Mit tanulhat a magyar futball Besictől, Mészöly Gézától, Dárdaitól?

AZ NB I-ES VÉDŐ, AKI GYORSABB VOLT AZ ARGENTIN SZTÁROKNÁL – MIT TANULHATUNK MUHAMED BESICTŐL?

Kezdjük a sort a Ferencvárostól az Evertonba szerződő, bosnyák válogatott Muhamed Besic példájával. Év közben kaptunk olyan kommenteket, hogy már unalmasak a róla szóló hírek, és nem értik az olvasók, miért szerepel heteken keresztül a terítéken.

Ennek az egyik alapvető oka természetesen az volt, hogy még akkor is az egyik legolvasottabb játékosnak számított oldalunkon – nemcsak NB I-es, hanem nemzetközi összevetésben is –, amikor többen már unták. A másik ok pedig, hogy az ő személye olyan pozitív példaként állítható az NB I-ben szereplő labdarúgók elé, ami nálunk meglehetősen ritka.

Vitathatatlan, hogy a Ferencváros védője a vb-szereplésnek köszönheti, hogy az Evertonba tudott igazolni. A bosnyák szövetségi kapitánytól megkapta élete lehetőségét, és élt is vele. Három meccse volt arra, hogy megmutassa a világnak, mit tud – és amit láttak tőle, az elegendő volt egy angol élvonalbeli szerződéshez. Ez az első lényeges tanulság vele kapcsolatban. A mi kutyánk kölykei ugyanis általában nem tudnak élni a nagy eséllyel. Hogy csak egy példát említsünk a közelmúltból: a magyar válogatott Nikolics Nemanja egész ősszel szárnyalt a Videotonban – és mikor nem tudott a kapuba találni és játszott magához képest gyengén? A KTE elleni bajnokin és a finnek elleni Eb-selejtezőn, amelyekre az AEK Athén képviselője elsősorban miatta látogatott el. Nem véletlenül mondta azt egy magánbeszélgetésünk során az egyik ismert hazai menedzser: „Te, lassan ott tartunk, hogy ha megfigyelők akarnak jönni hozzánk, akkor inkább azt mondom, ne jöjjön, mert ha megnézik a kiszemeltet egy szokásos, lagymatag magyar bajnokin, akkor lőttek az üzletnek”.

Besiccsel kapcsolatban a másik tapasztalat, hogy sokan még most sem tudják felfogni, hogyan kerülhetett az Evertonhoz. Vannak olyan hazai pro licencesek, akik továbbra is váltig állítják, nem igazán jó játékos. Lehet, hogy az angolok nem értenek hozzá? Mindenesetre két tényt még nem árt aláhúzni a bosnyákkal kapcsolatban, ami magyarázza, miért tart ott, ahol.

Az egyik, hogy sok tehetségnek kikiáltott magyarral szemben fejlődőképes és az igazán fontos meccseken képes kihozni magából a maximumot. Ezt bizonyítja, hogy az NB I-ben többször látott taktikai fegyelmezetlenségeivel szemben a vb-n végig nagyon koncentráltan futballozott, és elképesztő erőtartalékokat tudott mozgósítani. Önmagáért beszélő adat, hogy az argentinok elleni meccsen több mutatóban is ő volt a mezőny legjobbja; hogy mást ne mondjunk, a magyar élvonalban edződő játékos futotta a legtöbbet, neki volt a legtöbb sprintje és a legmagasabb mért sebessége, pedig ő érkezett a papíron leggyengébb, leglassabb bajnokságból…

És még valami! A vb-n védekező középpályást játszó Besic nem tette szóvá, hogy „jaj kérem, én a Fradiban nem ezen a poszton játszom ám”. Tette a dolgát legjobb tudása szerint abban a pozícióban, ahová állították (anno egyébként a Ferencvárosnál sem reklamált, sem akkor, amikor belső védőt, sem amikor jobbhátvédet játszott), ahogy teszi az Evertonban is. Persze lehet mondani, hogy a Premier League-ben fél év alatt lejátszott 647 perc (11 meccsen) nem egy nagy szám, de mit nem adnánk azért, ha valamelyik 22 éves magyar fiú tartana ugyanitt?

VÁGYÁLMOK KONTRA HITELESSÉG – MIT TANULHATUNK MÉSZÖLY GÉZÁTÓL, GUARDIOLÁTÓL VAGY DÁRDAITÓL?

„Ez a kilencvenötös korosztály igenis sokra hivatott. Gyönyörű győzelmeket arattunk Európa legjobbjai ellen, ezt ne felejtse el senki. És tudja mit? Nem bánom, hogy kikaptunk az angoloktól, kellenek az ilyen pofonok, hogy a fiúk lelkileg is megerősödjenek, és helyén kezeljék a dolgokat. Ki merem jelenteni, hogy a jövő évi, hazai rendezésű Európa-bajnokságon esélyesként indulunk. […] Rendkívül megtisztelő, hogy engem is emlegettek Egervári Sándor lehetséges utódjaként, de azt mondom, az én időm kétezer-tizenhat után jöhet el, amikor már sikeresek voltunk a korosztályos Európa-bajnokságon, a világbajnokságon és az olimpián.”

A fenti mondatokat Mészöly Gézától idéztük. A szakember még tavaly novemberben, az U19-es válogatott szövetségi edzőjeként, az angoloktól elszenvedett 4–1-es vereség után igyekezett mindenkit meggyőzni arról, hogy az általa irányított korosztályos válogatott az Eb-n, a vb-n, sőt még az olimpián is sikeres lehet.

Aztán idén nyáron jött a hazai rendezésű U19-es Európa-bajnokság, amelyen rögtön az első fordulóban kikaptunk 3–1-re az osztrákoktól, de a srácok magabiztosak maradtak, többen is elmondták, el sem tudják képzelni, hogy a portugálokat ne verjük meg. A második fordulóban Felcsúton hatot kaptunk (1–6)…

„Itt Európa élcsapatai szerepelnek a tornán, a portugáloknál minden játékos egyénileg kiváló képességekkel rendelkezik. A mi csapatunkban általában benne van a gól, a siker, ám ilyen egyéni hibákat nem engedhetünk meg. Én is vállalom a felelősséget, de felháborító, hogy néhány kulcsjátékos – mint Tamás Krisztián, Kalmár Zsolt vagy Nagy Dominik – mit művelt a pályán” – ezt már az újabb vereség után mondta a szövetségi edző, akinek együttesében olyan játékosok szerepeltek, kiknek többsége klubja első csapatánál lehetőséget sem kapott (többen csak az NB III-ban játszottak), miközben például a stabilan NB I-ben szereplő pécsi Kővári Róbert kimaradt az Eb-keretből.

Aztán az Izrael ellen kínkeservvel kivívott 2–1 után már szó sem volt vb- és olimpiai sikerről. Csak arról, hogy teljesítettük az elsődleges célunkat (ott lehetünk a 2015-ös, új-zélandi vb-b). Mészöly pedig ezek után kissé meglepődött, hogy az MLSZ a leváltása mellett döntött. Talán másképp is alakulhatott volna, ha nem csapjuk be magunkat rögtön a rajtnál…

Sajnos ugyanezt tapasztaltuk Pintér Attila első meccse után az A-válogatottnál is. A szakember a finnek elleni 2–1-es győri vereség után azt kifogásolta márciusban, hogy csak negatív kérdéseket kap… Ezen azonban nincs mit csodálkozni azok után, hogy Egervári Sándor még a történelmi, 8–1-es amszterdami fiaskó után is a „megkérdőjelezhetetlen előrelépést” hangsúlyozta.

Érdekes ugyanakkor megnézni, hogyan nyilatkoznak a világhírű külföldi trénerek egy-egy nagy pofon után.

„Nagyon rosszul futballoztunk, amikor nálunk volt a labda és ez az én felelősségem, az én hibám” – mondta Josep Guardiola, miután csapata, a Bayern München 0–5-tel búcsúzott a BL-től a Reallal szemben.

„Én vagyok a felelős az eredményért, mindig az edző a felelős. De az egész csapat osztozik ebben a felelősségben. Viszont én hoztam meg a meccs előtti taktikai döntéseket, ezért én vagyok az első számú felelős” – ismerte el a brazil szövetségi kapitány, Luiz Felipe Scolari a németek elleni vb-elődöntős kudarcot (1–7) követően.

De még az igencsak nagy egóval megáldott José Mourinho is képes az önkritikára, mint például a Chelsea őszi, Maribor elleni 1–1-es BL-találkozója után: „Tisztában voltam azzal, hogy sokkal nehezebb mérkőzés lesz, mint a londoni, de valamiért nem tudtam eredményesen átadni ezt az üzenetet a játékosaimnak. Márpedig ha egy edző nem képes meggyőzni a játékosait arról, milyen nehéz meccs előtt állnak, és hogy az első perctől kezdve oda kell tenniük magukat, akkor az nyilvánvalóan az ő felelőssége.”

A fent idézett szavak, az ezekből kirajzolódó hozzáállás nagyon ritka mifelénk, és nem csupán az edzők, hanem a játékosok, a futballvezetők szintjén is.

Talán éppen ezért tudott olyan nagy hatást gyakorolni a magyar futballközegre az északírek elleni kilátástalanság után munkába álló új szövetségi kapitány, a német profizmusból érkező Dárdai Pál. „Hit és hitelesség" – jelöltük meg még a bukaresti 1–1 után az új vezér legfontosabb hozadékát, és ez később sem változott. Öt-hét pontot ígért a kinevezésekor a három Eb-selejtezőre, amit maximálisan teljesített is. Ezzel hitet, reményt adott a szurkolóknak a sorozat jövő évi folytatása előtt, és ami legalább ennyire fontos: hitet adott a játékosoknak, akik egy kicsit talán érte is küzdöttek, ami elődjei esetében nem volt elmondható…

Dárdai nemcsak beszélt az összefogás fontosságáról, hanem meg is teremtette azt. Amíg például Pintér negatív kérdéseket említett a tavaszi finn meccs után, addig Dárdai az őszi 1–0 utáni sajtótájékoztatót már azzal indította, hogy a szurkolók támogatása mellett az újságírók munkáját is megköszönte. Tegyük gyorsan hozzá: a válogatott játéka nem lett jobb, mint az elmúlt években volt, ám ilyet erre a néhány meccsre nem is ígért, nem is ígérhetett az új kapitány. Viszont nem mismásolt, a feröeri kínlódás (1–0 ide) kapcsán például készséggel elismerte: „sza.ul nézett ki”, amit a pályán látott. Csodákat azért ne várjunk a 2015-ös esztendőtől sem, de legalább elérte a csapatunk, hogy kíváncsiak vagyunk a folytatásra – a Pintér-éra után már ez is nagy szó.

MAGYAROS TÖRTÉNETEK – MIT TANULHATUNK OLASZOKTÓL, LENGYELEKTŐL, BELGÁKTÓL ÉS GIANNI INFANTINÓTÓL?

Végül, de nem utolsósorban jöjjön néhány további tanulság dióhéjban a 2014-es esztendőből.

Ha már imént a válogatottnál tartottunk; akkor folytassuk is azzal, konkrétan Dzsudzsák Balázzsal. A szélsőt oroszországi szerződése óta divat lett pocskondiázni a különböző fórumokon. Ugyanakkor a vélt vagy valós hibáival együtt is az elmúlt évek egyik, ha nem a legjobb képességű magyar labdarúgója, nem véletlenül nevezte Dárdai zseninek (a közelmúltból csak a néhány évvel ezelőtti, még pályája csúcsán járó Gera Zoltánt lehet hozzá mérni). Azt pedig talán még a legvérmesebb kritikusai sem vonják kétségbe, hogy számára tényleg fontos a válogatott szereplés, szívügye a nemzeti csapat, és másokkal ellentétben nála elképzelhetetlennek tűnik, hogy bármilyen okból valaha is lemondja a játékot a válogatottban.

Ez érződött rajta az északírek elleni blama után is, amikor már-már a könnyeivel küszködött (láthatóan megviselte a vereség – ezt nem mindegyik társánál éreztük), de állta az újságírók kérdéseit. Ő sohasem akarja megkerülni a nyilvánosságot, a médiát. Mindig, mindenről véleményt mond, még ha rengeteg bírálatot is kap ezért, mert sokan nem értenek egyet vele, nem szeretik a stílusát. Ha valakinek szakmai (vagy más egyéb) szempontból nincs szüksége a válogatott meccsekre, az azokkal járó összetartásokra, akkor az éppen ő (egy-egy rosszabb találkozó inkább csak ront a megítélésén). Dzsudzsák Balázs azonban mindig, minden körülmények között képviselni akarja a hazáját.

Nyáron volt szerencsénk interjút készíteni a Lech Poznan játékos-megfigyelőjével, közép-európai referensével, Andrzej Darával, aki figyelemreméltó összehasonlítást tett a magyar és a lengyel futball között. Elmondta, nem a tehetségek számában lát alapvető különbséget, nem gondolja, hogy a lengyel gyerekek jobban tudnak futballozni, mint a magyarok, és még csak nem is az elért eredmények jelentik az óriási differenciát: lengyel klubcsapat 1996 óta nem jutott a BL főtáblájára, míg a válogatottjuk 1986-ot követően járt ugyan két vb-n (2002 és 2006), de egyszer sem élte túl a csoportkört, míg Eb-re csak egyszer, 2008-ban kvalifikálta magát, 2012-ben pedig rendezőként vett részt.

Mégis, míg a külföldön edződő magyarok száma folyamatosan csökken, a lengyelek évente eurómilliókért tudnak eladni más országba olyan játékosokat, akik mondjuk Robert Lewandowskival ellentétben nem is számítanak kiemelkedő tehetségnek (lásd legutóbb a Dinamo Kijevbe igazoló Lukasz Teodorczyk példáját). A nagyobb lengyel rangadókra pedig annyian váltanak jegyet, mint nálunk egy teljes fordulóra. Dara szerint a különbség oka, hogy a lengyel klubvezetők a magyarokkal ellentétben képesek piaci alapon működtetni csapatukat, a költségvetés jelentős hányadát elő tudják teremteni fejlett játékospolitikájuknak köszönhetően.

Aztán szintén tanulságos volt a korábbi Honvéd-edző, Massimo Morales véleménye, aki erkölcsi és szakmai válságot említett a magyar futballal kapcsolatban. A többség, a jól ismert magyar közeg persze azonnal lehurrogta. A kispesti klub tulajdonosa, George F. Hemingway például „rendkívül beteg embernek” titulálta. Korábbi játékosa, Takács Ákos azonban nem szégyellte elismerni, volt igazság az olasz szavaiban.

„Amikor megérkezett, közölte, hogy a keret nem alkalmas a támadófutballra, amit mi is tudtunk, de nem mertük beismerni magunknak – fogalmazott a védő. – A dinamikát is jogosan hiányolja a labdarúgók képzéséből, jó példa erre a nemzetközi porond. Évről évre nézzük, ahogy a magyar csapatokat lerohanják a külföldi egyesületek. Nem futnak többet, mint mi, de ugyanazt a távot sokkal tudatosabban, gyorsabban és dinamikusabban teszik meg, így pedig esélyünk sincs felvenni velük a versenyt. Ők a meccs végén is frissen mozognak, amikor a mi izmaink már régen besavasodtak. A dinamikát pedig nem felnőttkorban kell megalapozni.”

Nem Morales véleménye volt az egyetlen, amelyet a honi közeg kikért magának. A hazai akadémiák működéséről véleményt mondó belga Double Pass-jelentést például torzítónak nevezték a Puskás Akadémiánál és két ponton is megkérdőjelezték a hitelességét.

Végül álljon itt még egy rövid történet, ami szintén példázza egy kicsit a magyaros profizmust. Ön látott már olyan Bajnokok Ligája-sorsolást, amely után nem világos, hogy ki kivel találkozik majd? Nem, Gianni Infantinónál ez ki van zárva – az UEFA főtitkára már a golyók kihúzása előtt mindig töviről hegyire elmagyarázza a sokszor bonyolult procedúra menetét, amely mindig zökkenőmentesen zajlik, még a 32 csapatos csoportkör esetében is. Nálunk, a Magyar Kupa negyeddöntőjének kialakítása előtt azonban elmaradt a magyarázat, így nem volt egyértelmű, hogy a kihúzott párok győztesei melyik párharc továbbjutójával találkoznak majd. Csak néhány telefonhívás után derült fény az igazságra…

A kissé abszurd, magyaros történetek sorát napestig folytathatnánk. Arról, hogyan kaptunk egymásnak ellentmondó információkat a szurkolói kártyával kapcsolatban az MLSZ-től és a kluboktól (sőt olyanra is volt példa, hogy ugyanattól az egyesülettől kaptunk két, egymással ellentétes információt). Vagy hogy egyes csapatoknál még azt sem árulták el, mikor kezdődik a téli felkészülés – Dunaújvárosból például azt a választ kaptuk, majd januárban minden kiderül…

Köszönjük! S ezúton is kívánunk boldog új esztendőt és sok erőt a folytatáshoz mindenkinek, aki kitart a magyar futball mellett – szurkolóknak, játékosoknak, sportvezetőknek egyaránt!