Játékossors: nyolcvanéves az olimpiai bajnok Fatér Károly

Nem mostanában történt, hanem valamikor 1981 tavaszán. Néhány napja voltam a Csepel SC labdarúgója, a társakkal már szerelésbe átöltözve vártuk az edzés kezdetét, a salakos pályán az egyik utánpótláscsapat gyakorolt. Akkor még nem tudtam, hogy hívják az „ifikettő” trénerét, csak azt láttam, óriási tisztelet övezi, mindenki legendaként tekint rá. Hamar kiderült, a sportember nem más, mint a korábbi nagyszerű kapus, Fatér Károly, és nem tagadom, büszke voltam, hogy ahhoz a klubhoz tartozom, amelyben 11 esztendőn keresztül ő is védett. Azóta lassan négy évtized szaladt el, de ettől még egészen hihetetlen: az 1968-ban Mexikóvárosban olimpiai bajnoki címet nyerő Fatér Károly csütörtökön lett 80 esztendős!

„Hogy elszaladt volna ez a nyolc évtized? Hetvenhét év gyorsan lepergett belőle, ugyanakkor az utolsó három maga volt a borzalom – kezdte a beszélgetést a csepeliek legendás labdarúgója. – Sajnos egymás után jöttek a súlyos betegségek, most éppen gerincműtétem lett volna, ám a járvány miatt várni kell rá. A jelenlegi helyzetben nyilván szó sem lehet születésnapi összejövetelről, de az olimpiai bizottságtól kaptam köszöntő levelet. Most sok régi emlék előjött, többek között az is, milyen csodálatos gyerekkorom volt. Zalában nőttem fel, később egy barátom által kerültem Újpestre, ahol a legendás Balogh „Bonzó” volt az ifiben az edzőm. Már jócskán elmúltam húsz, amikor a Pénzügyőrtől átigazolt a Csepel, majd egy MTK elleni, kettő-egyre megnyert meccsen bemutatkoztam az NB I-ben. Preiner Kálmán volt akkor az edző, rá éppúgy jó szívvel gondolok, mint Lakat Károlyra, ám az edzők közül mégis Keszthelyi Mihály és Takács György áll a legközelebb hozzám.”

Nem kérdés, Fatér Károlynak 1968 jelentette a pályafutása csúcsát: az 5. helyen végző Csepel a harmadik legkevesebb gólt kapta a bajnokságban, május 4-én, a Szovjetunió ellen 2:0-ra megnyert Európa-bajnoki-selejtezőn pályára lépett a válogatottban, októberben meg alapembere volt az olimpiát nyerő csapatnak.

„Örök emlék a szovjetek elleni találkozó, a bevonulás a telt házas Népstadionba és persze a győzelem. Sajnos azon a meccsen úgy megrúgták a gyűrűsujjamat, hogy a három-nullára elveszített visszavágón nem védhettem, később pedig nem kaptam lehetőséget. Abban az évben volt a mexikói olimpia, amelyről az ugrik be elsőnek, hogy az utazás miatt fáradtak voltunk, s hogy Varga Zoltán még a kezdés előtt lelépett. Rá épült a támadójáték, de vettük az akadályokat, és eljutottunk a fináléba. Úgy emlékszem, döntetlen esetén a bolgárok és mi is aranyérmesek lettünk volna, de Lakat Károlyék a kezdés előtt mondták, ezt az aranyat csakis mi nyerhetjük meg. A bolgároktól három játékost is kiállított a játékvezető, teljes joggal, simán nyertünk négy-egyre. Jó visszagondolni, milyen csodálatos csapattársaim, ellenfeleim voltak. Abban az időben a B-válogatottban is klasszisok játszottak, akkor még a magyar futball fontos tényezőnek számított. Örülnék, ha egyszer ismét így lenne, és persze annak is, ha három esztendő után végre ismét úgy ébredhetnék, hogy nem fáj semmim.”