Sallai Roland: Palermóban számítanának rám, de...

– Játszik vasárnap a Ferencváros ellen?
– Dehogyis! Csak hétfőn kezdtem el együtt edzeni csapatommal, a Puskás Akadémiával Felcsúton, én is ott voltam az edzőtáborban a fiúkkal, de külön tréningeztem – válaszolta a húszéves Sallai Roland, aki a legutóbbi szezonban az olasz első osztályban szereplő és onnan kieső Palermóban futballozott kölcsönben. – De nem csak ezért nem leszek, nem lehetek ott a bajnoki rajton. Mindent megbeszéltem Pintér Attila vezetőedzővel és a klubvezetőkkel, elmondtam nekik, hogy szeretnék újra külföldön futballozni.

– Hogyan fogadták?
– Mindenki nagyon rendes velem. A szerződésem jövő nyárig érvényes a Puskás Akadémiánál, de Felcsúton tisztában vannak vele, hogy külföldre vágyom.

– Már csak az a kérdés, hogy az álmokból, a vágyakból mi valósul meg...
– Nyugodt vagyok. Tavaly is augusztus környékén realizálódott a palermói lehetőség. Most sincs értelme kapkodni, elhamarkodott döntést hozni. A menedzsereim azon dolgoznak, hogy minél jobb csapatban, minél erősebb bajnokságban szerepelhessek. Egyértelműen ez a fejlődésem záloga.

– Olaszországról és Spanyolországról hallani önnel kapcsolatban.
– Felesleges lenne most csapatnevekkel dobálózni, szerintem meglesz az esélyem, hogy nyugat-európai ország nívós első osztályában szerepelhessek. Most már tudom, milyen egyedül talpon maradni, küzdeni, túlélni. Talán ez volt a legnehezebb az elmúlt esztendőben. Az a száz álmatlanul töltött éjszaka, amikor járt az agyam, és szinte agyonnyomott a magány. De ha szeretnék profi futballista lenni, márpedig az a célom, ezzel is meg kell birkóznom. Az elmúlt egy évben felnőttem.

– S megváltoztatta a profi futball?
– Sok minden megváltozott bennem. Most már elmondhatom, hogy nagyjából három hétig csak levegő után kapkodtam, amikor edzésbe álltam a Palermónál. Pedig itthon a szorgalmasabbak közé tartoztam, beleadtam apait-anyait az edzéseken Magyarországon is. Senki sem mondhatta rám, hogy lógós lennék. Mégis három hétig kóvályogtam, és erőnlét terén próbáltam utolérni a többieket. Valahogy ott, az igazi profi világban minden másként működik, mint itthon. Nemcsak jobban szervezett a futball, hanem a labdarúgók hozzáállása is különbözik a mieinkétől. Ott edzés előtt másfél órával már mindenki együtt van, ráhangolódik, készül a tréningre, és mondanom sem kell, a gyakorlások során ugyanúgy zajlik minden, mint a meccseken, sprintben, gyorsaságban, küzdelemben. Ha kell, odavágnak, odacsapnak, mert mindenki bizonyítani, játszani akar a hét végén. És a tréning végén sem rohan haza senki, az egésznek megvan a szertartásjellege. Látszik a játékosokon, hogy mindent alárendelnek a sportágnak, a karrierjüknek.

– Nincs önben hiányérzet az elmúlt egy évvel kapcsolatban? Úgy érzi, élt a sors által felkínált lehetőséggel?
– A futballhoz nemcsak tehetség, kitartás, szorgalom szükségeltetik, hanem jókora szerencse is. Mert itthon is vannak profi mentalitású futballisták, ám ha nincs szerencséjük, sohasem kerülnek ki külföldre, nem mutathatják meg, mi is lakozik bennük valójában. Nekem mindez megadatott, és szerintem nem okoztam csalódást. Szinte gyerekfejjel kerültem a Serie A forgatagába, varázslatos világába, voltak jó meccseim, megmozdulásaim. Sokat kell még tanulnom, de hiszek magamban, és hiszek abban is, hogy az ősszel folytathatom mindazt, amit a tavasszal abbahagytam. Egyébként is különleges szezon volt, és nem csak azért, mert világsztárok ellen léphettem pályára csodálatos stadionokban, hatalmas közönség előtt. A Palermóban egy szezon alatt öt edzővel dolgozhattam, ami egyrészt borzalmas volt, másrészt reménykeltő, hiszen ha az egyik kihagyott, mellőzött, érkezett a másik, és újra bizonyíthattam, újra megtalálhattam a helyem a csapatban.

– Azért egy lényeges tényezőről ne feledkezzünk meg: a Palermo kiesett az olasz első osztályból.
– Sajnos kiestünk, ezen nincs mit szépíteni. A szurkolóink természetesen nehezen viselték a kudarcot. Vérmes tábor a Palermóé. Ha győztünk idegenben, hajnali háromkor tűzijátékot rendeztek a stadion előtt, de az is előfordult, hogy vereség után nagyjából nyolcvanan odajöttek az edzőbázisunkhoz, és nem engedtek ki bennünket, rendőröket kellett hívni a nagyobb balhé elkerülése érdekében.

– Játszott Andorrában a magyar futballtörténelem egyik legszégyenletesebb mérkőzésén. Lehet, hogy nem öntől kellene megkérdeznem, hiszen csak húsz percet kapott, de miért szenvedett vereséget amatőröktől a válogatottunk?
– Egyértelmű, hogy túl könnyedén, túl lazán vettük az ellenfelet és a mérkőzést. Lehetett látni, érezni a játékosok mozgásán, reakcióin, hogy itt nem lehet baj, hogy ez afféle ujjgyakorlat. Aztán jött a hazai gól, majd a görcs, de a hajrában így is fordíthattunk volna, hiszen megvoltak a lehetőségeink. Emlékezetes találkozó volt, itt van előttem, ahogy Bernd Storck szövetségi kapitány azt mondja nekünk a lefújást követően: vegyük le a dresszt, és adjuk oda a szurkolóknak! És azt is látom, ahogy a kapitány megdöbbent arckifejezéssel, halkan mondja a magáét, ő is keresi a szavakat, keresi a magyarázatot az öltözőben. De én már megtanultam Olaszországban, hogy nincs idő lelkizni, nincs idő magunkba roskadni – tovább kell lépni!