Böde: Nem értem, miért kell kockáztatni az egészségünket

– Úton van?
– Igen, éppen megyek edzésre – felelte érdeklődésünkre a Paksi FC csapatkapitánya, a menet közben telefonon utolért Böde Dániel.

– Szerelésbe öltözve?
– Abban, persze. Még indulás előtt átöltöztem, és majd ha hazaérek, visszaöltözöm. Otthon mosom a cuccom, mindent otthon csinálok. Csak edzésre, jobban mondva futni járok be Madocsáról Paksra. Minden meg van szabva, még a kocsival sem állhatok meg a stadionnál ott, ahol szoktam, a parkolásnál is meg kell felelni bizonyos feltételeknek. Nem jó ez így, ez sajnos nem arról szól, amiről szólnia kellene. Nincs játék az edzésen, nincs ütközés, nincs párharc, nincs kapura lövés. Jóformán csak futunk, és kész. Ez a szinten tartásra elég, másra nem.

– Legalább találkozhat rég látott csapattársaival.
– Fogalmazzunk úgy, hogy látom őket. Beszélgetni nemigen lehet, mert edzés előtt és után nincs mód rá, a gyakorlatok közben pedig nem szerencsés…

– Úgy veszem ki a szavaiból, nem díjazza ezt a helyzetet.
– Mindig is őszinte voltam, most is az leszek: nem díjazom. Nem értem, miért kell kockáztatni az egészségünket. Félreértés ne essék, nem magamat féltem, hanem a családomat. Az elmúlt hetekben egyébként is ritkán látogattam meg a szüleimet elővigyázatosságból, innentől kezdve egyáltalán nem megyek át hozzájuk, mert a legkisebb esélyét sem akarom megadni annak, hogy én fertőzöm meg őket. Egyvalamit azért megjegyeznék: ha netán elkapom a vírust, de tünetmentes leszek, akkor nem állok le az edzésekkel! Mégpedig azért nem, mert abban a helyzetben, amilyenben vagyunk, nem akarok két hétre kiszállni! Ha nemsokára tétmeccset kell játszanunk, nem hagyhatom cserben a csapatomat!

– Valaki erre azt mondhatja: felelőtlenség lenne ez az ön részéről.
– Én pedig mondhatnám, hogy ha ránk nem voltak tekintettel, én miért legyek másokra?! Ez természetesen nem így van, csupán érzékeltetni szerettem volna, hogy kutyaszorítóba kerültünk. S nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem magamat féltem! Harminchárom éves vagyok, mindennap mozgok, ha elkapom a vírust, túlélem. A szüleim és a három gyermekem miatt aggódom elsősorban. Sok értelmét nem látom annak, amit most teszünk, azonban a kényszer nagy úr. A járvány állítólag mindjárt tetőzik, mi meg elkezdünk edzeni. Kérdem én: ez nem fura? De ha játszani kell, játszom.

– Az első edzés előtt tesztelték önöket, nemde?
– Azzal indítottunk, igen. Rendben, a hétfői vizsgálatok mindenkinél negatív eredményt hoztak, de mi van akkor, ha jövő szerdára öten-hatan megfertőződnek?! Az egész csapat karanténba kerül? Kihagyunk két teljes hetet? Mert ha igen, jóformán behozhatatlan hátrányba kerülünk a többi klubbal szemben. Közben a bajnokság május végén újraindulna… Egyszerűen nem értem! Ez az idény így is, úgy is el van már rontva, ha mindenáron erőltetjük a folytatást, a következőt is elronthatjuk. Persze ki vagyok én, hogy osszam az észt…

– Véleménye csak van arról, mi lenne a helyes lépés.
– Van, de inkább megtartom magamnak.

– Nézzük másképp! Lapunk keddi számában Bódi Ádám úgy nyilatkozott, ha mégsem lenne folytatás, ne legyen kieső az NB I-ből, viszont az első két helyezett jusson fel az NB II-ből. Egyetért a debreceni játékossal?
– Nem!

– Miért nem?
– Na jó… Mivel vagyok annyira öreg, hogy játszhattam még a tizenhat csapatos bajnokságban is, azt hoznám vissza. Ha másért nem, azért, mert így a jelenlegi tizenkettő helyett tizenhat klub utánpótlásánál lehetne motiváló tényező az élvonalbeli szereplés lehetősége. A mai fiatalokat, remélem, még vonzza ez, noha nem érzékelem, hogy olyan sok tehetség akarná letépni rólunk a mezt. Mindazonáltal ahogyan az egyesületben focizó gyerekeknek, úgy a szurkolóknak sem mindegy, hogy a felnőttcsapat az első osztályban játszik-e vagy lejjebb.

– A pillanatnyi helyzetben talál jót is?
– Futballozhatunk, de nem úgy, ahogy szoktunk, ahogy szeretünk. Ebben mi a jó? Amikor az edzéseken futunk, akkor is ügyelnünk kell a másfél méteres távolság betartására. Mindenkinek van egy saját labdája és egy kulacsa, azt is otthonról hozza. Én nem érhetek bele más labdájába, ha véletlenül elrúgom az enyémet, mehetek is érte. Olyan ez, mintha valaki azzal állna elém, hogy ehetek rántott húst, csak nem süthetem ki. S mondok még valamit! Az orvosokkal, a masszőrökkel sem érintkezhetünk. Akinek itt fáj, ott fáj, amott fáj, nem kap kezelést. Ez legalább annyira sérülésveszélyes, mint az, hogy jelen állás szerint nem lesz elég a felkészülési idő arra, hogy mire elkezdődnek a tétmérkőzések, mindenki megfelelő állapotban legyen. A meccsekről nem is szólva! Zárt kapuk mögött, ugye? Az minden focista álma! És ha előtte valamelyik csapatnál megfertőződik egy, uram bocsá', több alapember, majd eltitkolják, nehogy hátrányba kerüljenek?! Na, és amikor a másik izzadtságcseppét törlöd le magadról, nem vetődik majd fel benned, hogy lehet, most kapod el, most viszed haza a vírust? Lassan el kellene dönteni, mi a fontosabb, az egészség vagy a bajnokság.

– Olybá tűnik, önt kérdezni sem kellene.
– Nem hát! A foci játék, az élet nem az. Mondom ezt úgy, hogy nálam jobban kevesen szeretik a futballt – de ez nem futball.