gyakran maga mutatta be a feladatokat. Azért az Aranycsapat középhátvédjétől volt mit ellesni… Én még úgy-ahogy bírtam a feszített tempót, hiszen korábban Szabó Gézánál volt szerencsém irgalmatlanul kemény edzésekhez, de Gyula bácsi még azokra is rátett egy lapáttal. Na, már most képzelheti, hogy a – már bocsánat – kissé lustácska görögök mennyire szenvedtek. Megesett, hogy ötven percig tartott egy gyorsasági-állóképességi tréning, a végén még én is a hátsómon vettem a levegőt… De megérte annyit melózni, mert idővel a pályán is meglátszott ennek az eredménye. Fájdalom, akkor Lóránt Gyula már nem volt köztünk…

– Kérdezhetem arról a tragikus napról?
– Ennyi idő távlatából már könnyebb beszélni róla. Nyolcvanegy május harmincegyedikén az Olympiakoszt fogadtuk, és egy kihagyott helyzetünk után Gyula bácsi – mint utóbb kiderült – infarktust kapott a kispadon. Én csak azt láttam a pályáról, hogy a mellkasa fölé hajolnak, a szívét masszírozzák, majd mesterséges lélegeztetést kap. Rettenetes érzés kerített hatalmába, mert tíz évvel korábban átéltem hasonlót. Akkor egy pályaavató mérkőzésre voltunk hivatalosak, a mi meccsünk előtt játszottak az öregfiúk, köztünk a mesteredzőnk, Tátrai Sanyi bácsi. Ő a gyepen esett össze, és hiába próbálták újraéleszteni, nem tudták megmenteni az életet… Szóval, Gyula bácsit elvitték a mentők, minket meg azzal nyugtattak a vezetők a szünetben, hogy az állapota stabil, nincs probléma. Visszamentünk a pályára, rúgtunk egy gólt, azzal megnyertük a rangadót. A lefújást követően közölték velünk, hogy az edzőnket elveszítettük… Ha valakire, Lóránt Gyulára igaz: a futball volt az élete és sajnos a halála is.

– Az új edzőnél, Heinz Höhernél már alig jutott szóhoz. Igaz, hogy azért, mert a nyugatnémet tréner nem szerette a kelet-európai labdarúgókat?
– Ez is benne lehetett a pakliban, de szerintem az állt a háttérben, hogy rajtam akart bosszút állni azért, mert állítólag Gyula bácsi volt az edzője Németországban, csak nem találta elég jónak ahhoz, hogy berakja a csapatába. Amikor megtudta, hogy engem Lóránt Gyula hozott a PAOK-hoz, gyakorlatilag megszűntem létezni a számára. Eleinte a padon ültem, később csak a lelátón. Hét játékost is betett söprögetőbe, de engem nem volt hajlandó játszatni. Minél több meccset hagytam ki, annál több cikk jelent meg rólam, Höher persze nem győzte hangsúlyozni, mennyire kedvel engem… Nem vagyok haragtartó ember, de amíg élek, nem felejtem el a nevét. Egyedül az szólt mellette, hogy jó eredményeket ért el, más lapra tartozik, hogy annak a munkának, amit Gyula bácsi elkezdett, ő aratta le a babérjait, a csapat ugyanis elsősorban a kiváló kondíciójával nyerte meg a meccseket.

– Hogy viselte a mellőzést, hiszen korábban a Diósgyőrben és a PAOK-ban sem volt ehhez hozzászokva?
– Nehezen, de tiszta lelkiismerettel. A vezetők, a játékostársak és a szurkolók végig mögöttem álltak, becsülték bennem, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetem ellenére egy másodpercig nem adtam fel, mindent megcsináltam zokszó nélkül. Azt is értékelték, hogy az első ottani napomtól az utolsóig mindenkinek megadtam a tiszteletet, miközben úgy álltam a munkához, ahogy egy profinak kell. Még akkor is, amikor úgy éreztem, Höher szánt szándékkal szívat. Ugyanakkor mindig volt kire támaszkodnom, Panajotisz Kermanidiszre például mindig számíthattam. Ha szabad kérdeznem, mond valamit önnek „Jotisz” neve?

– Egy korábbi, az amigeleken.hu oldalnak adott interjújában olvastam, hogy Miskolcon nőtt fel, később futballozott az MTK-ban, majd a hetvenes évek közepén költözött haza, Szalonikibe.
– Így igaz! Nos, „Jotisz” volt az, aki már a jugoszláv-görög határon várt, amikor autóval megérkeztem, attól a perctől fogva a segítségemre volt. Hozzáteszem, a pályán is, hiszen ő is a PAOK-ot erősítette, egészen addig, amíg Höher el nem küldte. Amikor Gyula bácsi magyarul „csesztette” a csapatot a meccsek közben, csak mi értettük… A mai napig tartom vele a kapcsolatot, végtelenül rendes ember, örülök annak, hogy sikeres futballiskolát üzemeltet, a mai fiataloknak van mit tanulniuk tőle.

– Mikor járt legutóbb Szalonikiben?
– Tíz, de talán már tizenkét évvel ezelőtt. Nem hittem volna, de megismertek az utcán, sokan köszöntek rám – jó érzés kerített hatalmába. Egyébként felvetődött, hogy a két héttel ezelőtti PAOK–Vidi mérkőzésre kimegyünk, a fiam mindent megszervezett volna, de amikor igent vagy nemet kellett mondanom, úgy voltam vele, hetvenévesen már hova ugráljak. Utólag kicsit bánom, jó lett volna Jotisszal találkozni, jó lett volna újra kilátogatni a Tumba Stadionba, és jó lett volna fejet hajtani Lóránt Gyula emléke előtt…

– A meccset megnézte azért?
– Természetesen! Tetszett a fehérváriak játéka, nagyszerűen teljesítettek, örültem a győzelmüknek. Kívánom nekik, hogy másodszor is nyerjenek, de ennek érdekében fel kell kötniük azt a bizonyos nadrágot, mert a PAOK az első mérkőzésen nem a valós arcát mutatta. Tetszik a fekete-fehérek játéka, a bajnokságban szépen menetelnek, biztos, hogy revansot akarnak venni a múltkori vereségért. Bevallom, valamelyest féltem a Vidit, habár két héttel ezelőtt is féltettem, aztán mi lett belőle?!