Bálint László: Aki fradista volt, eszébe sem jutott, hogy klubot váltson

– Hetvenéves lévén talán természetes a kérdés: hogy van?
– Jól – minden híresztelés ellenére. De ez csak vicc.

– És a lovak? Merthogy miattuk költözött a Szentendrei-szigetre.
– Tizenkét esztendeje szerettünk bele a lovakba a feleségemmel. A tartásukhoz hely kell, ezért hagytuk ott a Római-partot. Építkeztünk, költöztünk, jól vagyunk.

– És a futball?
– Leszámoltam vele. Nem abból élek, nincs semmi kötődésem hozzá. Drukkolok a Fradinak, ott vagyok a válogatott meccsein. Ennyi. És sokakkal ellentétben nem zavar, hogy nem kérdeznek meg a maiak, nem vagyok benne, nem látom a fontos apró részleteket. Mit mondhatnék, ami lényeges?

– Például mesélhetne a pályájáról. Az édesapjáról, aki – mint mondta – a példaképe volt.
– Kőbányán játszott a KTK-ban, később Ceglédre igazolt át, jó játékos volt, Puskásékkal volt ifiválogatott, ez azért valami. Adta magát, hogy nekem is a futball legyen a mindenem.

– Tízévesen igazolta le a Fradi.
– Szokásos történet. Meghirdették az újságban a toborzót, elmentem. Annyian voltunk, hogy két napig tartott a kiválasztás. Két fél pályán keresztben játszottunk kézilabdakapura. Aztán levélben értesítettek, hogy kellek.

– Tizennyolc évesen már az első csapat keretéhez tartozott.
– Végigjártam a szamárlétrát, a kölyöktől az ifi hármon át a tartalékcsapatig. Amikor kerettag lettem, elgondolkodtam: Mátrai Sanyit a kora miatt még ki tudom bekkelni – gondoltam –, de Páncsics Mikit aligha. El akartam menni Szegedre, ahol a futball mellett jogot tanulhattam volna. Csanádi Feri bácsi – legendás edző volt – azt mondta: várjak egy évet. Igaza lett. És szerencsém is volt.

– Az aligha szerencse, hogy a másik edzőlegenda, Lakat Károly kiszúrta, és húszévesen elvitte a Fradi közép-amerikai túrájára hatvannyolcban.
– A fiával jóban voltam, egymás mellett öltöztünk, a legenda szerint ő súgott az apjának, hogy menjek. A lényeg, hogy Páncsics megsérült a túra első meccsén, attól kezdve én játszottam, és a bajnokságban is bemutatkozhattam.

– Lakat doktor szerette, ugye?
– Azt nem tudom, de szintén nagy ajándék, hogy vele és mellette Baróti Lajossal, valamint Illovszky Rudolffal együtt dolgozhattam – a három legnagyobb edzővel az elmúlt ötven évben. És akkor még nem beszéltem Csanádi Feri bácsiról, Száger Misiről, Agárdi Feri bácsiról a Fradiban, akik nem csupán a szakmát képviselték, hanem az emberi tartást is.

– Már huszonhat évesen kiérdemelte az FTC örökös bajnoka címet. Ez azért ritkaság.
– Talán azt értékelték, hogy tízéves korom óta fradista voltam, tizenkilenc esztendősen bajnokcsapat tagja, legalábbis kerettag. Akkor olyan volt a világ, hogy aki fradista volt, eszébe sem jutott, hogy klubot váltson. De ugyanez igaz más klubokra, például az Újpestre is: Bene Ferit, Fazekas Lacit vagy Göröcs Titit el sem lehetett képzelni más mezben, mint lila-fehérben. Fontos és természetes volt a hűség.

– Azért a Fradiban több volt játékosnál, csapatkapitányként egyértelműen vezér volt.
– Az edző meghosszabbított keze – ahogy akkoriban mondogatták.

– Meg egyébként is. Azon kevés futballista közé tartozott, akik diplomát szereztek.
– Akkoriban az NB I csak addig adott biztos megélhetést, amíg játszottál, egzisztenciát nem teremthetett. Adta magát, hogy tanulni kell. A Közgáz nem csupán diplomát adott, szemléletet, látásmódot is, a mai napig profitálok belőle a cégemnél. De nemcsak én, Branikovits Laci, Megyesi Pista és később Martos Győző is a Közgázon tanult. Aztán a szakedzőit is elvégeztem.

– Egy olimpián és két világbajnokságon járt. A mérleg?
– A müncheni olimpia ezüstérme nekem nem kudarc. A lengyelektől kaptunk ki, akik két év múlva bronzérmesek lettek a vébén. Argentínában, hetvennyolcban nehéz csoportba kerültünk, az argentinok ellen egyszerűen nem nyerhettünk, hatalmas hátszelük volt, az olaszoktól és a franciáktól egyaránt két góllal kaptunk ki, ez elfogadható. Nyolcvankettőben szerencsétlenül alakult a belgák elleni sorsdöntő meccs, peches góllal egyenlítettek ki, a Fazekas Lacit leterítő Jean-Marie Pfaff kapust pedig nem állították ki. Ennyi a lényeg.

– Ön volt az első, legálisan külföldre szerződő magyar futballista hosszú évtizedek után, mondhatni úttörő.
– Volt is bennem némi félsz, hiszen ha megbukom, az az egész magyar futballt minősíti, ráadásul nem lesznek követőim. Az viszont erőt adott, hogy kifejezetten engem akartak, s az is, hogy az első évben bajnokok és kupagyőztesek lettünk.

– Nehéz volt az átállás?
– Persze. Minden más volt, a miliő, a mentalitás, a tempó, de a legfontosabb az volt, hogy nincs bérelt hely a csapatban. Egyszer két edzés között lábteniszeztünk, és összefejeltem Vandereyckennel. Mindkettőnk fejét össze kellett varrni, az orvos egy hét pihenőt, sötét szobát javasolt. Délután aztán látom, hogy René megy ki az edzésre. Kérdeztem, hogyhogy, mire csak csóválta a fejét, ő bizony nem adja át a helyét. Persze hogy én is mentem edzeni.

– Hazatérve hamar a válogatott élére került nyolcvannyolcban.
– Korán jött, de egy ilyen felkérésre nem lehet nemet mondani. A mérlegem nem rossz, ötven százalék, de kikaptunk négy nullára itthon az osztrákoktól. Az én hibámból. Ki akartam próbálni a kétirányítós játékot – Bognár Györggyel és Détári Lajossal a keretben meg kellett lépnem –, nagy bukás lett a vége. Kaptam hideget-meleget, nem tudtam jól kezelni a kritikát, lemondtam. Az is közrejátszott, hogy a szövetség elnöke, Somogyi Jenő is felállt, mert összekülönbözött a sporthivatallal, és miután ő kért fel, illendő is volt lemondanom.

– Később a Kispest-Honvéd ügyvezetője lett.
– Egyértelműen azért, mert a klub ráállt a belga vonalra. Ahogy megszűnt a kapcsolat, én is kiszálltam.

– Később sok támadás érte a Taurus-pálya eladásával kapcsolatban.
– Vállalkozóként közreműködtem benne, legyen elegendő annyi, hogy feljelentettek, volt vizsgálat, de ügy nem, a rendőrségről azzal jöttem el, hogy ilyen precíz üzleti lebonyolítással még nem találkoztak.

– Hetvenesztendős. Von mérleget?
– Ilyenkor muszáj. A pályámból kihoztam a legtöbbet, harminc esztendeje élek a feleségemmel boldogan, az első házasságomból van egy lányom, az unokám tízéves, a Fazekasba jár. Itt, a szigeten a nyugalom az úr. Kell ennél több?