Játékossors: A sunyítás ment… – Czvitkovics Péter

– Nem volt ebben több?
– Dehogynem! – vágta rá az NB I-ben már a 16. születésnapja előtt bemutatkozó, a tavaszt Siófokon töltő Czvitkovics Péter. – A Videotonban nevelkedtem, tizennégy évesen a korosztályom legjobbjának és leggyorsabbjának számítottam, sokan sokat láttak bennem. Elértem végül ezt-azt, tízszer szerepeltem a válogatottban, négyszer voltam bajnok és Magyar Kupa-győztes, egy idényt játszottam Belgiumban is, de kár lenne tagadni, hogy többet is kihozhattam volna a pályafutásomból. Hogy nem sikerült, azért egyrészt én vagyok a felelős, másrészt a magyar futballközeg. Azért nem véletlen, hogy a Kortrijknál tapasztaltam meg először, milyen az, amikor egy csapatot tisztességesen felkészítenek az ellenfélből. Akkor voltam huszonnyolc éves… S talán az sem ártott volna, hogy amikor tizennégy esztendősen a Videotonból az MTK-ba kerültem, és valaki kitalálta, hogy súlyt kell rám pakolni, mondván, a tizennyolc évesek között játszom majd, és meg kell erősödnöm, mellém raknak egy szakembert is. Tizenöt évesen már kilencven kilóval szériáztam, fel is jött rám tíz kiló, viszont a robbanékonyságomnak annyi volt. Ma már egyértelmű, ha nem hirtelen felindulásból egy, hanem szisztematikus munkával három-négy esztendő alatt akarnak megerősíteni, sokkal jobban jártam volna. Arról nem beszélve, hogy a gyorsaságom is megmarad.

– Megkeseredett?
– Cseppet sem! Jóllehet, azért is akarok edzősködni, mert a saját káromon rengeteget tanultam az elmúlt két évtizedben, és úgy vélem, ezt tudnám kamatoztatni. Tudatosan készülök erre a pályára, az elmúlt két évet már a Vasas U9-es, illetve U13-as csapatánál töltöttem Nagy Gábor mellett, sokat tanultam tőle is. Gábor tanárember, öröm látni, hogyan kommunikál a gyerekekkel. A szabadidőmet áldoztam arra, hogy hetente háromszor-négyszer velük lehessek, másodedzőként egy forintot sem kaptam, de már azért hálás vagyok a Vasasnak, hogy lehetőséget adott nekem. Korábban megszereztem a C-licencet, nemrég a B-t is, készülök a következő kurzusra. A minap beszéltem Dárdai Pállal is, bejelentkeztem hozzá tanulmányútra, azt mondta, szeretettel vár.

– A futballkarrierje a végéhez közeledik?
– Az már eldőlt, hogy nem maradok Siófokon. Pozitívnak értékelem az elmúlt fél évet, annak ellenére, hogy a teljesítményem, elismerem, nem volt kiemelkedő. Csaknem egyévnyi kényszerszünet után nem volt egyszerű visszarázódni, ráadásul sokszor alagútban éreztem magam.

– Ezt hogy értsem?
– Úgy, hogy az edzéseken hiába gyakoroltuk a labdakihozatalt, a meccseken az volt a módi, hogy a védők előreívelték a labdát, ami rendre átszállt a középpályások, így felettem is… De ez nem kifogás, ezt játszottuk, ehhez kellett alkalmazkodnom. Vagy legalábbis kellett volna. Április elején, a Balmazújváros elleni mérkőzés szünetében lecseréltek. Nyilván azért, mert nem ment jól a játék. Ezzel nem is volt semmi gondom, azzal már inkább, hogy azt vágták a fejemhez, futás nélkül nem lehet futballozni. Megnéztem a statisztikát, a csapat legidősebb tagjaként egy félidő alatt ötezer-ötszáz métert loholtam – száz méterrel elmaradva a legtöbbet futó Lázár Zsolttól. A negyvenöt percből negyvenet „úton voltunk”, mert nem volt nálunk a labda… A történethez hozzátartozik, hogy a második félidőben megnyertük a meccset. Hétfőn bekopogtattam a szakmai stábhoz, akkor azt mondták, sok eladott labdám volt. Pontosan három. Igaz, abból egy látványos, mert nem értettük meg egymást a csatárral, és ő erre ment, a labda meg arra. Mindenesetre úgy gondoltam, tisztáztuk a dolgokat. Szerdán újabb mérkőzés következett, ám a keddi edzésen nem jutott nekem a kezdőket megillető megkülönböztető trikóból… A hátralevő két hónapban pedig mindössze négyszer kaptam lehetőséget.

– Jobb lett volna csöndben maradni.
– Szerintem nem. Más kérdés, hogy Magyarországon nem értékelik, ha valaki őszintén, jobbító szándéktól vezérelve elmondja a véleményét. Debrecenben sem volt ez másként, ott is kikerültem a kezdőből, mi több, egyik hétről a másikra a lelátón találtam magam. Az lett a vége, hogy öt szép év után Szima Gábor behívatott, és közölte, a klub kedvező ajánlatot kapott Felcsútról… Az ajánlat valóban kedvező volt, csakhogy nem állt szándékomban elhagyni a Lokit, meg akartam küzdeni a helyemért, de amikor világossá tették számomra, hogy erre esélyem sincs, legfeljebb az NB III-as második csapatban játszhatok, úgy döntöttem, a Puskás Akadémiához igazolok.

– Megbánta valaha, hogy nem fogta be a száját?
– Nem. Még akkor sem, ha gyakran megittam a levét az őszinteségemnek. Belgiumban speciel nem, holott ott is kiálltam a vélt vagy valós igazamért. Amikor visszatértem a válogatottól, a vezetőedző, Hein Vanhaezebrouck kijelentette, a szombati meccsen nem leszek a keretben, ezért pénteken menjek le a tartalékcsapatba játszani. Szó nélkül lementem, és ott csupa tizenhét éves srác vett körül. Ez előfordult még egyszer, akkor sem szóltam. Harmadszorra már a szakvezető elé álltam azzal, hogy szerintem több tiszteletet érdemelnék, és abban a másfél órában inkább dolgozom az erőnléti edzővel, mert az többet ér. Rendben, semmi probléma, felelte. A következő hétvégén betett a keretbe, rá egy hétre kezdő voltam. Az volt a benyomásom, ott díjazzák az egyenességet. Mint ahogy én is értékeltem, amikor a nyári felkészülés kezdetén elmondta, a belga fiatalok elsőbbséget élveznek a légiósokkal szemben, és mivel ketten is előttem állnak a sorban, maradhatok, de nem garantálja, hogy játszom. Huszonkilenc évesen nem akartam a padon ülni, ezért hazajöttem. Egy horvát csapattársam a másik utat választotta, és nem is jutott szóhoz.

– Idehaza tapasztalt hasonló korrektséget?
– Jobbára a sunyítás ment. Pedig egy futballista számára sokkal többet ér, ha őszintén szólnak hozzá. Ha valakire nincs igény, meg kell mondani. Nem kell a kamu duma, hogy úgy véljük, pihenésre van szükséged… A játékos szemébe kell nézni, és közölni vele: kell vagy nem. Mindamellett két klubnál is tisztességesen bántak velem a vezetők. Előbb Felcsúton, aztán Siófokon, ahol a sportigazgató, Fehér Csaba már januárban szerződést kínált, de akkor még fennállt a lehetősége annak, hogy Gyirmóton folytathatom. Amikor ez meghiúsult, Csaba ismét megkeresett. Az átigazolási időszak utolsó napja volt, tulajdonképpen kutyaszorítóba kerültem, megtehette volna, hogy rosszabb feltételeket kínál, ám ő tartotta az egy hónappal korábban tett ajánlatát. Egyébként ő volt az, aki megállapította, nem az a nagy dolog, ha valaki tizenöt éven át külföldön focizik, hanem az, ha itthon… Amikor a Kortrijkhoz igazoltam, sokan legyintettek, kiscsapatba megyek. Nos, ez a kiscsapat bejutott a rájátszásba, Belga Kupa-döntőt vívott, az Újpestnek meg ötöt rúgott edzőmeccsen. Kabát Péterék kérdezték, kik ezek, mire azt válaszoltam, hogy a cserék. Merthogy tényleg azok voltak.

– Mi az, amit ma másképp tenne, mint tíz-tizenöt éve?
– Másképp edzenék. És sokkal jobban ügyelnék a regenerációra, a táplálkozásra. Volt olyan csapatom, amellyel a szombaton induló, vasárnap véget érő vidéki túra során háromszor tértünk be gyorsétterembe… Abban, hogy nem hoztam ki a maximumot a karrieremből, elsősorban én vagyok a ludas, de mások is tehettek volna azért, hogy többre vigyem. Ezért is hajt, hogy amit játékosként elrontottam, edzőként jóvátegyem. Ámbár egy-két szezont még a pályán is szeretnék eltölteni, és egy erőnléti szakember felügyelete alatt folyamatosan edzésben vagyok.

– Mi lesz, ha senki sem keresi meg?
– Ezen még nem gondolkodtam el, és nem is akarok. Ahhoz képest, hogy egy éve ilyenkor hol tartottam, hatalmasat léptem előre. Tavaly február végén azzal feküdtem be a kórházba, hogy rutinműtéttel kitisztítják a porcom, ehhez képest amikor felébredtem, közölték, egy komolyabb, és mint utóbb kiderült, felesleges beavatkozást is elvégeztek rajtam. A tervezett hathetes kihagyásból így lett hat hónap. És akkor én harminchárom évesen újra nekiveselkedtem… Szóval ha akkor nem adtam fel, most sem teszem!