„Én még vígan elszaladgálok az NB I-ben” – Dombi 40 éves

– Mennyi?!
– Negyven! – vágta rá a DVSC-Teva születésnapját ünneplő középpályása, Dombi Tibor

– No és mennyinek érzi magát?
– Negyvennek. Kicsit ugyan mellbe vág, hogy immár közelebb vagyok az ötvenhez, mint a harminchoz, nem élem meg tragédiaként. Jól érzem magam a bőrömben, mind lelkileg, mind fizikailag rendben vagyok, csak ne ugrana be olykor, hogy gyerekfejjel mit gondoltam a negyvenéves emberekről. Mert ha a mai fiatalok hasonlóképpen vélekednek, az ő szemükben már egy öreg kecske vagyok. De amíg a haverok azért anyáznak, mert ők a megye egyben játszanak, és a meccsek után már itt fáj, meg ott fáj nekik, miközben én még vígan elszaladgálok az NB I-ben, addig nincs probléma.

– Tényleg vígan szaladgál?
– Tényleg. Remekül elvagyok. Szeretek hülyéskedni, és még inkább futballozni. Oké, húsz esztendővel ezelőtt talán egy fokkal jobban élveztem az edzéseket, de gond ezen a téren sincs. Az edzés és a mérkőzés a mai napig szent számomra.

– Mi az első emléke a Lokiról?
– Egy Rába ETO elleni bajnoki. Még nem játszottam, csak néztem. Előtte kétszer ha jártam DMVSC-meccsen, Sárrétudvariról ugyanis nem volt egyszerű bejutni. A Rába vendégjátékára is azért mentünk ki, mert gyerekként ETO-drukker voltam. Mentségemre szóljon, hogy az idősebb bátyám miatt, merthogy ő szurkolt a győrieknek, és én úgy voltam vele, ha ő nekik szurkol, akkor én is. Aztán nyolcvannyolcban bekerültem a debreceni sportiskolába, és onnantól fogva állandó látogatója voltam a Loki mérkőzéseinek. S hamar rájöttem, hogy ez az én csapatom. Noha az elmúlt évtizedekben hatalmas változáson ment át a Loki, és egy szegény kiscsapatból topklubbá nőtte ki magát, számomra most is ugyanazt jelenti, mint egykoron: a második családomat. Hiszen itt lettem azzá, aki vagyok.

– A szurkolók kedvence.
– Meglehet, ők is díjazzák, hogy amikor éppen nem külföldön próbálkoztam, becsülettel szolgáltam a Debrecent. Egyetlen tornáról sem vittem még haza a legtechnikásabb futballistát megillető különdíjat, ahogyan a bombagóloknak sem vagyok a mestere, mégis komálnak a drukkerek. Sokukkal együtt nőttem fel, egy vagyok közülük, a különbség csupán annyi, hogy a mérkőzések alatt ők a tribünön tartózkodnak, én meg a pályán – vagy a kispadon. Olyan érzésem van, mintha egymásba kapaszkodnánk. Olykor azt hiszem, ők jobban akarják, hogy valami jót csináljak, mint én, és ha nem öt, hanem csak négy méterre pattan el tőlem a labda, már repdesnek a boldogságtól. A szeretetük nekem is erőt ad, egyebek mellett ez tart még a pályán.

– Mi még?
– Szimplán örülök neki, hogy itt lehetek. Azt, hogy hatszor voltam bajnok, ötször kupagyőztes, harmincöt alkalommal pedig a válogatottba is beállítottak, nem úgy fogom fel, hogy mekkora király vagyok. Sokkal inkább ajándéknak tekintem. Rendben, tisztességgel megdolgoztam mindazért, amit elértem, de tisztában vagyok vele, mennyit érek. Ha netán egyszer-egyszer elszaladt volna velem a ló, a nemzetközi mérkőzéseken beszedett pofonok rádöbbentettek, hol a helyem. Ennek szellemében igyekszem megbecsülni magam. Egyszerű, őszinte gyerek vagyok. Na és mázlista, mert világéletemben jó emberek vettek körül. Édesanyám papíron már nyugdíjas, de még mindig dolgozik, mert így érzi jól magát. Én is annyira bohém vagyok, mint ő. Nem veszem magam túl komolyan, sőt semennyire sem. Ellenben összeteszem a két kezem, és hálát adok az égnek, hogy az elmúlt negyven évben ennyi mindent kaptam a sorstól.

A TELJES INTERJÚT, AMELYBEN DOMBI TIBOR TÖBBEK KÖZÖTT BESZÉL A BIRKÓZÓKARRIERJÉRŐL, A BOROS KÓLÁRÓL, AZ ELSŐ BAJNOKI CÍMRŐL, A LEHETSÉGES SZERZŐDÉSHOSSZABBÍTÁSRÓL ÉS AZ ÚJ STADIONRÓL IS, ELOLVASHATJA A NEMZETI SPORT HÉTFŐI SZÁMÁBAN!