Hajnal Tamás: Itt az idő, hogy a profi futball utáni életemre összpontosítsak

– Szóval, itt a vége?
– Hosszabb folyamat után született meg a döntés, amely a legutóbbi idényben érlelődött bennem – felelte Hajnal Tamás, a Ferencváros visszavonuló középpályása. – Többször bajlódtam sérüléssel, ezért képtelen voltam úgy segíteni a csapatnak, ahogy elvárom magamtól. Ezzel egy időben felvételt nyertem az UEFA által indított nemzetközi felsőfokú képzésre, amely nagy odafigyelést és sok energiát igényel.

– Mikor tudatosult önben, hogy véget ér a pályafutása?
– Talán amikor az utolsó előtti fordulóban, hosszú sérülés után visszatértem a Diósgyőr ellen. Belül már tudtam, valószínűleg az utolsó hazai bajnokin lépek pályára, és hogy a gólom az utolsó volt a Groupama Arénában hivatalos meccsen. Az idény végeztével egyre erősebben éreztem, itt az idő, hogy a profi futball utáni életemre összpontosítsak.

– Mit érdemes tudni a képzésről?
– Egy francia és egy angol egyetem által összeállított sportvezetői képzés, amelyet már több korábbi neves labdarúgó elvégzett. Az előző évfolyam tanulói közül korábbi dortmundi csapattársam, Sebastian Kehl most vezető pozícióban dolgozik a fekete-sárgáknál, de említhetném Éric Abidalt is, akit néhány héttel ezelőtt neveztek ki az FC Barcelona sportigazgatójának. Az én évfolyamomra többek között Gaizka Mendieta, Youri Djorkaeff és Kolo Touré jár, még egy év van hátra a tanulmányaimból.

– Amikor gyerekfejjel Nyergesújfalun terelgette a labdát, gondolt arra, hogy a Bundesligáig és ötvenkilenc válogatottságig jut?
– Amikor általános iskolásként fogalmazást írtunk a vágyainkról, a világbajnokság és az Aranylabda is szerepelt az álmaim listáján. Ha ilyen magasságokig nem is jutottam, büszke vagyok arra, amit elértem.

– A tehetségének köszönhetően tizenhat évesen a Schalkéhoz került. Érzett eleinte honvágyat?
– Akadtak nehéz időszakok, de amikor tizennyolc évesen a Schalke vezetősége profi szerződést ajánlott, megvalósulni látszott egy álmom, amelyért érdemes volt még keményebben dolgozni. Szerencsére remek szakemberekhez kerültem, magántanulóként érettségiztem, és a német nyelvet is hamar elsajátítottam.

– A Schalkéban töltött hét esztendő és a Német Kupa-győzelem után igazolt át Belgiumba.
– Olyan csapattársak közé kerültem, mint Marc Wilmots vagy éppen Olaf Thon, akik a mai napig a klub ikonikus alakjai. Váltásra volt szükségem, mert szerettem volna kitörni a „fiatal tehetség” szerepéből. Próbáltam a lehető legjobb lehetőséget választani, ezért igazoltam át Belgiumba, ahol Marc Wilmots akkori csapatához, a Sint-Truidenhez kerültem. Szakmailag a legjobb döntést hoztam, mert a belga bajnokság mentálisan és fizikailag is felkészített a legmagasabb szintre. Onnan kerültem be a válogatottba, és két év múlva ismét a Bundesligában játszottam.

– A mostani személyiségét a neveltetése vagy a Németországban töltött évek formálták leginkább?
– A szüleimtől jó nevelést kaptam, de a szorgalom belülről jött. Már általános iskolásként sem szerettem úgy elindulni otthonról, hogy nem volt kész a házi feladatom. Egyszer a testnevelő tanárként és edzőként dolgozó apukám azt mondta, hogy tízszer felrúgja a labdát a levegőbe, és ha kilencszer úgy veszem le, hogy nem pattan el a lábamról, kapok egy sportszeletet. Addig gyakoroltam, amíg kilencszer levettem a labdát. Ez a fajta szorgalom mindig megvolt bennem, a kemény munkát pedig részben a belső motiváció, részben a külső hatás hozta ki belőlem.

– Amikor 2008-ban a német Szuperkupában a Bayern München ellen góllal vette ki a részét a kettő-egyes győzelemből, tudatosult önben, milyen magasságig jutott?
– Különleges pillanat volt, de ezeket utólag visszatekintve értékeljük igazán. Amikor megtörténik, nem ünnepelhetsz sokáig, mert a következő meccsen már ismét bizonyítani kell. Sőt már a következő edzésen is.

– A Dortmund játékosaként milyen volt a viszonya Jürgen Klopp-pal?
– Két kellemes emlék jut eszembe. Amikor 2008 telén aláírtam a Dortmundhoz, még Thomas Doll volt a vezetőedző, de a nyári felkészülés kezdetekor már Jürgen Klopp, vagyis ki kellett vívnom a bizalmát. Jól ment a játék a felkészülés alatt, és amikor Rotterdamba utaztunk nemzetközi tornára, megválasztották az úgynevezett játékosbizottságot. Azok a labdarúgók tartoznak ide, akik a csapat érdekeit képviselik az edzőknél és a vezetőségnél. Új igazolásként nem választottak be. Jürgen Klopp elfogadta a csapat döntését, de közölte, hogy szeretne még egy játékost a bizottságba, mégpedig engem. Mondanom sem kell, mennyire jólesett a bizalma. A másik, amikor az első idényem után a Bild interjút készített vele. Amikor azt kérdezték, hogy mi volt neki a legnagyobb meglepetés, azt felelte, Hajnal Tamás teljesítménye. Nagyon elismerően nyilatkozott rólam. Persze megesett, hogy leszedte a fejem, és nem volt elégedett a játékommal, de inkább a szépre emlékszem.

– A németországi évek után a Ferencvároshoz igazolt át. Jó döntést hozott?
– Nagyon fontos döntés volt az életemben, hiszen tizenhét év után tértem haza Magyarországra. Harmincnégy esztendősen két szerződés közül választhattam: az egyik egy arab klubé volt, a másik a Ferencvárosé. Talán sokan máshogyan határoztak volna, de én a Fradit választottam. Mindig élt bennem a vágy, hogy még egyszer magamra ölthessem a zöld-fehér mezt, és bajnok legyek a csapattal.

– A legtöbbet hozta ki a pályafutásából?
– Igen. Mindig van feljebb, de büszke vagyok arra, amit elértem.

– A magyar válogatottban játszott meccsekre milyen érzésekkel gondol vissza?
– Nagy megtiszteltetést jelentett címeres mezben játszani, megadatott, hogy csapatkapitányként vezessem ki a válogatottat a gyepre. A hosszú évek során voltak szép emlékek és kudarcok is, de megtisztelő volt az elmúlt időszak legnagyobb labdarúgóival együtt játszani.

– Az utóbbi húsz évben rengeteget változott a futball. Egyre inkább középpontba kerül a pénz, a tempó hihetetlenül felgyorsult, és mintha a klasszisok száma is megcsappant volna. Hogy tetszik önnek az a labdarúgás, amelytől elbúcsúzik?
– Valóban olyan időket élünk, amikor szakmailag és üzleti szempontból is nagy változásokon megy keresztül a labdarúgás. Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam: a serdülő- és ifiválogatottban még klasszikus irányítót játszottam, mostanra eltűnt ez a szerepkör. A sportágba áramló pénz miatt egyre nagyobb a felelősség a klubokon, a játékosokon. Egyre keményebb munka, de továbbra sem szabad elfelejteni, hogy ez a munka egyben a hobbink is. Örülök, hogy több oldalát is megismertem a labdarúgásnak.

– Mi a véleménye a mostani fiatalok hozzáállásáról?
– Nem szeretem a „bezzeg az én időmben” kezdetű mondatokat, de ha már megkérdezte… Amikor kikerültem a Schalkéhoz, a nagy esőzések idején előfordult, hogy az első csapat is a salakon edzett. Vagyis a mai gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy a biliárdsimaságú edzőpálya nem magától értetődő. A körülmények és az infrastruktúra rengeteget fejlődött, de elhivatottság nélkül semmit sem lehet elérni. Ami a közeget illeti: húsz évvel ezelőtt teljesen más idők jártak. Voltak olyan játékosok, akik az öltözőben is odakönyököltek nekem, csak hogy tudjam, hol a helyem. Ha pedig edzésen kicseleztem őket, szemrebbenés nélkül kilöktek a salakra. Mára ez megváltozott, ami nem baj, de meg kell találni a módját, hogy a földön tartsuk a fiatalokat. Sokkal profibban, nagyobb alázattal és több szorgalommal kell viszonyulniuk a labdarúgáshoz, mert ez a siker alapja. De ez nemcsak a futballra, hanem az élet összes területére igaz.