Hajrá, magyar futball!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy válogatott futballmérkőzés, amelynek végeredménye sokkolta Magyarországot.

Hollandia–Magyarország 8–1.

2013. október 11-én a nemzeti csapatunk minden idők legsúlyosabb vereségét szenvedte el az Amszterdamban rendezett világbajnoki selejtezőn. A válogatott ezt megelőzően 1908-ban Angliától, majd 1941-ben Németországtól kapott ki 7:0-ra, de a régi idők focija után (a hőskorban a nagy gólarány még nem volt akkora csoda) a három és fél évvel ezelőtti kiütés padlóra küldött minden futballrajongó magyart.

Lapunk akkor átértékelte a helyzetet, s az a döntés született, hogy a gólkülönbség és a mutatott produkciók alapján (hiszen nemcsak a válogatott, hanem néhány kivételtől eltekintve a nemzetközi kupaporondon szereplő csapataink is rendre elvéreztek már az előselejtezőben) az akkori valós futballtudáshoz igazítja az osztályzatokat.

A futballistáknak adott érdemjegyek az 1968-as bevezetésük óta 0-tól 10-ig mozognak, s miután ez az osztályzási rend, az ide kapcsolódó minősítés még a magyar labdarúgás fénykorából dátumozható, új értékelést vezettünk be abban a reményben, hogy azok a játékosok, akik valóban arra törekednek, hogy minőségi produkciót nyújtsanak, akik nem elégedettek azzal, hogy a focink „langyos vizében evickélve" a még jónak mondható 5-ös osztályzatokkal tudják le a pályafutásukat, akik becsülettel készülve minden egyes pillanatban megküzdenek a vetődésért, becsúszásért, passzért, gólért, valóban értékes, erős érdemjegyet kaphassanak.

Hogy volt-e valami hatása ennek a szemléletnek, aligha mérhető patikamérlegen, ellenben tény, hogy az igazán jó játékos az elmúlt évek alatt a szigorúbb osztályzás mellett is kitűnhetett a produkciójával.

Nem véletlenül végzett a Nemzeti Sport rangsorában első helyen Szűcs Lajos, Szakály Péter (2014), Juhász Roland (2015), Király Gábor és Gera Zoltán (2016), vagyis olyan profik, akik minden meccsüket képesek voltak, sőt képesek ma is szívvel-lélekkel, a legjobb tudásukat nyújtva megvívni.

Mint ahogyan nem lehet véletlen, hogy az osztályzatok alapján látszik a legtisztábban, mennyit érnek azok a légiósok, akikre nem kevés pénzt költöttek a klubok, s mennyire volt kifizetődő a sportágnak, hogy a nevesincs zsoldosok magyar ifjak elől vették el a helyet az öltözőpadon. A válogatott amszterdami kudarcában, a klubcsapatok Bajnokok Ligája- és Európa-liga-előselejtezős botlásaiban ugyanis az is közrejátszott, hogy a klubfutball a légiósáradat miatt képtelen volt fogadni a tehetségesebb fiatalokat, akik közül sokan külföldön keresték a boldogulásukat, de csak kevesen jártak sikerrel, s elvesztek a sportág számára.

Manapság viszont már az van napirenden, hogy igenis a magyar gyerekeket kell játszatni, mert ez jelenti a futballjövőnket, míg a válogatott bravúros Eb-kijutása is erősítette, játékosaink vevők a nehezebb utat jelentő minőségi munkára.

Szintúgy fontos szempont, hogy a szurkolót sem lehet becsapni: osztályzattól függetlenül a drukker bírálata döntő, vagyis az, hogy a meccsre járást választja, mert olyan futballt kap cserébe, amelyre érdemes időt és pénzt áldoznia.

Most végre eljutottunk odáig, hogy látható, a magyar pályákon is egyre nagyobb a törekvés a minőségi futballra, hogy a hazai labdarúgók teljesítménye versenyképessé válhat, azok a légiósok, akik az NB I-ben szerepelhetnek, megküzdenek azért, hogy a kezdő tizenegyben lehetőleg a legjobbak legyenek.

Három és fél év alatt labdarúgásunk a mélypontról az európai rivaldáig jutott a válogatottnak hála, míg a jó, izgalmas bajnokságnak, az egyre jobb egyéni teljesítményeknek köszönhetően él a remény, hogy a klubfutball is visszatér arra a régi útjára, amelyet a klasszikus Nemzeti Sport osztályzatok is kiköveztek.

Úgyhogy hajrá, magyar futball!