Garancsi István: Európai siker a Videoton célja

– Biciklivel jött?
– Nem, városon belüli közlekedésre nem használom a biciklit – mondta a korábban a kerékpárút-hálózatért felelős miniszterelnöki megbízottként is dolgozó, interjút legfeljebb szökőévenként adó Garancsi István.

– De szokott még kerékpározni?
– Igen, természetesen. Legutóbb a lányommal voltam hosszú túrán Patagóniában.

– A túrázás és a hegymászás is a szenvedélye. Csinálja még?
– Kétszer műtötték a térdem porccal…

– Jellegzetes futballsérülés…
– Nálam biztos nem. Régen is csak kispályán játszottam, s olyankor is beállítottak a kapuba, mert én voltam a legbénább. A természetjárás, a kerékpározás jobban bejött.

– Miközben rendszeresen kizárja az életéből a digitális világot és elvonul a természetbe, a vidi.hu például már akkor az ön szívügye és az év honlapja volt, amikor néhány élvonalbeli futballklubnak még nem is volt website-ja. Fogadnék, hogy a Nemzeti Sportot is online olvassa…
– Ellenkezőleg! Mindenképpen papíron! Van a közelünkben egy remek újságos, ott szoktam megvenni a lapot.

– Volt valaha Videoton tévéje?
– Nem rémlik. Inkább Orion. Meg BHG-magnó…

– Tíz éve már, hogy megvette a Videotont, mármint a futballklubot. Számon tartja ezt?
– Hogyne, természetesen! Szerettük volna bajnoki címmel ünnepelni az idén a tizedik évfordulót, de sajnos nem sikerült.

– Mivel azonban csak decemberben lesz a tényleges évforduló, addigra akár még nagyobb sikert is elérhetnek, egy sikeres El-csoportkör is összejöhet a Videotonnak.
– Ahhoz előbb túl kell jutnunk a playoffkörön.

– Ha a Bordeaux kiverése sikerült, ez sem lehetetlen.
– De nem is egyszerűbb feladat. Papíron a számunkra legjobb ellenfelet kaptuk a lehetséges csapatok közül, de ettől még a Partizan is más kategória, mint a Videoton, a bajnoki ágról, a BL-ből jön. Akár persze előny is lehet, hogy edzőnk, Marko Nikolics korábbi csapatáról van szó. Ilyen drámai helyzeteket csak a futball képes produkálni: másfél hónapja még a Partizan sikeréért küzdött, de bevállalta a Videotont, ott hagyta a BL-szereplés ígéretét, mert hitt benne, hogy összejöhet nekünk a csoportkör az El-ben. Erre meg úgy alakult, hogy a Partizan legyőzésén át vezet az út a csoportkörbe.

– Ön is hitt a csoportkör lehetőségében? Például amikor kiderült, hogy a Bordeaux az egyik ellenfél az oda vezető úton?
– Talán nehéz elhinni, de igen, hittem benne, mert az edző elhitette velem is és a csapattal is, hogy meg lehet csinálni. És három félidőt tulajdonképpen megnyertünk a Bordeaux ellen, vagy legalábbis nem veszítettünk el, ami egy ilyen csapat ellen óriási siker. A Bordeaux nemcsak sokkal nagyobb és gazdagabb nálunk, de egy igazi mamutklub, teljesen más kategória, más nagyságrend.

– Olyan klub, amelynek az üzleti tervében bizonyára szerepelt a csoportkörbe jutás, vagyis nemcsak meglepték az ellenfelet, de alaposan ki is szúrtak vele.
– Csak ajándéktárgy-kereskedelemből hárommillió eurós forgalmat csinálnak az idén, ami azonban a tapasztalatok szerint elérte volna a nyolcmillió eurót, ha bejutnak a csoportkörbe. Ehhez jön még a nemzetközi mérkőzések telt háza a pazar új stadionjukban, meg a tízmillió eurós nagyságrendű játékoseladások.

– Köztudott, hogy nem szereti az öltönyös, feszengős programokat. Mint tulajdonos, el szokott menni a nemzetközi meccsek protokolljához tartozó úgynevezett hivatalos vacsorákra, ahol a klubvezetők találkoznak egymással?
– Legfeljebb itthon, mert ezeket általában a meccs előtti napon rendezik az Európa-ligában, és az időmbe nem fér bele, hogy egy nappal korábban a meccsek helyszínére utazzak. A Bordeaux vezetőivel is a stadionban találkoztam először, s aztán az általunk rendezett ebéden Budapesten – öltönyben! Bár nem mondanám, hogy lenéztek bennünket, mert ez nem igaz, úgy érzem, a továbbjutást biztosra vették. Különleges élmény volt a tavaly az Eb-n már megcsodált stadionba visszatérni, ezúttal nem lelkes turistaként vagy szurkolóként, hanem, hogy úgy mondjam, saját jogon, mint a Bordeaux hivatalos ellenfelének tulajdonosa.

– Amikor megverték ezt az – ahogy ön fogalmazott – mamutklubot egy nullára, eszébe jutott, hogy a Magyar Kupában jó fél éve kikaptak az NB III-as Budafoktól kettő egyre? Ön brókerként lett sikeres a kilencvenes években, a futball némiképp nem olyan, mint a tőzsde? Sokszor irreálisnak tűnő kudarcok vagy sikerek hullámvasútja…
– Sok a hasonlóság. Az OTP részvénye is volt ezer forinton, most meg a tízszeresét éri körülbelül. Mindkét területen vannak tendenciák, amelyekre rá lehet érezni, de a tőzsdén és a fociban is derült égből érkezik a villámcsapás, s a veszteség, a vereség iszonyú lelki fájdalmakat tud okozni.

– Az kétségtelen, hogy a Vidi képzeletbeli részvényeit ma sokkal magasabban jegyzik, mint amikor tíz esztendeje megvette az adósságban fuldokló, akkoriban a klublicencért is hiába küzdő klubot. De mit remélt? S ahhoz képest mit sikerült elérnie?
– Szerettem volna, ha állandósítjuk a helyünket az európai kupák csoportkörében és több UEFA-pontot gyűjtünk az évek során. Egyáltalán, az állandóság az, amit hiányolok, s ami talán Kovács Zoltán szerződtetésével érkezett el hozzánk. A személyében egyesül a szenvedély és a szakértelem, s nem csak a profi klubot vezeti jó érzékkel, de az utánpótlás rendszerét is jól összerakta, amióta nálunk dolgozik. Nemzetközi porondon is esélyes csapatot építünk, rendszeresebb nemzetközi sikerekre vágyunk.

– Mely pillanatokra, mérkőzésekre emlékszik a tíz év fénypontjaként, és melyek voltak a fájó kudarcok?
– Fájó volt, hogy kétszer is úgy veszítettük el a bajnokságot, hogy nagyon kevés hiányzott a sikerhez. 2010-ben Győrben kaptunk ki az utolsó fordulóban, s nem tudtuk kihasználni, hogy a rivális és végül bajnok Debrecen is vereséget szenvedett, most pedig az utolsó fordulóban buktuk el a lehetőséget a Honvéd ellen. De a szomorú emlékek közé sorolom a már szóba került Budafok elleni kupavereséget vagy a Podgorica ellen elbukott El-selejtezőt. De hogy megint csak a futball drámaiságáról beszéljek: a Sporting ellen három nullára vezettünk, fantasztikus hangulatban, amikor eltörött Stopira lába, s emiatt végül is rossz emlék ez a mérkőzés.

– Most meg ugyanez a Stopira „továbbfejelte” a csapatot a Bordeaux ellen. De ha a Sporting- meccs felemás emlék, akkor melyek a tíz év csúcspontjai?
– A Trabzonspor elleni playoffmérkőzések, a csoportkörbe jutás Paulo Sousával, ami az eddigi legnagyobb sikerünk, és a két bajnoki cím is nagyszerű emlék, hiszen korábban sohasem volt bajnok a klub. De nem felejtem az első tulajdonosként átélt mérkőzést sem, az MTK-t vertük meg aznap.

– Mit tenne másként, ha újrakezdené ezt a tíz évet?
– Semmit. Ha valamit megtanultam a brókervilágban, akkor az az, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni. Okulni kell belőle.

– Ki a Garancsi-korszakból a kedvenc Vidi-játékosa?
– André Alves, a 2011-es brazil gólkirályunk.

– És Nikolics Nemanja? Ő kétszer is volt gólkirály, mégsem tartották meg, és Alvessel ellentétben pénzt sem kerestek rajta.
– Mert nem tudtuk megtartani. Ő mindenképpen el akart menni tőlünk, tehetetlenek voltunk.

– Találtak egy újabb kiemelkedő tudású légióst a nigériai Ezekiel Henty személyében, a Bordeaux elleni meccs másnapján minden szurkoló róla áradozott. Korábban ötmillió euróért váltott klubot, önök is ilyen nagyságrendű pénzt fizettek érte?

– Oroszországba tényleg ennyiért szerződött, de mi olcsóbban jutottunk hozzá, mint amennyit egy magyar játékosért fizetni szoktunk. Már két éve figyeltük, akkor még Ljubljanában játszott, és visszautasított bennünket. Egy ilyen igazoláshoz sok és tervszerűen felépített munka szükséges, meg szerencse és persze a játékos szándéka is fontos. Henty például főleg az edző kedvéért jött, a nagy fizetésről is lemondott, mert itt akarja újraépíteni magát, ezért áldozatot hoz, hogy aztán magasabb szintre mehessen tovább. Ilyen áldozatra sajnos a magyarok nem hajlandóak. A szerb válogatott Marko Scsepovics nagyságrendekkel került kevesebbe, mint az általunk ugyanakkor megkeresett magyar csatárok, az ugyancsak válogatott Danko Lazovics pedig ingyen érkezett. A fiatal magyar játékosok nem merik most bevállalni a Vidit, fura, de ez a nyár tanulsága.

– Mennyi idejét, energiáját emészti fel a futball?
– Körülbelül harminc-negyven százalékot, beleértve az MLSZ-elnökségi tagsággal járó feladatokat is. De tíz éve nincs olyan nap, hogy ne kellett volna valamilyen okból a Vidi ügyeivel foglalkoznom. És még mindig előkerülnek újabb és újabb problémák, olyanok, amelyek különböznek minden korábbitól.

– Mikor lesz kész az új Sóstói Stadion?
– Mindenki ezt kérdezi tőlem, de én is csak azt tehetem, hogy továbbítom a kérdéseket a megrendelőnek, azaz a városnak és a kivitelezőnek, vagyis a Strabagnak. Én úgy hallottam, hogy jövő nyárra készül el a pálya.

– Sokan a hátrányának, mások az előnyének tartják, hogy kívülről érkezett a magyar fociba. Megszerette a játékot?
– Persze, hiszen már régóta az életem része.

– Előfordul, hogy ott ragad a képernyő előtt mondjuk egy külföldi bajnokit nézve?
– Na, azt azért nem. Elég nekem a saját csapatommal foglalkozni. Az, hogy kívülről jöttem, hogy nem vettem részt a magyar futball ilye-nolyan korábbi ügyeiben, kifejezetten előny volt, ahogyan sok szempontból volt egy helyzeti előnyünk tíz évvel ezelőtt. Mára ez eltűnt, a Ferencváros szervezett, nagy klub, az MTK kialakította a saját speciális klubmodelljét, Diósgyőrben is erős klub épül, nincsen már meg a kezdeti előnyünk.

– Fővárosiként hogyan alakult a kapcsolata a fehérvári emberekkel, a szurkolói csoportokkal?
– Kezdetben több időt töltöttem Székesfehérváron, ma már kialakult a menedzsment, nem kell annyi időt a klubnál lennem. Az ultrákkal pedig, úgy érzem, kifejezetten jó a viszonyom kezdettől fogva, és nagyon sokat segítenek nekünk, ami persze nem jelenti azt, hogy egy-egy kudarc után ne kívánnának engem is a pokolba, és alkalomadtán ne adnának hangot is ennek a kívánságuknak, de ez a futball velejárója...

– Mire a legbüszkébb az elmúlt tíz évből?
– Hajlamos vagyok elhinni, hogy a Kisteleki István által felkért úgynevezett „MLSZ-elnököt kereső bizottság” tagjaként nekem is volt némi részem abban, hogy sikerült meggyőzni Csányi Sándort, legyen a magyar futball vezetője. De ha igazán őszinte vagyok, azt hiszem, a mi bizottságunk munkájára inkább csak a látszat miatt volt szükség, Sándor pedig alaposan végiggondolta és hosszasan készítette elő a szerepvállalását. De kétségtelen, hogy a színre lépésével visszakerült Magyarország a futballtérképre, s máris hatalmas diplomáciai sikereket ért el.

– Optimistábban látja most a magyar futball jövőjét, mint tíz évvel ezelőtt?
– Össze sem lehet hasonlítani az akkori helyzetet a mostanival, már csak az infrastrukturális változások miatt sem. A taoprogram új helyzetet teremtett és nemcsak a futballban, hanem a többi látványsportban is, és nemcsak a nagy klubok stadionjai újulnak meg, hanem kisegyesületek pályáinak sora tudott újjáépülni a kistelepüléseken is. Nemzedékeket sikerült és sikerül ezekben az években megnyerni a futballnak, és hiszem, hogy fiatalok tízezreit menti meg a sport máris a drogtól, az elhízástól, az alkoholtól.

– Cége, a Market Építő Zrt. logója a város sok pontján feltűnik építkezéseken. Melyik a kedvenc projektje? Melyikre a legbüszkébb?
– Most egyértelműen a Duna Arénára, a következő hasonló siker talán az új Telekom-székház lesz.

– Egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy hobbija a matematikai problémákon való töprengés és kedvencei a prímszámok. Hogyan értsük ezt?
– Sok prímszámot ismerek, és szívesen olvasok a prímszámokkal kapcsolatos szakcikkeket is. De naponta oldok meg sakkfeladványokat is...

– A jövő matekkönyveiben esetleg olvashatjuk majd a Garancsi-sejtést vagy a Garancsi-tételt is?
– Egy fenét! Ez már csak hobbi. Valaha heti tíz matematikaórám is volt a debreceni Fazekas gimnáziumban, és a közgazdaságtant is részben a matek miatt választottam az egyetemen, de sokat felejtettem azóta.

– Egy tavalyi összeállítás szerint ön az ország hetedik legbefolyásosabb embere. Egyetért ezzel? Netán hátrébb vagy előrébb helyezné magát a listán?
– Szó sincs erről! Messze túlértékelik a lehetőségeimet…