NB I: A Vidinek trófeákért kell harcolnia! – Nikolics Nemanja

 

– Mostantól szólítsuk kapitánynak?
– Ha kérhetem, maradjunk a Nikónál – felelte mosolyogva a Mol Fehérvár FC 32 éves támadója, a csapat kapitányának megválasztott Nikolics Nemanja. – Nagy öröm, hogy a többiek megtiszteltek a bizalmukkal, de ez nem változtat semmin: ugyanaz az ember akarok maradni, aki eddig is voltam.

– Meglepődött az öltözői voksolás végeredményén?
– Meg bizony. A többiek talán ezzel ismerték el azt, amit eddig tettem a csapatért. Ígérhetem, a hozzáállásom a jövőben is ugyanolyan lesz, sőt, ha lehet, ráteszek még egy lapáttal. Mert az, hogy ilyen patinás klubban, mint a Vidi, én viselhetem a kapitányi karszalagot, arra kötelez, hogy nap mint nap a legtöbbet hozzam ki magamból. A pályán és azon kívül is úgy kell viselkednem, hogy méltó legyek a klub legendáihoz. A feladatomat megkönnyíti, hogy sokakra támaszkodhatok. A csapat magja régóta együtt játszik, hogy mást ne mondjak, a két csapatkapitány-helyettes, Kovácsik Ádám és Stopira ugyanúgy hosszú évek óta a csapat kötelekébe tartozik, mint Kovács István, Fiola Attila, Pátkai Máté és Loic Nego. A mai világban amennyire ritka, annyira becsülendő, hogy ez a kötődés kialakult a futballisták és a klub között. Nekünk, rutinos rókáknak az is a feladatunk, hogy a csapat élére álljunk. Irányt kell mutatnunk a mentalitásunkkal. Ezzel tehetjük meg az első lépést a sikerhez vezető úton.

– Úgy beszél már, mint egy csapatkapitány.
– Volt kiktől tanulnom. Már az óriási büszkeség nekem, hogy Juhász Roland személyében a magyar labdarúgás egyik ikonjától örököltem meg a tisztséget. S akkor a Rolihoz hasonlóan a vezérszerepet korábban betöltő Sándor Györgyről, Torghelle Sándorról vagy éppen Marco Caneiráról még nem is beszéltem. Ha valakikre, rájuk felnézhettem, amit ők képviseltek, azt szeretném továbbvinni. Az, hogy immár én vagyok a csapatkapitány, kétségkívül nagy felelősséggel jár, de úgy érzem, készen állok a feladatra.

– A tisztségnek van egy nagy előnye: diadal esetén a csapatkapitány emelheti magasba elsőként a serleget.
– Bárcsak ott tartanánk már! Meggyőződésem, nagy tettekre lehetünk képesek, ugyanakkor még el sem kezdődött az idény, vagyis nem érdemes elmerülni ebben a témában. Azt azonban leszögezhetem, a Vidinek trófeákért kell harcolnia! Két éve nem volt bajnok a csapat, ezzel a háttérrel, ezzel a kerettel ez elfogadhatatlan! Amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell találnunk arra az útra, ami a sikerhez vezet. Lépésről lépésre kell haladnunk, de közben nem téveszthetjük szemünk elől a végső célt: elsőnek kell lennünk!

– Ez nem jelent terhet?
– Ha azt jelent, akkor gond van. Állítom, nincs annál felemelőbb, mint amikor valaki a győzelemért küzdhet. Amióta futballozom, az hajt, hogy újra és újra győztes csapat tagja legyek. Innen nézve szerencsém volt, mert eddigi pályafutásom során többnyire olyan klubok mezét viselhettem, amelyek az aranyért csatáztak. Ezért is mondtam az imént, hogy vissza kell terelni a Vidit arra az útra, amelyen két éve járt. Minden áldott nap úgy kell belépnünk az öltözőbe, hogy bajnokságot és Magyar Kupát akarunk nyerni. Tisztességgel, szívvel-lélekkel kell ezért dolgoznunk, a többi úgyis jön magától.

– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy a keretben megvan a megfelelő minőség ahhoz, hogy amire vágyunk, elérjük. Hogy aztán elérjük-e, rajtunk múlik. A két hazai sorozat mellett a nemzetközi porondon is szeretnénk maradandót alkotni, de mindenkire szükség van ahhoz, hogy ez sikerüljön. A szakmai stábnak van variálási lehetősége, aki megkapja az esélyt, élnie kell vele.

– A csapatkapitánynak bérelt helye van a kezdőben, nemde?
– Ugyan már! Aki azt hiszi, hogy kirobbanthatatlan a csapatból, tévhitben él. Neki sürgősen át kell állítani a gondolkodásmódját, máskülönben csak károkat okoz – magának és a csapatnak is. Folyamatosan úgy kell edzeni, hogy az ember tanulni, fejlődni, bizonyítani akar. Mindegy, hogy valaki tizennyolc vagy harminckét esztendős, ha a hozzáállása nincs rendben, nem lehet sikeres. Mindennap úgy kell kimenni a pályára, hogy jobb akarsz lenni! Egyfelől magad miatt, másfelől azért, mert így tudod a legtöbbet adni a csapatodnak is.

– Nem rémiszti meg, hogy a támadósorban jelentős a konkurencia?
– Addig jó, amíg van versenyhelyzet. Aki kezdő, nyilván nem akarja átadni a helyét, aki pedig csere, azt várja, hogy lehetőséget kapjon és megmutathassa, a kezdőben kell számolni vele. Ez így van rendjén, ennek így kell működnie. Úgyis a pályán kell eldőlnie mindennek, a többi csak duma. A csatárokra visszatérve: Armin Hodzicban nagy potenciál rejlik, ha kihozza, ami benne van, fiatalon is vezére lehet a Vidinek. Budu Zivzivadze érkezésének is örülök, mert jó játékosnak tartom, nagyon érzi a kaput. S itt vagyok még én is... Hiszek magamban és az elvégzett munkában. Az ösztökél, hogy nyerjek, és hogy példát mutassak. A végén persze úgyis az edző dönti el, kinek szavaz bizalmat. Aki bírja az ezzel párosuló terhet, itt marad, aki nem, előbb-utóbb úgyis feladja a küzdelmet.

– Egy hete dolgoznak együtt Márton Gáborral. Milyenek az első tapasztalatok?
– Erről a többieket kellene megkérdezni, mert nekem volt már edzőm, sőt még játékostársam is, tizenkét évvel ezelőtt Barcson. Amikor együtt futballoztunk, volt, hogy mellettem szerepelt a csatársorban, de a keményebb riválisok ellen a védelemben kamatoztatta rutinját és tudását. Amit a labdával művelt, szenzációs volt! A sors most újra összehozott minket, miatta és a Vidi miatt is mondom, hogy sok sikert kívánok neki. Ha azt a támadófocit játsszuk, ami az előző idényben általa irányított ZTE-t jellemezte, nagy bajunk nem lehet. Nekünk, játékosoknak az a dolgunk, hogy amit a szakmai stáb kér, végrehajtsuk. A nulláról indul mindenki, másként szólva: az esély a keret összes tagja előtt adva van, hogy a rajtig bizonyítsa, helye van a kezdő tizenegyben.

– A csapatkapitány, az edző régi ismerőse is nulláról indul?
– Ő mínusz egyről! Nekem még inkább oda kell tennem magam. Csak ismételhetem: példát kell mutatnom. Ha játszom, azért, ha nem, akkor pedig azért, mert a kispadon is úgy kell viselkednem, mint egy csapatembernek. Azt vallom, a pályán nincs helye a barátságnak. Hogy régóta ismerem Márton Gábort, nem számít. Amit akkor átéltünk, szép volt, jó volt, mi több, sosem felejtem el a barcsi időszakot, de azóta sok minden történt velem, amire büszke vagyok. Mindamellett azzal is tisztában vagyok, hogy a fociban nem az a fontos, mi volt tegnap, hanem az, mi van ma, mi lesz holnap. Voltam bajnok, voltam gólkirály, voltam válogatott, ám ebből ma már nem élek meg. Ha egyszer befejezem a futballt, jó lesz visszagondolni minderre, de most kizárólag az vezérel, hogy további sikereket érjek el. A harmincharmadik életévemben járok? Igen. Mégsem érzem magam öregnek, hovatovább meg akarom mutatni a fiataloknak, hogy mire vagyok még képes. S a fiatal igenis mondja azt magában: a fenébe, ha ez megy az „öregnek”, én sem adhatom alább! Figyelek mindenre, jó állapotban érzem magam, szentül hiszem, hogy néhány jó év még vár rám a pályán, s készen állok arra is, ami következik.