Ólommellényben futtatta játékosait és házhoz vitték neki a Magyar Kupát

– Aki emlékszik Lenin elvtársra, arra is emlékezhet, hogy írt egy cikket, aminek az volt a címe, „Mivel kezdjük”? Szóval, mivel kezdjük?

– Esetleg az elejével?
– Hűha! Nagyon öreg vagyok, időbe telik, amíg elmesélem az élettörténetem.

– Azért jöttem, hogy meghallgassam.
– Abasárra születtem, ott töltöttem gyerekkorom egy részét, fociztam a helyi kölyökcsapatban is, de középiskolába már Gyöngyösre, a Vak Bottyán Gimnáziumba jártam. Ott érettségiztem, ott lettem az iskolai válogatott tagja. Jobbszélső voltam.

– Gyors?
– Mint a villám! Na, most azon gondolkodom, hol is folytassam… Ott, hogy Gyöngyösről Egerbe, a Tanárképző Főiskolára kerültem, testnevelő tanárként diplomáztam. Onnan vezetett Szécsénybe az utam, ahol a tanítás mellett futballoztam. Vagy a futballozás mellett tanítottam… Szécsényből vittek el aztán a Salgótarjáni Petőfibe, majd onnan igazoltam a Sesébe.

– Bocsánat, hová?
– A Sesébe. Ez volt a Salgótarjáni Kohász beceneve, abból eredt, hogy korábban Salgótarjáni Sport Egyesületnek hívták. Sajnos ma már a Petőfi és a Sese sem létezik, legalábbis rég nem hallottam egyikről sem.

– Vigasztalhatja, hogy harmadik salgótarjáni klubja, az SBTC, ha nem is virul, de él.
– A megyei első osztályban… Az én időmben is első osztályú volt – csak akkor az NB I-ben szerepelt. Tudja, milyen erős gárda volt? Olyan erős, hogy be sem fértem az első csapatba, csupán a tartalékig jutottam. Válaszút elé kerültem: a tanulásra és a tanításra, vagy a focira helyezem a hangsúlyt? A döntés íziben megszületett, beiratkoztam a Testnevelési Főiskolára. Jó társaságba csöppentem, mások mellett Mezey Gyuri és szegény Kovács Feri – Isten nyugosztalja – volt a csoporttársam. Ha kutatnék az emlékezetemben, biztos beugrana még egy-két név… No, de menjünk tovább.

– Azazhogy vissza Salgótarjánba.
– Annál is inkább, mert itt kezd komolyra fordulni a történet. Már nem kellett választanom a tanítás és a futball között – összekapcsoltam a kettőt. Az Ipari Szakmunkásképző Intézetben testnevelést tanítottam, a Salgótarjáni Sportiskolában pedig edzősködtem. A középiskolában tanára voltam a jövőbeni olimpiai bajnok Szalay Miklósnak is.

– Ha jól tudom, Kocsis Lajosnak is.
– Bizony, Lajoska is az én osztályomba járt. Szegedről került Tarjánba, nagyon jó gyerek volt. Mint mindenki másnak, neki is meg kellett tanulnia egy szakmát, bár kétlem, hogy a későbbiekben, amikor a Honvédban és a válogatottban remekelt, bármi hasznát vette volna annak, amit a bányászatról tudott… Engem ugyanakkor nem felejtett el, sűrűn küldött üdvözlőlapot.

– Voltak más tanítványai is, akik sokra vitték?
– Olyan sokra senki, mint Miklós és Lajoska.

– Hogy bírta a tanítással és az edzősködéssel járó kettős terhelést?
– Ezt kérdezi attól az embertől, akit a módszerei miatt „korbácsos edzőnek” hívtak később? Tele voltam munkával – és energiával. Nem okozott gondot, hogy itt is, ott is helytálljak. Fiatal voltam és lelkes, no meg célratörő. Fel is kértek, hogy vállaljam el a „Stécé” erőnléti felkészítését. A csapat hiába állt jó nevekből, a bajnokságban gyengén szerepelt, megcsapta a kiesés szele, a vezetők szerint azért, mert fizikailag nem volt jó állapotban. Engem sokan ismertek a klubból, vezetők és futballisták egyaránt, és mivel azt is tudták, milyen végzettségem van, gondolták, a segítségükre lehetek. Az edző, Marosvári Béla és a vezetőség képviseletében Cserháti József jött fel a lakásunkra tárgyalni, mi tagadás, gyorsan megállapodtunk. Ha már „megszólítottak” engem, a fiatal edzőt, ha már megtiszteltek a bizalmukkal, kötelességemnek tartottam, hogy elvállaljam a munkát. Arról nem szólva, hogy hittem magamban. Elvégre azért tanultam, hogy szert tegyek a megfelelő tudásra. Úgy indítottam, hogy felmértem a játékosok fizikai állapotát. Amikor ezzel megvoltam, összeállítottam az edzéstervet. Kezdődhetett a munka!

– Nem lettem volna a játékosok helyében…
– Ami azt illeti, eleinte ők sem voltak oda a módszereimért. Holott nem volt más célom, mint annyi, hogy az edzéseken kétszer annyit követeljek tőlük, amennyit a meccsen teljesítenek. Heti két alkalommal, általában kedden és csütörtökön dolgoztattam meg őket, bevallom, abban nemigen volt kímélet. De idővel a labdarúgók is belátták, hogy van értelme a munkának. Első lépésben elkerültük a kiesést, aztán megkezdtük a felzárkózást előbb a közép-, majd az élmezőnyhöz, ami olyannyira sikerült, hogy a 1971–1972-es idény végén bronzérmesek lettünk a Dózsa és a Honvéd mögött. A vidék legjobb csapatának járó címet nem csupán abban a bajnokságban, hanem az előzőben is kiérdemeltük. Nagy szó volt ez ám akkoriban!

– Mekkora szerepe volt ebben önnek?
– Ami tőlem telt, megtettem, hogy sikeresek legyünk.

– Az idő tájt hogyan tekintettek önre?
– Mint egy csodabogárra.

– Jól sejtem, hogy Magyarország első erőnléti edzője ül most velem szemben?
– Nem kizárható. Lehet, hogy dolgoztak más kluboknál is olyan szakemberek, akik a fizikai felkészítés fontosságát hangsúlyozták, de én egyet sem ismertem.

– Az biztos, hogy ólommellényben senki nem futtatta a futballistákat, csak ön.
– Látja, ez biztos. Meséljek erről bővebben?

– Ha szabad kérnem.
– Ehhez vissza kell kanyarodni a főiskolai éveimig. Merthogy az egyik nyáron behívtak katonai gyakorlatra. A Békés megyei Dobozon töltöttem egy-két hónapot, jóformán éjjel-nappal teljes menetfelszerelésben. Mit ne mondjak, nem volt könnyű többkilónyi plusz­súllyal futni, menetelni, akadályokat ugrani. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ennek valaha is a hasznát veszem… Olyan nehéz volt a bakancs, hogy ha végre levehettem, úgy éreztem, szárnyalok. Amikor hazaengedtek minket, hiába ajánlották fel, hogy bevisznek a mintegy tizenöt kilométerre lévő Békéscsabára, én örömömben beszaladtam a városba… Nos, ezek az emlékek jöttek elő, amikor azon töprengtem, miképpen lehetne némi súlyt pakolni a játékosokra. Kapóra jött, hogy Salgótarjánban működött a bánya, ahol a csillét hámmal húzták. Szóltam a bányászoknak, adjanak nekem néhány hámot, majd felkerestem a szíjgyártókat, hogy alakítsák át azokat derékra felcsatolható, zsebekkel ellátott övekké, amelyekbe be lehetett pakolni a különböző súlyú vasrudakat. Ez nem is tűnt rossz ötletnek, csakhogy egy idő után a labdarúgók elkezdtek panaszkodni, hogy a rudak törik az oldalukat. Nem volt mit tenni, mint másik megoldás után nézni.

– Könnyen ment?
– A losonci jégkorongcsapatnak hála, igen. Nincs tőlünk messze Losonc, és amikor egyszer ott jártam, azt láttam, hogy a hokisok lazán belebújnak egy mellényféleségbe. Kiderült, súlymellényeket vettek fel, nekem meg több se kellett! Kértem a vezetőket, hogy vásároljanak húsz súlymellényt, becsületükre váljon, vásároltak is. Azokat szépen tele lehetett pakolni…

– Nőtt a népszerűsége a labdarúgók körében?
– Hajaj! Eleinte a földhöz verték a mellényeket, ám egyhamar rádöbbentek, minél többet edzenek abban, annál jobb állapotba kerülnek. Mint mondtam, heti két alkalommal abban futottak, abban szökdeltek. Volt haszna, ez az igazság. Utólag a játékosok is hálásak voltak. Hogy menet közben nem, azt valahol a mélyén megértettem… Most meg csak ülök és mesélek.

– Örömmel hallgatom tovább.
– Hol is tartok életem regényében? Ja, ott, hogy ’hetvenháromban eljöttem Salgótarjánból.

– Miért?
– Mert a bronzérmes csapat vezetőedzője, Moór Ede szerződése lejárt, és az övével együtt az enyém is. A helyét a Dózsától érkező Kovács Imre vette át, és amikor a vezetők megkérdezték tőle, szüksége van-e a segítségemre, nemmel felelt. Ott álltam munka nélkül, viszont volt húsz súlymellényem, amire Imre nem tartott igényt.

– Fogalmazhatunk úgy, hogy az évzáró jelentette az új fejezet kezdetét?
– Pontosan. A „Stécé” bankettjén voltunk, amikor egy kézbesítő azzal lépett be az ajtón, hogy Szabó Gézát keresi. Egy levelet nyújtott át, amelyben az állt, hívjam fel a Diósgyőr egyik vezetőjét, Fügeczky Róbertet. Nem volt ismeretlen, az egri főiskolán egy évfolyamra jártunk. Amint tudtam, tárcsáztam a számát, és megbeszéltük, hogy másnap Miskolc és Salgótarján között nagyjából félúton találkozunk. Így is történt. Ő tett egy ajánlatot, amit én elfogadtam, miközben abban is megállapodtunk, hogy akkor írjuk alá a szerződést, amikor elkezdődik a nyári felkészülés. Örömmel mentem Diósgyőrbe, az sem zavart, hogy mivel a csapat kiesett az élvonalból, az NB I B-ben kell edzősködnöm. Jelentős kihívásnak tartottam, hogy megmutassam, máshol is tudok eredményesen dolgozni, nem csak Tarjánban. Noha ez a történet kissé furán indult, mert az alapozás első napján kiderült, hogy az addigi trénernek, Preiner Kálmánnak még egy évig érvényes a szerződése. Valamelyest kellemetlen helyzet volt, de megoldottuk: együtt dolgoztunk. Ha nem is könnyen, mert bitang erős volt a mezőny, de elértük a célunkat, egy év elteltével újra első osztályú csapata volt Miskolcnak.

– Az élvonalban már ön felelt a szakmai munkáért, jóllehet még a negyvenet sem töltötte be, amikor vezetőedzőként debütált.
– Ez tény. Ugyanakkor azt se feledjük, hogy bár fiatal edző voltam, nem rutintalan. Ámbár az elején sokan megkérdőjelezték, hogy valóban alkalmas vagyok-e egy NB I-es csapat irányítására. Az első bajnokin odahaza kikaptunk a Pécstől, és ugyan a következő fordulóban pontot szereztünk a Videoton otthonában, a második hazai meccsünket, a Haladás ellenit sem indítottuk jól. Alighogy elkezdődött a meccs, egy-nulla – nem ide. Nem sokkal később kettő-nulla – nem ide. A betyárját, mi lesz itt?! – gondoltam magamban. A lelátón ülő kohászok természetesen hangot adtak nemtetszésüknek. Az egyik azt kiabálta, minek jöttél ide, a másik azt, hogy menj vissza Tarjánba! Maradjunk annyiban, jókor jött a szünet. Az öltözőben így szóltam a labdarúgókhoz: „Uraim, ezt a meccset meg kell nyerni. A Szombathely semmivel nem különb csapat nálunk, tessék kimenni és hajtani!” A játékosok kimentek, hajtottak, rúgtak egy gólt, majd még egyet és még egyet – a végén hat-kettőre győztünk. A lefújás után a nézők felállva tapsoltak: „Ez az, ilyen edző kell nekünk!” Egy órával korábban még vissza akartak küldeni Salgótarjánba…

– Apropó, a húsz súlymellény ott maradt?
– Nem, húsz labdáért cserébe megkaptuk.

– Képzelem, mennyire örültek a diósgyőri futballisták.
– Hohó, ott mi volt?! Egyfelől fiatalok és tanulékonyak voltak, egyúttal fogékonyak a kemény munkára, másfelől megvolt bennük a kellő csibészség. Ha a stadionban edzettünk, olykor kihasználták, hogy a súlylökőgödör le volt fedve – a mellényből, hipp-hopp, kiemelt ólomrudakat ott rejtették el. Nekem persze szemet szúrt, hogy a négyszáz méteres távot meglepően gyorsan teszik meg, így hamar fény derült a turpisságra. Na, mondom magamban, túljárok az eszükön. Kitaláltam, hogy a rudak helyére homokot szórjunk, azt nem tudják csak úgy kiszedni. Nézem aztán, milyen könnyedén futnak a fiúk. Hát nem kiszúrták egy szöggel a mellényüket, hogy kifolyjon belőle a homok… Igaz, ami igaz, alkalomadtán én is megtréfáltam őket. Az egyik téli alapozást Szegeden csináltuk, a repülőtér ideális futóterepnek tűnt. Minden alkalommal kijelöltem a négy kilométeres távot, majd a célban vártam őket. Hogy honnan indultak végül, nyilván nem láthattam, de ismerve őket, a bemondott távolságnál ötszáz méterrel többet mértem ki… Az edzőtábor befejeztével nem haza, hanem Budapestre utaztunk, mert az NB I-es kluboknak akkortájt rendszeresen megrendezett futóversenyen volt jelenésünk a lóversenypályán. Hogy, hogy nem, mi nyertünk. A diadal után a futballisták nevetve vallották be, hogy Szegeden rendre lerövidítették a távot azzal, hogy jóval előrébb indultak. Akkor árultam el nekik, hogy én pedig meghosszabbítottam…

– Jó társaság lehetett.
– De még milyen jó volt! És mondok én magának valamit! Azért is volt jó, mert egyrészt diósgyőri legények alkották a magot, másrészt intelligensek voltak. Nemcsak ügyesek, okosak is. Szinte mindenkinek volt érettségije, öt-hat játékosnak felsőfokú végzettsége is. Higgye el, a fontos pillanatokban ez sokat számított. A saját nevelésű labdarúgókra visszatérve, egyszerűbb lenne felsorolni, ki nem volt az a keretben. A gerinc már akkor megvolt, amikor Miskolcra kerültem, de hogy milyen fiatal volt a brigád, azt jelzi, hogy az akkor huszonöt éves Salamon Józsit egyesek Nagyapának becézték… Ahogy telt az idő, úgy váltak egyre érettebb és jobb futballistákká.

– Közeledünk a sikerekhez.
– Én már az NB I B-s bajnoki címet is annak tekintettem, de készséggel elfogadom, hogy mások úgy tartják, a Magyar Népköztársasági Kupa hetvenhetes megnyerése volt az első nagy haditettünk. Kemény menet volt, szükség volt az erőnlétre. Néhány nap alatt három meccset játszottunk, merthogy négyes döntőben dőlt el az elsőség sorsa. Az első játéknapon ugyan négy-egyre legyőztük a Dózsát, ám a másodikon úgy elvert bennünket a Fradi, mint jég a határt. A körbeveréseknek köszönhetően mégis úgy készülhettünk a Vasas elleni utolsó mérkőzésre, hogy ha nyerünk, miénk a serleg. Öt perccel a vége előtt még nulla-nullára álltunk, mígnem Tatár Gyuri betalált az angyalföldiek kapujába. Így lett miénk a kupa. Más kérdés, hogy a helyszínen, Hatvanban nem emelhettük magasba, mert a Magyar Labdarúgó-szövetség nem hozta le, feltehetőleg azért, mert abban bízott, hogy végül valamelyik pesti gárda nyeri el. Napokkal később jutott el hozzánk, a Lenin Kohászati Művek vendégházában adták át nekünk a trófeát és az érmeket. Jobb helyet nem is választhattak volna, mert ott laktunk a családdal. Mondhatom, hogy házhoz jött a kupa.

– Nagy ünneplést csaptak?
– Diósgyőrhöz méltót.

– Akkor gondolta volna, hogy három év múltán megint kupagyőztesek lesznek?
– Hogy őszinte legyek, nem, de azért nem bántuk, hogy így hozta a sors. Gyönyörű nap volt 1980. május huszonegyedike. A veszprémi döntőben három-egyre vertük meg a Vasast, van egy olyan érzésem, hogy akkoriban nem szerettek minket a piros-kékek… Szép játékkal nyertünk, ráadásul a serleget is átvehettük azon melegében. A hazafelé út remek hangulatban telt, ment a danolászás. Időnként megálltunk egy-egy koccintásra, mert a buszon nem volt szabad alkoholt fogyasztani.

– A két MNK-diadal között bajnoki bronzéremnek is örülhettek. Melyik sikert tartja a legtöbbre?
– Ó, én képtelen vagyok különbséget tenni köztük. Ahonnan indultunk, szerintem mindenképpen dicséretes, amit elértünk. Az idő tájt Diósgyőrben jóval több volt a boldogság, mint a bú. Tisztességes emberek alkották a csapatot, akik elfogadták, hogy ha munka van, akkor munka van. Családias légkör volt nálunk, az asszonyok is jóban voltak, gyakran közös kirándulásokat szerveztek.

– Manapság is tartják a kapcsolatot?
– Hogyne! Ha nem is találkozunk sűrűn, telefonon szoktunk beszélni, főleg születés- és névnapokon. Van miért szeretnünk egymást.

– Negyven éve, hogy az év edzője lett. Néhanapján jó ránézni az elismerésre?
– Jó hát! Nem mindenkinek adatik meg, hogy a szakmájában egy nemzet legjobbjának válasszák meg. Akkor is büszke voltam rá, most is az vagyok. Ennél büszkébb csak a családomra vagyok.

– Mikor járt legutóbb Diósgyőrben?
– Amikor átadták az új stadiont. Az elsők között hívtak meg, az elsők között szólítottak a játéktérre, ezúton is köszönöm, hogy gondoltak rám. Úgy tűnik, emlékeznek rám. Vagy legalább az eredményeinkre.

– Mit szól a maiakhoz?
– Jót sajnos nemigen tudok mondani, rosszat viszont nem akarok. Hiányzik a csapatból egy egyéniség.

– Egy Salamon József?
– Meg egy Tatár, egy Oláh, egy Kutasi, egy Veréb, egy… Ne essen ki a csapat, ez a lényeg.

– No, és mi a helyzet a kocogással?
– Az, kérem szépen, úgy van, hogy mindennap lefutok 3200 métert. Ha itthon vagyunk, akkor lemegyek a négypercnyi sétára lévő gimnáziumba, és ott teljesítem a távot, ha a balatoni kis házunkban, akkor annak környékén. Azért látszik, hogy öregszem, már nem nézem az időt, úgy futok, ahogy azt a szervezetem megkívánja.

– Jólesik?
– Ha megszokja az ember…

– Vajon akad olyan klub, amelynek szertárában találnánk ma húsz súlymellényt?
– Áh, hiába keresnénk! Azóta eltelt néhány évtized, teljesen mások a módszerek. Sebaj, a mi időnkben még hasznát vettük. Igaz, az a húsz mellény aztán úgy rám ragadt, mint szamárra a fül…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. október 12-i lapszámában jelent meg.)