Eppel Márton: Amit Magyarországon el lehet érni, elértem

– Hallotta már? Gólkirálynak hívják a háta mögött...
– Szerencsére nem csak a hátam mögött. Természetesen hallottam a kispesti fanatikusokból álló banda, az Északi Kinyír nótáját, amely az általam is jól ismert Hungária-sláger átköltése. Mit ne mondjak, az eredeti szöveg is tetszik, de ez...! A Videoton legyőzése után élőben is meghallgathattam volna, a zenekar ugyanis fellépett a szurkolók partiján, csakhogy nekem a csapatbulin volt jelenésem. A mulasztást utóbb pótoltam: láttam a világhálóra felkerülő felvételt. S miközben néztem, sokadszorra győződhettem meg arról, mekkora mázlista vagyok, hogy ennyi szeretetet kapok a drukkerektől.

– Azt tudja, hány dal szól még önről?
– További kettő. Az egyikben – másoké mellett – a vezetéknevemet éneklik, a másik meg így szól: „Mindenki tudja már, hogy Eppel a gólkirály!"

– Emlékszik még arra, mikor csendült fel először?
– Mindjárt az első fordulóban, az Újpest elleni gólom után.

– Akkor hitte volna, hogy csakugyan ön lesz a gólkirály?
– Aznap még nyilván nem, de ahogy telt-múlt az idő, és csak ott voltam, csak ott voltam a góllövőlista elején, egyre többször jutott eszembe, hogy a végén az élen zárhatok. Az utolsó előtti fordulóban, Debrecenben elért duplám után már az volt bennem, hogy valószínűleg én nyerek.

– A Videoton elleni meccs előtt azért megkérte a védőket, hogy fokozottan ügyeljenek az önre leginkább veszélyes Marko Scsepovicsra?
– Nem kellett őket megkérni, tisztában voltak vele, mi a dolguk. A meccs elején adódott egy helyzet Scsepovics előtt, de mint oly sokszor az év során, Baráth Botiék ezúttal is remekül védekeztek.

– Azóta Nagy Gergő elárulta, minden győztes meccs után úgy ünnepeltek az öltözőben, hogy rágyújtottak a „Mindenki tudja már..." nótára.
– Ez így van. Akkor is zúgott ez a dal, amikor nem én találtam a kapuba. Egy feltétel volt csupán: hogy nyerjünk! Döntetlennél már nem énekeltük, vereségnél végképp nem volt kedvünk hozzá.

– Megállapítható, hogy huszonöt esztendősen a csúcsra jutott?
– Igen, eddigi pályafutásomban ez a csúcs. Amit Magyarországon el lehet érni, elértem. Az örömömet csak fokozza, hogy semmi sem hullott az ölembe, mindenért becsülettel megdolgoztam. S lám, a tisztességes munka kifizetődött. Azt azonban egyetlen másodpercig nem feledem, hogy – ha már a csúcsról beszélünk – mindig van egy újabb hegy, amit meg lehet mászni. Csak az juthat magasabbra, akinek vannak céljai. Márpedig nekem vannak!

– Ha már feladta a magas labdát, mi a következő lépés?
– A legközelebbi célom a válogatottság. A Portugália elleni keretnek már tagja voltam, ám Lisszabonban nem léphettem pályára. Most megint Telkiben készülök, remélem, csak egy-két nap választ el attól, hogy bemutatkozhassak a nemzeti csapatban. Minden idegszálammal arra összpontosítok, hogy ha megkapom az esélyt, éljek vele!

BERND STORCK: EPPEL MÁRTON BIZONYÍTHAT AZ OROSZOK ELLEN – VIDEÓ

– Ezt vegyem úgy, hogy góllal debütálna?
– De szép lenne...!

– Mi kellett ahhoz, hogy idáig jusson?
– Nehéz kérdés. Egyúttal könnyű is. A legfontosabb a családi háttér és az elszántság. A szüleimtől, a testvéreimtől és a páromtól hatalmas segítséget kapok. Megannyi más mellett a sport iránti imádat is összeköt minket. Édesapám és öcsém vízilabdázik, míg édesanyám és húgom teniszezett.

– Jól értettem, Eppel apuka még mindig játszik?
– Hogyne! A Vidám Vízilovakban. Nem tudom, ki találta ki a csapatnevet, de zseniális! Na szóval, oda szerettem volna kilyukadni, hogy bármikor kerültem hullámvölgybe a karrierem során, a szeretteim mindig mellettem voltak, rájuk a legrosszabb napjaimon is számíthattam.

– Édesapja még abban is támogatta, hogy ne pólós, hanem labdarúgó legyen?
– Úgy ám! Eleinte egyidejűleg vízilabdáztam és fociztam, de a pólóhoz fűződő viszonyomat nem könnyítette, hogy két dolgot utálok: a hideg vizet, illetőleg úszni... Megesett, hogy hétfőtől péntekig vízilabdás táborba jártam, de szombaton már edzőmérkőzésen futballoztam, amelyen rúgtam három gólt... Így amikor a következő hétfőn apu megkérdezte, hogy póló- vagy fociedzésre menjünk-e, nem sokáig hezitáltam.

– Nem volt belőle sértődés?
– Nem, dehogy. Ráadásul, hála istennek, született egy öcsém, ő vízilabdázik helyettem is. Barna most lesz tizenöt, az UVSE-ben játszik, nagyon ügyes, ha tehetem, kimegyek a meccseire. Ámbár ez kölcsönös. Mi tagadás, nagy szurkolótáborom van, a Videoton elleni találkozóra harmincnál is több jegyet kellett igényelnem...

– Vagyis az egyik családi szektort lefoglalta...
– Azt azért nem, de tény, a fél rokonság és baráti kör ott volt. Örültem nekik.

– Ez feltehetőleg fordítva is igaz volt. Hanem azt árulja el, melyik volt az első klubja? Merthogy az internetes enciklopédia erről nem tesz említést.
– Hú, az már olyan régen volt, hogy nem is ugrik be... A viccet félretéve: sosem felejtem el, hogy a Goldballban kezdtem, örökké hálás leszek az akkori edzőimnek. Később átkerültem a MAC Népstadionhoz, ám nem egyedül – az egész korosztály ment. Onnan tulajdonképpen már egyenes út vezetett az MTK-hoz, mert a MAC az MTK fiókcsapataként működött. Így a Csömöri úti bázis jelentette a következő állomást, majd Agárdra költöztem, a Sándor Károly Akadémiára.

– Hírlik, acélos brigádjuk volt.
– Az volt, bizony. Ami nem is csoda, hiszen Kálnoki-Kis Dáviddal, Pölöskei Zsolttal, Gárdos Andrissal vagy éppen Ponczók Csabával hétéves korunk óta együtt játszottunk. Ahhoz képest, hogy egy-egy generációból ketten, legfeljebb hárman válnak első osztályú labdarúgóvá, a miénkből jóval többen jutottak el az élvonalig. Kár, hogy csak a magyarig, légiósnak már kevesen álltak.

– A régi haverok egyike, Pölöskei Zsolt a Videoton futballistája...
– Ha arra céloz, hogy zrikáltam-e múlt szombat óta, ki kell ábrándítanom. Nem lett volna korrekt a részemről, mivel ebben a bajnokságban sajnos nem kapott lehetőséget.

– Ennyire figyel a barátokra?
– Nagyon fontosak számomra. Az Újpest elleni meccsünk előtt a sajtó felkapta, hogy együtt reggeliztünk Kálnoki-Kis Dáviddal. Szerintem semmi kivetnivaló nem volt ebben, nem arról beszélgettünk, milyen taktikával készülünk egymás ellen. Mindazonáltal a pályán sosem kíméljük egymást, de ez így is van rendjén. Juhász Roli és Torghelle Sanyi is hasonló cipőben jár, a pályán kívül országos cimborák, amit viszont olykor művelnek egymással a gyepen...

– Az imént említette, hogy a korosztályából kevesen kerültek ki külföldre. Ön éppenséggel Angliát és Hollandiát is megjárta.
– Az angol túra kifejezetten rosszul sikerült. Második hete voltam az Oldhamnél, amikor elszakadt a keresztszalagom, a harmadikon már haza is jöttem – erre felesleges is több szót vesztegetni. Ami a holland fejezetet illeti, fél évig voltam Nijmegenben, mondjuk úgy, tapasztalatszerzésnek jó volt. Egy bajnoki mérkőzésen léptem pályára, nyilván többre számítottam, ezért is tértem haza csalódottan. Az a néhány hónap nem adott annyit hozzá a karrieremhez, mint azt előzetesen vártam. Nem úgy, mint az utóbbi másfél év, amit Kispesten töltöttem. Nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy a Honvédban teljesedtem ki.

– Nyolc esztendővel azután, hogy bemutatkozott az NB I-ben...
– Atyaég, már nyolc éve! A Nyíregyháza ellen játszhattam először, még a tizennyolcat sem töltöttem be. Az MTK-nál szerencsére esélyt adtak a fiataloknak, Garami Józsi bácsi úgy érezte, belém is szorult tehetség, ezért bátran bevetett. Noha gólt nem rúgtam, nem vallottam szégyent.

– Ha jól sejtem, legmélyebb álmából felkeltve is fel tudja eleveníteni első élvonalbeli gólját.
– Azt bármikor! A Zalaegerszeg ellen értem el, azóta is hálás vagyok Kanta Józsinak a gólpasszért. Miután a felívelt labdát gyönyörűen elém fejelte, eldőlve, hét-nyolc méterről, jobbal lőttem a kapuba. Emlékezetes mérkőzés volt: a ZTE három nullára vezetett az első félidő után, de a hat perccel a lefújás előtt elért gólom már az egyenlítést jelentette. Minden szép és jó lett volna, ha nem kapunk még egy gólt az utolsó pillanatban.

– Alig négy nappal a tizenkilencedik születésnapja után...
– Tévedés! Akkor még csak tizennyolc voltam.

– Elnézést!
– Ne hibáztassa magát. A legtöbb rendszerben tévesen szerepel a születési dátumon, tudniillik nem 1991. október 26-án, hanem november 20-án jöttem a világra, de U14-ben valaki egyszer elírta, és azóta nem sikerült korrigálni. Ha esetleg akad olyan illetékes, aki olvassa ezeket a sorokat, hátha kijavítja...

– A harmadik első osztályú gólja megvan?
– A Honvédnak rúgtam... Hajdú Sanyi adott be jobbról, kapásból továbbítottam a labdát a mostani kapusedzőnk, Tóth Iván kapujába. Persze nem tehetett róla.

– A kispesti szurkolók aligha foglalták dalba a nevét...
– Akkor még nem. Valami azt súgja, nem is ismertek. Azóta megismertek és megszerettek, én pedig csak ismételni tudom magam: mázlista vagyok, hogy így bánnak velem.

– Ha szabad megjegyezni: tett is érte.
– Jobb helyeken így megy ez: aki ad, kap is. Beszélhetek a csapattársak nevében is: amink volt, azt beleadtuk a bajnoki címbe. Elég volt csak egymásra néznünk, hogy rádöbbenjünk: meg tudjuk csinálni! Ha fáradt volt valaki, akkor is addig futott, amíg bírt. Ha nem így tesz, úgy érezte volna, hogy cserben hagyja a többieket. Marco Rossi is hangsúlyozta minden meccs előtt, úgy játsszunk, mintha ez lenne az utolsó mérkőzésünk, mert ha egyszer valóban túl leszünk az utolsón, hatalmas űr keletkezik majd... A végén tényleg az volt bennünk, hogy ezt a bajnokságot nem veheti el tőlünk senki! Lélekemelő érzés volt így kifutni a pályára.

– A kispesti védelem így is felállhatott volna: King, Kamber, Eppel, Baráth, Bobál...
– No igen, volt idő, amikor Pakson középső védőként számolt velem Kis Károly. Nem az ő ötlete volt, hanem az enyém, ki akartam próbálni, milyen hátul. Nem is éreztem rosszul magam, de aztán jött Tomiszlav Szivics, aki közölte velem, hogy hagyjam ezt a hülyeséget, húzzak vissza a csatársorba. A következő meccsen kétszer voltam eredményes... Mindamellett nem bánom a kitérőt, már csak azért sem, mert azóta a védők fejével is tudok gondolkodni. Egyébként is jó szívvel tekintek vissza a paksi évekre, jó néhány barátra leltem ott is. Fiola Attilát és Kovács Gábort éppúgy közéjük sorolom, mint az akkor a második csapatban játszó Czinger Attilát, aki idővel felhagyott a focival, és ma már fitneszedzőként ténykedik. Hogy kiválóan végzi a dolgát, saját bőrömön tapasztalom, ugyanis járok hozzá külön edzésekre, aminek a pályán is nagy hasznát veszem. Lám, a gólöröm közepette másokat könnyedén földhöz vágó Davide Lanzafame velem már hiába próbálkozott a Videoton ellen lőtt gólom után...

– A pluszmunka a tudatosság része?
– Abszolút. Mostanra benőtt a fejem lágya, sokkal jobban odafigyelek magamra. Ha már az ördög a részletekben rejlik, ügyelek a táplálkozásra, a megfelelő regenerálódásra, mindenre, amire csak lehet. Még a mínusz száztíz fokos jégkamrában is beálltam. Utólag egyértelmű, hogy megérte, jóllehet az az öt-hat perc maga volt a kínszenvedés.

– A Dunaújvárossal az NB II-ben töltött fél év is az lehetett.
– Nem volt kellemes időszak, de túl vagyok rajta. Nem ment jól a játék, összesen három gólt rúgtam, csalódásként éltem meg azokat a hónapokat. De nem véletlenül tartják úgy, hogy egyszer fent, másszor lent: Újváros után jött a Honvéd. A folytatás ismert.

– Ha valaki tavaly januárban, amikor betoppant a Bozsik-stadionba, azzal áll ön elé, hogy másfél év múlva magyar bajnok és gólkirály lesz, mi lett volna a reakciója.
– Nem kertelek: kiröhögöm az illetőt.

– Melyik tűnt kevésbé elérhetőnek?
– Talán a gólkirályi cím, mert bajnok úgy is lehet az ember, hogy egy jó csapatban csak kiegészítő szerep hárul rá. Persze nem úgy érkeztem Kispestre, hogy elleszek a kispadon is. Ellenkezőleg, elhatároztam, hogy élek ezzel az eséllyel! Onnantól kezdve mindent alárendeltem a futballnak. Tudtam, mit akarok elérni, és tudtam, mi kell tennem annak érdekében, hogy elérjem. Ennek is köszönhető, hogy az elmúlt másfél esztendőben annyi sikerélményben volt részem, mint azt megelőzően összesen.

– Erről az elektromos fogyasztásmérő üzenete is tanúskodik...
– A Fradi elleni győzelem után arra értem haza, hogy a lakásajtóra kifüggesztett cetlire valaki ráírta: „Csak a Kispest! Marci, köszönjük!" Apróságnak tűnhet ez is, de sok kicsi sokra megy, ugyebár. A különböző közösségi fórumokon is megszámlálhatatlan üzenetet kaptam, az étteremben a pincér fordult azzal hozzám, hogy készítsünk közös fényképet, az egyetemen pedig a dékánhelyettes kért a Honvéd-drukker fiának aláírást.

– Nem lesz gond a vizsgaidőszakban...
– Azért abban bízom, nem egy aláíráson múlik.

– Komolyra fordítva: le a kalappal, hogy a foci mellett a Budapesti Gazdasági Egyetemen hallgatója. Hogyan egyeztethető össze a kettő?
– Pillanatnyilag nehezen, ám az segít, hogy egyedi tantervet kaptam. Ha az előttem álló vizsgákat letudom, már csak fél évem lesz hátra, jövőre diplomás közgazdász lehetek. Diplomás családból származom, nem akartam kilógni a sorból. A szüleim gyakran mondogatták, több lábon érdemes állni, mert az oké, hogy most jól megy a futball, de bármennyire is szeretném, a pályafutásom nem tart örökké. Éreztem magamban annyi erőt, hogy belevágjak, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a tanulás jó hatással van rám. Több akartam lenni azáltal, hogy jelentkeztem az egyetemre, úgy vélem, sikerült.

– Mi a nagyobb tett, az aranyérem vagy a diploma megszerzése?
– A bajnokság megnyerése a csoda kategóriába tartozik.

– Mikor bizonyosodott meg afelől, hogy a csoda valóra válhat?
– A Gyirmót legyőzését követően. Amikor a kilencvenötödik percben begyötörtük a győztes gólt, már én is elhittem, hogy bajnokok lehetünk. Noha Marco Rossi szajkózta, hogy ezt a lehetőséget meg kell ragadnunk, teher nem volt rajtunk, mi több, a hajrában egyre jobban futballoztunk, Mezőkövesden és Debrecenben egyaránt öt gólig jutottunk.

– Az utolsó héten sem érezték a nyomást?
– Egyetlen nap voltunk feszültek. Görcsösen edzettünk, egyikünk sem értette, miért. Az edzőnk azonban gyorsan közbelépett, és lerendezte a dolgot, minek következtében hamar visszatért minden a régi kerékvágásba. A sorsdöntő csatára már nyugodtan futottunk ki, maximálisan hittünk egymásban, és abban, hogy az arany nem lehet másé, csak a miénk!

– Ha már az egyik legszebb öröm a gólöröm, meséljen a különböző „mutatványairól".
– Az előzménye annyi, hogy eleinte nem rukkoltam ki semmi különössel, szimplán örültem, mígnem a többiek szóltak, hogy ugyan találjak már ki valamit. Baráth Botira ezen a téren is számíthattam – ha bolondozásról van szó, ő benne van, a Paks elleni duplámat például kő-papír-ollózással ünnepeltük. A Fradinak lőtt gólomnál gátfutást imitáltam, amivel azt szerettem volna kifejezni, hogy vesszük az akadályokat, míg a második debreceni gólom utáni kézmozdulatok azt sugallták: mindenki nyugodjon le, megnyertük ezt a mérkőzést.

– Hát a Videoton elleni alakítás?
– Körbemutattam, hogy jelezzem, ez a gól, ez a siker mindenkié! A számról is le lehetett olvasni: „Mindenki!" Eszméletlen érzések szabadultak fel bennem, azokban a másodpercekben meg akartam osztani az örömömet minden kispestivel. A társakkal, a szakmai stáb tagjaival, a vezetőkkel, az akadémistákkal, a szurkolókkal, a pályamunkásokkal, a konyhásokkal – tényleg mindenkivel, aki bármit hozzátett ahhoz, hogy azok az érzések feltörhessenek. Iszonyúan örültem mind a tizenhat gólomnak, de az utolsó lesz az, amelyikről még az unokáimnak is mesélek majd. Egyszerűen fantasztikus, hogy így ért véget számunkra bajnokság. Happy end volt ez a javából!

– Napok teltek el azóta. Ha egy szóval kellene megfogalmaznia, mit érez most, mi lenne az?
– Egy szóval? Az nagyon nehéz... Nem lehet kettővel?

– Ilyenkor bármit lehet.
– Nyugalmat. És boldogságot.

Honvéd: távozó válogatott; Mezőkövesd: nagy változások – PIACI HÍREK

NYÁRI JÁTÉKOSMOZGÁS A BUDAPEST HONVÉDNÁL
Érkezők: –
Kölcsönbe érkezők: –
Kölcsönből visszatérők: Hajdú Ádám (Paks, ?), Vernes Richárd (Paks, ?)
Az utánpótlásból felkerültek/ profi szerződést kötöttek: –
Kiszemeltek: –
Távozók: –
Kölcsönbe távozók: –
Kölcsönből visszatérnek klubjukhoz: Balázs Zsolt (Paks), Laczkó Zsolt (Paks, ?), Zsótér Donát (Sint-Truiden – Belgium, onnan Újpest)
Távozhatnak/ érdeklődnek irántuk: Eppel Márton (Hapoel Beer-Seva és Maccabi Haifa – Izrael, PAOK – Görögország), Hidi Patrik (Vasas), Dusan Vasziljevics (szerb-magyar, lejár a szerződése)