Guzmics Richárd: Sajnos most tényleg minden összejött

 

– Milyen érzés volt ismét pályára lépni?
– Felemelő, elvégre a labdarúgó akkor érzi igazán, hogy a csapathoz tartozik, ha játszik – felelte lapunknak Guzmics Richárd, a Mezőkövesd Zsóry 33 éves hátvédje, aki februárban, a Ferencváros ellen 3–0-ra megnyert bajnokin lépett legutóbb pályára tétmeccsen, majd hosszú kihagyást követően múlt vasárnap, a Zemplín Michalovce (Nagymihály) elleni felkészülési meccsen tért vissza. – Sajnos az utóbbi fél év nem a tervek szerint alakult, a térdemet műteni kellett, de örülök, hogy magam mögött hagytam a nehéz időszakot. A találkozó elején, az első két-három mozdulatnál még óvatosabb voltam, de utána csak a játékra koncentráltam.

– Mi történt a Ferencváros elleni győzelmet követően?
– Combizomhúzódás miatt nem léphettem pályára az azt követő fordulókban. A koronavírus-járvány miatti leállás alatt egyénileg készültem, edzettem becsülettel, úgy tűnt, a folytatásban ismét bevethető leszek. Amikor elkezdődtek a közös edzések, egy rossz mozdulatnál levált egy porcdarab a térdemből. Vélhetően túl hosszúra nyúlt a kihagyás, és erre rosszul reagált a szervezetem. Emiatt műtéti úton kitisztították a térdemet, és bár nem volt súlyos a sérülés, a hajrában már nem léphettem pályára. Bíztam benne, hogy a sikeres rehabilitációval esetleg az utolsó néhány meccsre visszatérhetek, de másként alakult, a térdem a reméltnél lassabban gyógyult. Sajnálom, hogy akkor nem segíthettem a társaknak, de örülök, hogy mostanra minden rendben.

– Ez volt karrierje legbalszerencsésebb féléve?
– Sajnos most tényleg minden összejött. Egész pályafutásom alatt elkerültek a sérülések, erre most Mezőkövesden néhány hónap alatt a combizomhúzódás után operáció következett. Mindenesetre bízom benne, hogy ezzel letudtam a szenvedést.

– Melyik a kellemetlenebb szituáció? Ha a játékos egészséges, de nem számolnak vele, vagy ha sérülés miatt nem állhat a vezetőedző rendelkezésére?
– Mindkettőt nehéz megélni, de inkább utóbbit mondanám. Akkor ugyanis edzeni sem lehet, márpedig ha a futballista nem vehet részt a tréningeken, akkor nem érzi át a csapat lüktetését, nem lehet a társai között, mert többnyire a többiektől külön végzi a rehabilitációt, egyéni edzésterv alapján készül. Persze egyik állapot sem ideális. Sajnos az utóbbi egy évben mindkettőt megtapasztaltam, pedig mielőtt a Slovanban partvonalon kívülre kerültem, valamennyi klubomban stabil kezdőként számolt velem a vezetőedző. Addig a pontig szerencsésnek mondhattam magam, az utóbbi egy év viszont csalódást jelentett.

– Mennyire volt nehéz kívülről figyelni a csapat menetelését?
– Mondanom sem kell, mennyire szívesen játszottam volna a Puskás Arénában a Magyar Kupa-döntőben. Karrierem során több nagy stadionban megfordultam már, akár a négy évvel ezelőtti Európa-bajnokságot is említhetném, de a nemzeti aréna semmihez sem hasonlítható. Megszakadt a szívem, hogy ki kellett hagynom a finálét, de bízom benne, hogy a jövőben még játszhatok abban a stadionban. Ami a bajnokságot illeti, sorra fogytak el a játékosok, és éreztem, mekkora szükség lenne rám. A Magyar Kupa-menetelés miatt több meccset játszottunk mint az együttesek többsége, a hosszú kihagyás után két hónapon keresztül szerda-szombat ritmusban rendezték a meccseket, és ha csak egy-két játékossal bővebb a keret, érzésem szerint megtartottuk volna a harmadik helyet. Így viszont elfogytunk a végére.

– Mennyire bántja, hogy a nemzetközi kupáról lecsúszott a Mezőkövesd?
– Nagyon sajnáltam, mert amikor aláírtam a csapathoz, a céljaim között szerepelt, hogy európai kupameccsen lépjek pályára. Tudom, hogy az akkori nyilatkozataim után emiatt néhányan megmosolyogtak, de az idő bizonyította, ennek igenis volt realitása. Az előző bajnokság is mutatta, hogy erős csapatba szerződtem, sajnálom, hogy most nem azért készülünk, hogy az európai porondon is bizonyítsunk.

– Mire lehet képes a Mezőkövesd a következő idényben?
– A szakmai igazgatónk, Tóth László szokta mondani, hogy a biztos bentmaradástól az első ötbe kerülésig minden belefér. Ezzel egyetértek, vagyis előbb szerepeljünk úgy, hogy ne kelljen hátrafelé tekingetni, minden más csak utána következhet.

– Ez nem kishitűség?
– A klub történelmében a legsikeresebb idényt produkáltuk, tudom, most az lenne a cél, hogy még egy szintet előrelépjünk. Ugyanakkor nem szeretnék hangzatos kijelentéseket tenni és arról beszélni, hogy mindenképpen dobogón kell végeznünk. Lépésről lépésre haladunk, minden meccsre felkészülünk, aztán meglátjuk, ez mire lesz elég.

– A Diósgyőr elleni rajtot már százszázalékos állapotban várja?
– A térdemben és a combomban nem érzek fájdalmat, azt nyilván nehezebb megjósolni, mennyi időbe telik, mire utolérem magam. Bár végeztem külön edzéseket, a meccs­terhelést nyilván semmi sem pótolhatja. Ugyanakkor minden játékosnak most kezdődik az idény, mindenkinek rövidebb-hosszabb kihagyás után kell majd a bajnokságban kilencven percet játszania, úgyhogy próbálok felnőni a feladathoz.

– Amikor a télen Mezőkövesdre szerződött, arról beszélt, szeretne olyan teljesítményt nyújtani, amellyel felhívja magára Marco Rossi szövetségi kapitány figyelmét. Gondolom, ez továbbra sem változott.
– Egyetlen játékos sem futballozhat cél nélkül, engem is motivál, hogy magamra húzhassam még a címeres mezt. Mindig a maximumra kell törekedni, egyébként nincs értelme napról napra megfeszülni.

– A kétezertizenhatos Európa-bajnokságon jó teljesítményt nyújtott, azóta viszont úgy tűnik, sehogyan sem akar egyenesbe kerülni a karriere. Csak kívülről tűnik így, vagy ön is így érzi?
– Az utóbbi egy évre igaz ez a megállapítás. Ma már tudom, hogy karrierem legrosszabb döntését hoztam, amikor tavaly télen a Slovanhoz szerződtem. Megbántam, mostani fejjel másként döntöttem volna, de a múltat nem tudom megváltoztatni. Most csak arra gondolok, hogy zárjuk le az elmúlt egy évet, és induljunk tiszta lappal. Akkor talán minden sínre kerül.