Légiósok: Futballozni szeretnék, ezt tartom szem előtt – Nagy Ádám

– Közvetlenül a Wales elleni Eb-selejtező után találkoztunk, csapattársai a tengerparti homokból posztoltak képeket, ön pedig százötven, tíz-tizenkét éves gyerek gyűrűjében osztott autogramot, állt oda közös képre, 35 Celsius-fokban – miért?
– Ezek az élmények engem is feltöltenek. Igen, fáradt voltam, de amikor hallottam, milyen rendezvényre várnak, nem hezitáltam. Mindig azt mondják, ez a srácoknak örök élmény, találkozni valakivel, akit a tévében láttak focizni, de az a helyzet, hogy ez nekem is az. Kell, hogy legyen ilyesmire időm. Ahogy felnőttként elindult a karrierem, éreztem, nagyon megugrott az ismertségem – nem népszerűséget mondok –, és érezni kezdtem, hogy ez egyfajta felelősséggel is jár.

– Értem, de a rövid vakáció alatt mégis mindenki pihen, a szeretetteivel van.
– Nem vagyok álszent, én is. Egy délelőtt azonban igenis belefér. Nem is olyan régen ugyanolyan kicsi fiú voltam, mint azok, akik most csillogó szemmel néznek rám, és kérdezgetnek. Szóval nem felejtem el, honnan jöttem. Mondom is a srácoknak, hogy lehetsz kisebb, véznább, mint a többiek, ha szeretsz játszani és tudsz dolgozni az álmaidért, bármeddig eljuthatsz. A százötven gyerekből ha egynek példát mutatsz, egy végigjárja az útját és sikeres futballista, boldog felnőtt lesz, akkor a vakációból egy délelőtt nem nagy ár.

– Vége az idénynek. Hogyan tekint vissza rá?
– Vegyes érzésekkel, hiszen a válogatott két győztes csatával zárta a tavaszt, mindkét meccset végigjátszottam, és azt gondolom, ki tudtam venni a részem a sikerből. Ez pozitív élmény, boldoggá tesz. A klubom miatt már keserűbb a hangulatom.

– Ez sajnos nem is meglepő. Hogyan élte meg a mellőzést?
– A bolognai idényt is két részre osztanám. Az edzőváltás előtt, amikor Filippo Inzaghi volt a szakmai vezető, éreztem a bizalmat, sokat játszottam, és olyan szakmai visszajelzések jöttek, hogy jó úton járok. Ám a csapat nem volt sikeres, jött Szinisa Mihajlovics, és nincs mit szépíteni, a váltást megsínylettem, az rossz félév volt.

– Kívülről úgy tűnt, az edzőváltás meghozta az eredményét.
– Belülről is. Az új edző januárban a tizennyolcadik, vagyis kieső pozícióban vette át a csapatot, végül a tizedik helyen végeztünk, ostobaság lenne amellett érvelnem, hogy nem jött be a vezetők döntése, csak azért, mert én kikerültem a csapatból. Viszonylag hamar kiderült, hogy nem velem képzeli el a középpályát.

– Ezt megbeszélték?
– Nem. Sohasem került szóba, mit kellene másképp tennem, mire van szükség, hogy változzon a helyzetem. Én nem vagyok az a típus, aki odamegy, bejelentkezik, kérdéseket tesz fel. A pályán akarom magamra felhívni a figyelmet. Az volt furcsa, hogy voltak társaim, akikkel elbeszélgetett az edző, elmondta nekik, hogy a posztjukon másokban bízik, így ők tudták, hányadán állnak. Velem egyszer beszélt, pontosabban a horvátok legyőzéséhez gratulált.

– Még szép, egy szerb szakvezető...
– Nem mondta, miért mellőz. Ettől még el kellett fogadnom a döntését. Az Atalanta ellen kezdtem, nem magyarázkodás, hogy a nekem furcsa, idegen poszton, de az a meccs az egész csapatnak szörnyen sikerült bajnoki volt, ráadásul a bergamóiak történetük legjobb tavaszát produkálva végül dobogósok lettek, a nagyobb klubokat is meg-megverték, s aznap nálunk is jobbak voltak. Mindegy, világossá vált, hogy ennél az edzőnél nem kerülök be a csapatba.

– Azért ez nem lehet könnyű lelki helyzet. Elindulni, mondjuk egy esős kedd reggelen az edzésre, miközben tudható, hogy vasárnap legfeljebb a kispadon lesz hely, nem mindig egyszerű.
– Ez igaz. Nekem is voltak mélypontjaim. Gyorsan rádöbbentem, ebben a szituációban is lehet fejlődni, felnőttebbé válni, mentálisan megerősödni. Tudtam, hogy nem játszom, mégis a maximumot kellett nyújtanom az edzésen, legelöl futni, beleadni mindent – ezzel tartoztam, tartozom magamnak. Mit tehetek mást? Ha duzzogok, lazsálok, sértett arccal mászkálok, még inkább lemondanak rólam: na, nem is edz rendesen, még szép, hogy nem tesszük be! Ezt az esélyt nem adhattam meg, és ha mérges is voltam, időnként ideges a helyzet miatt, a munkát a legkomolyabban vettem.

– Motiválta, hogy a válogatottban így is számított önre Marco Rossi?
– Úgy edzettem, ha pályára küldenek, akár Bolognában, akár a válogatottban, készen álljak, és ne leeresztve, durcás kisfiúként. Gyógyír volt nekem az azeri és a walesi válogatott elleni két győzelem, a szurkolók szeretete, de tudom, ez az állapot így nem tartható fenn, hosszú távon nem maradhatok a nemzeti csapatban, ha nem játszom. A futással nem volt gond, de éreztem, többre lennék képes, ha folyamatosan játékban lennék.

– Mi a megoldás?
– A klubvezetők is látták a hozzáállásomat, és azt mondták, nekik sem érdekük fenntartani ezt az állapotot, látják, hogyan dolgozom, akkor keressünk mindenkinek megfelelő megoldást. A szerződésem a Bolognához köt, de a nyáron minden bizonnyal elhagyom a klubot.

– Mik a lehetőségei?
– Abban maradtam az engem képviselő CMG-irodával, hogy a válogatott meccsek alatt ne beszéljünk erről, nem akartam, hogy bármi elvonja a figyelmemet. Hová mehetek? Azt nem gondolhatom, hogy a Manchester City vagy a Barcelona bennem gondolkodik egy ilyen év után, de persze azt szeretném, ha a top öt bajnokság valamelyikében folytathatnám. Játéklehetőséget ezen a szinten senki sem garantálhat, ezt tudom, de az a legfontosabb szempont, hogy ennél többet, sokkal többet játszhassak. Nyilván a szóba jöhető klub erőssége, hagyománya, az ország, a város, és nem kell mellébeszélni, az anyagi szempont is fontos, de leginkább futballozni szeretnék, ezt tartom szem előtt. Hiszek abban, és a gyerekeknek is ezt mondtam, hogy a befektetett munka mindig megtérül – majd meglátjuk, milyen lehetőségeim lesznek, és kiválasztjuk a nekem leginkább megfelelőt.