Edzősors: Őszintének lenni veszélyes – Bódog Tamás

– Újra itthon?
– Megnéztem néhány meccset – mondta Bódog Tamás, a DVTK korábbi vezetőedzője, akit a héten a Debreceni VSC–Mol Vidi, majd a Soroksár–Bp. Honvéd kupaelődöntőn is felfedezhettünk a lelátón, sőt, a korábbi válogatott védő a csütörtök délutáni Színész–Újságíró rangadó (SZÚR) után a Budafokon rendezett Budapest-kupa-döntőt is megnézte.

– Adódik a kérdés: valamelyik leendő csapatát nézte meg?
– Dehogy! Ezt már máshol is hallottam. Németországban élek, de nyilvánvalóan érdekel a magyar futball, kíváncsi voltam, melyik csapat hogy néz ki, mit játszik. A Bundesligában teljesen természetes, hogy az állástalan edzők ott vannak a mérkőzéseken, még szép, hogy képben akarnak lenni, ebben ott senki sem talál semmiféle kivetnivalót. Itthon furcsa ez, ha puszta kíváncsiságból kimegyek egy meccsre, azzal már valakinek az állására pályázok – ez butaság, nem így van.

– Ha mégis a napokban kinevezik valamelyik klubnál, számonkérjük ezt a nyilatkozatot.
– Rendben! Érdekel a futball, ugyanúgy, mint amikor edzőként benne voltam, nincs ebben semmi különös.

– Van valami terve, hol folytatja edzői karrierjét?
– Az egy dolog, én mit tervezek, az pedig másik, milyen lehetőségek adódnak. Korábbi kollégám, Alexander Zorniger hívott nemrég, vele Lipcsében is Koppenhágában is együtt dolgoztunk, ő is eljött a Bröndbytől, és azt ajánlotta, ha felkérik vezetőedzőnek, legyek ismét tagja a stábjának, dolgozzunk újra együtt. Abban maradtunk, ha nem lesz vezetőedzői feladatom, visszatérünk erre a kérdésre.

– Akkor az a kérdés, hogy hol folytatja Alexander Zorniger.
– Tudja, hogy van ez: most érnek véget a bajnokságok, a nyári szünetben indulnak be számottevően a tárgyalások, egyelőre keresnek, érdeklődnek. Alex a Lipcse mellett volt a VfB Stuttgart vezetőedzője, ismert szakembernek számít a Bundesligában is, szerintem lesz ajánlata – de majd kiderül.

– Több mint egy éve, hogy megköszönték a munkáját Diósgyőrben. Azóta mi történt önnel?
– A családom Mainzban él, és bár egyre nagyobbak a gyerekek, jól elvannak az apjuk nélkül, azért most sokkal több időm volt velük lenni. Németországban is jártam edzésekre, mérkőzésekre, leginkább Mainzban és a közeli Frankfurtban, voltam Angliában, az egyik akadémián előadást is tartottam utánpótlásedzőknek, és ha már a közelben volt dolgom, felkerestem Liverpoolban korábbi mainzi játékostársamat, volt edzőmet, Jürgen Kloppot is. Néhány napig megfigyeltem, miként dolgozik a Liverpool.

– Ez érdekes. Mit látott?
– Világsztárokat, akik az edzés minden gyakorlatánál be akarták bizonyítani, hogy jobbak a társaiknál. Versenyeznek, rivalizálnak, és bár mindenki tisztában van azzal, milyen felfoghatatlanul sok pénzt kerestek már, mégis győzni akarnak, kihozni magukból a maximumot. Nincs lazsálás, elégedettség. Tény, hogy atlétákat idéző sebességgel sprintelnek, miközben kifogástalan technikával kezelik a labdát, mégis, a mentalitásuk miatt tartanak ott, ahol. Erről faggattam Kloppot, aki azt mondta: világsztárok, mégis figyelnek az edzőre, fegyelmezetten betartják a taktikai utasításokat, és mert bennük van az örökös bizonyítási vágy, könnyű őket kezelni, irányítani.

– Olyan érzésem van, ha ezeket a tapasztalatokat párhuzamba állítja azzal, amit a magyar labdarúgásban látott…
– Tehetségek itthon is vannak, szorgalmasak, alázatosak is, de az sajnos igaz, hogy a legtöbben nincsenek rákényszerítve, hogy mindig kihozzák magukból, ami bennük van. Könnyen megelégednek azzal, amit elértek, annyit végeznek el az edzésen, amennyit követelnek tőlük, pluszt már nem mindenki tesz hozzá. Nem tudom, miért van ez, gyerekkorban dől el, kiből milyen mentalitású sportoló válik. A megfelelő mennyiségű és minőségű edzésmunka fizikailag és technikailag felkészíthet, de ha a futballista hozzáállása nem megfelelő, nem lehet sikeres. Külföldön ritkán kell a felnőtt futballistákkal munkálkodó edzőnek azzal foglalkoznia, hogy megértesse játékosaival, dolgozzanak a saját karrierjük érdekében.

– Amire emlékeznek a szurkolók: amint megérkezett Diósgyőrbe, megpróbált egy teljesen újnak tűnő szisztémával sikert elérni – ez, persze más minőségben, a már említett Liverpoolra is jellemző azonnali visszatámadás. Korábbi játékostársa, Radoki János is erről beszélt a Puskás Akadémia edzőjeként, próbálta ezt a játékot meghonosítani, de csak néhány hetet ülhetett a felcsúti kispadon…
– Ismerem Jánost, láttam is a csapatát játszani, és erre azt tudom mondani, a nemzetközi futballban manapság sok csapat erre törekszik. Az RB Leipzig ezzel a stratégiával jutott el a negyedik osztályból a Bajnokok Ligájáig, ezt a felfogást ismerem, ebben a világban éltünk évekig, ezt gyakoroltattuk, ebben hittünk. Friss példa: ebben a bizonyos Ralf Rangnick-féle iskolában Adi Hütter a Salzburg edzőjeként volt a kollégánk, ő a svájci Young Boysot vitte a BL-be, most az Eintracht Frankfurt edzője, és ezzel a felfogással az éveken át szürke csapattal jelenleg az Európa-liga elődöntőjére készül. Két szempont miatt volt ez fontos: egyfelől a taktikai hatékonyság miatt, másrészt a szurkolók számára is nézhető, élvezhető játékfelfogás.

– Van itt egy kis gond: a jelenlegi, tizenkét csapatos NB I-ben nagyon sűrű a mezőny, két rosszul sikerült bajnoki után máris a kiesés közelébe sodródhat bármelyik együttes – persze hogy az edzők óvatosak, a tulajdonos eredményt vár, senki sem kockáztat, és a biztonságos védekezésre helyezi a hangsúlyt.
– Ezt megértem, persze hogy az eredmény a legfontosabb, de védekezni is többféleképpen lehet: labdavesztés után az ellenfél térfelén megzavarva az ellenfél építkezését, vagy mindenki tolasson vissza a saját tizenhatosa elé, és tömörítsük a mezőnyt. Az előbbit sokat kell gyakorolni, mindenkinek pontosan tudnia kell a pozícióját, mikor, melyik területen kell lenni, ehhez sok edzés, sok futás, megfelelő koncentráció kell. Elfogadom, ha bárki a másik megoldás sikerében hisz, csak akkor ne várjuk, hogy emelkedjen a nézőszám. Az emberek nem azért mennek meccsre, hogy a felállt fal előtti passzolgatást nézzék. Meggyőződésem, hogy támadófelfogással lehet a szurkolókat visszahozni a lelátóra. Kieső helyen állt a Diósgyőr, amikor kineveztek, és néhány nap alatt a játékosok megértették, mi a szándék, a Fradit is meg tudtuk ezzel zavarni, a bajnok Honvédot, az Újpestet legyőztük. Szerintem nagy eredmény volt azt a csapatot akkor megmenteni a kieséstől. Ehhez az szükségeltetett, hogy a játékosok fogékonyak voltak az új elképzelésre, élvezték az edzéseket, látták, van eredménye annak, amit játszani próbálunk.

– A következő idény elején még elsők is voltak, de az évad vége ismét a kiesés elleni harcé volt – és nem is maradhatott a posztján.
– A harmadik forduló után voltunk elsők, az nem volt mérvadó. Valóban nem tudtuk befejezni azt a munkát, amelyet elkezdtünk, holott az előző év tavasza sem indult rosszul, legyőztük a Fradit, de hullámvölgybe kerültünk, és így alakult a közös munka vége.

– A DVTK az érkezése előtt és a távozása után is a kiesés ellen küzdött és küzd, nem tudom, mennyire edzőkérdés ez ilyen hosszú időn át…
– Noha a tavaszunk nem volt sikeres, engedje meg, hogy kiegészítsem: amikor én voltam az edző, az előző idényben egyszer sem voltunk kieső helyen, noha sohasem lehettünk igazán hazai pályán, a stadionépítés miatt folyamatosan úton voltunk. Maradjunk annyiban, sokat tapasztaltam abban az időszakban.

– Mi a legfőbb tanulsága a DVTK-nál eltöltött időszakának?
– Őszintének lenni veszélyes. Így neveltek, szemtől szembe, a véleményed mondd el egyenesen, nekem az a természetes, hogy ami a szívemen, az a számon. Ez nem mindig szerencsés, ezen talán változtatnom kell.