Öt és felesezés – interjú a futball nyelvművészével, a nyelv cselkirályával

– Futballról sohasem írt verset?
– Tényleg, most, hogy kérdezi, valóban nem írtam. Lehet, hogy azért, mert ezt nem érzem a költészet témájának. Milyen verset írjak mondjuk arról, hogy Lencse László érkezik a beadásra, és befejeli? Inkább prózában.

– Hatvankét évesen is igazolt labdarúgó a BEAC veteráncsapatában. A futballista vagy az író szemével figyeli a pályán zajló eseményeket?
– Csatárként mindig is volt időm álldogálni a félpályánál, elgondolkodni a dolgokon. De amikor ott vagyok, nem nézem magam kívülről. Utólag írom le, ami eszembe jut. Hogy például én zárom be az öltözőt utolsóként, mert ráérek még kimenni.

– Az MLSZ adatbankja szerint az aktuális idényben egyszer volt kezdő, háromszor csere, egyszer a kispadon maradt. „A tartalékok keserű sörét iszom” – ahogyan fogalmazott egyik írásában. Ehhez képest a három rúgott gól nem rossz mutató.
– Amikor kezdő voltam az ősszel, azért kerültem be, mert az egyik srác késett. Kihasználtam az alkalmat, amíg megjött, lőttem egy gólt a csepeli papírgyár régi pályáján. Játékosként nem én vagyok a numero egy, de még a numero hét sem – bár az a számom –, a gól per perc átlagom viszont nekem a legjobb a csapatban. És ezt nem én mondom, hanem a szakvezetés…

– Hol a helye az öltözői hierarchiában?
– Én töltöttem ki a jegyzőkönyvet, amikor még papír alapú volt, vagyis nélkülem meccs nem kezdődhetett el. Volt, hogy késtem, olyankor jött a telefon, hogy hol vagyok már, és a villamoson kellett megírnom.

– Életrajza szerint több mint tíz éve rokkantnyugdíjas. Már elnézést, de hogy lehet rokkantnyugdíjasan futballozni?
– Kisgyerek koromban tüdőgyulladást kaptam, tízévesen visszaestem, aztán 2006-ban újra előjött. Firenzében túráztunk akkor az íróválogatottal, M. Nagy Miklóssal voltam egy szobában, és hiába próbáltuk, sehogyan sem tudtuk kikapcsolni a légkondit. Úgy megfáztam, hogy amikor hazarepültünk, képtelen voltam kimenni az MTK–Vasasra. Ha én nem tudok kimenni egy MTK–Vasasra, akkor nagy baj van. Kidőltem, annyira, hogy a Tüdőgondozóban kijelentették, akkor most vagy mentőt hívnak, vagy bemegyek. Mondtam, persze, bemegyek. De úgy voltam vele, mit tudom én, túlélem-e, előtte azért szervezek egy házibulit. Csak másnap mentem be kettőkor. A kórházban rám ripakodtak: „Mit képzel maga?! Ez nem szálloda, hogy csak úgy besétál délután! Itt reggel nyolcig van betegfelvétel…” Elnézést kértem, szó szót követett, az orvosnak ismerős volt a nevem, kiderült, a felesége szereti az írásaimat. Így aztán a jobb szobába kerültem, amelyben csak hárman haltak meg mellettem… Kérdeztem aztán a főorvost, mit szabad, mit nem szabad, mi legyen a focival. Azt mondta: „Ameddig élvezi, csinálja.” Ehhez tartom magam.

– A visszavonulásra nem gondol még?
– Hiszem, nem futni, hanem érkezni kell. Az meg még megy valahogy. Az ember élete olyan, hogy kiöregszik a blasz háromból, a blasz négyből, az öregfiúkból, aztán az old boysból is, jön a veteránbajnokság, aztán szép lassan a Yoda-liga.

– Zempléni gyermekkorának képei sokszor visszaköszönnek futball témájú írásaiban is. Mi jut eszébe a tolcsvai pályáról?
– Na látja, mégsem igaz, amit mondtam az imént, arról a pályáról írtam egy verset. Vasárnap, ha meccs volt, a fél falu elindult gyalog, biciklivel a pályához. A fenyves felőli oldalon volt az egyik kapu, Erdőhorváti felé a másik, mögötte kukoricatáblával. Apám futballozott még ott, igaz, én már nem láttam őt játszani, csak a visszaemlékezéseiből tudom. Meg azt is, hogy valamikor még Pista bácsi, a sánta pedellus is játszott. Meg is írtam öregkori történetét, ahogy a Horváti elleni rangadón feláll a tolószékéből, és sánta lábával kirúgja a kapuba tartó labdát. A szabályok szerint, ugye, ez nem gól. Hogy aztán az ellenfél szurkolói megverik az illetőt, más kérdés. A pályán minden megtörténhet, de tényleg minden. Túlragoztam persze az ilyesmit, írtam emberről, aki a kapuban született, ott adtak neki nevet, olyanról is, aki ott halt meg. Keresztléc így is, úgy is. Utóbbira tudunk példát sajnos – meghalni a harc mezején.

– A halál motívuma rendszeresen visszatér futballról szóló prózájában is.
– Kosztolányi Dezső mondta, hogy egyetlen témája van, a halál. Én is ezt vallom. Olyan értelemben, hogy a halál felől nézve értékelődik fel az élet. Gyászszünettel mindenki találkozott már a futballban. A veteránbajnokságban első meccsünk a Csépapíron gyászszünettel kezdődött, előző héten meghalt az ellenfélből egy sporttárs a pályán. Második meccs, ha jól emlékszem, a Gamma ellen – megint gyászszünet. Valaki az ellenfélből meccs után hazament és meghalt. Aztán jött volna egy srác hozzánk, éppen az Írók boltjában töltöm ki az igazolási papírjait, amikor kapom a telefont, hogy meghalt a gyerek. Egymás közötti játékban. El tudnám képzelni én is, hogy ha egyszer meg kell halni, akkor…

– Az irodalom és a futball viszonyában sok minden változott azóta, hogy írótársai áttértek az utca másik oldalára, ha meglátták Zelk Zoltánt sportújsággal a kezében.
– Azért nekem is van olyan emlékem, hogy amikor mentem be a bölcsészkari büfébe annak idején, és nem a piros Magyar Filozófiai Szemle volt a hónom alatt, hanem a Népsport, majdhogynem elültek mellőlem a többiek, hogy odébb igyák meg a dobozos tejet. Sokaknak ma is szitokszó a futball, kinyílik a bicska, amiért stadionokra költik a pénzt. Én mint egyszerű drukker kimegyek megnézni a meccset. Ahogyan hívő ember eljár a templomba, bár Istent még nem látta, magam is kiállok a pálya szélére, nem fogom látni én sem, de azért egy jó beadást vagy egy szép bedobást talán igen.

– Megbarátkozott az új MTK-pályával?
– Nem volt könnyű. Máig kapom a megjegyzéseket a siratófal miatt. A régi stadionban a szünetben kiengedtek minket, szurkolókat, a szomszédos BKV-pályánál volt egy söröző-borozó, ott ettük a meleg fasírtot uborkával, ittuk hozzá a sört. Ez ma már nincsen. A kapuban megmotoznak, a kiflit sem engedik be.

– És a laposüveget?
– Persze azt sem. Anno vittem be, hozzátartozott a meccshez. Most már nem kockáztatom, más módszerem van.

– Ahogyan első prózai kötete, az Öt és feles címe is érzékelteti, írásaiban elválaszthatatlanul csúszik egymásba a futballpályák és a kocsmák világa. Valóban összeér a kettő?
– A futball ábécéjét az A mint alkohol címszóval kezdtem, sorra vettem azokat a futballistákat, akik piáltak, miközben fantasztikus játékosok voltak. George Best és Paul Gascoigne például, hogy magyar nevet ne mondjak.

– Könyvében szerepel hazai játékos is, a fejezet mottóját Váczi Zoltántól vette: „Szomorú is lenne, ha alkohol nélkül ilyen lenne a focink.”
– Ja, igen, ezt idéztem tőle. Nem az alkohol a szurkolói kocsmázásban a fontos, inkább a körítés, az együttlét. Meccs előtt és meccs után azért csak megiszunk egy sört és egy unicumot.

– Hogyan lett MTK-szurkoló?
– Nem úgy, ahogyan mindenki gondolja… Tolcsván hallgattam tízévesen a körkapcsolást, és megütötte a fülemet egy MTK-meccsen Csikar neve. Megtetszett. „Sándor Csikar elmegy, beadja…” Apám a Vasasnak drukkolt, fogalmam sem volt, mi az az MTK, azt meg pláne nem, hogy mit jelent MTK-szurkolónak lenni. Azóta megtapasztaltam.

– És mit jelent?
– Hűséget, életformát. Aki nem ismer jobban, azt az egyet azért általában tudja rólam, hogy MTK-drukker vagyok, tízéves korom óta. A meccseket végignézem, kivéve amikor Kanta nekifut a tizenegyesnek. Azt már nem bírja a szívem, olyankor elfordulok.