Schumann-szonáta – Sinkovics Gábor publicisztikája

Sün súlyzózik az ágyában.

Emeli a vasakat, s közben fújtat, erőlködik, de végigcsinálja a napi penzumot. Aztán másnap emeli a tétet, emeli az adagot. Harmadnap még tovább. Sün harcol, küzd, s nem adja fel. A felsőtestén nyomot hagy mindez, a vállán, a karján már kirajzolódnak az izmok, ugyanakkor mindkét lába kimarad az erősítő programból. Mindkét lábát elveszítette az élet nevű társasjátékban. Sün súlyzózik, és az intézet ápolószemélyzete, no meg a többi beteg már megszokta ezt. Kezdetben furcsán néztek rá, amikor ifjabb Fekete László, a Kis Fekusz az Újpest ezüstcipős csatárának a fia megjelent ott a két vasdarabbal, meghökkent mindenki, nem való ez ide – gondolták a bentlakók, s talán az is eszükbe jutott: örüljön, hogy él, mit akar ez itt a súlyzókkal. De Sün, a hatvanhárom esztendős, egykori háromszoros magyar bajnok labdarúgó akkor már pontosan tudta, mire készül.

Vissza az életbe.

Vajon miért kezd el erősíteni egy középkorú férfi? Általában azért, hogy eltűnjön a pókhas, a görnyedt járás, a csenevész kar, hogy rövid ujjú pólóban is jól mutasson, és a nők utáni kajtatás, rohangálás során izmokból épüljön fel az önbizalom. Lester Burnham, az „Amerikai szépség” című film főhőse azért emelgette a súlyokat elégedett mosollyal a garázsban a tükör előtt, mert valósággal megőrült tinédzserkorú lánya osztálytársnőjéért, és azt gondolta, kidolgozott izomzattal talán ledumálhatja róla a falatnyi bugyit.

A férfi az idő múlásával küzd az öregedés ellen.

Ha kell, önmagát sanyargatva, saját határait feszegetve.

Bernard Malamud „Dubin megannyi élete” című művének főhőse, William B. Dubin, a szokásos egészségmegőrző mozgás közben megpillantva egy csinos fruskát azt mondta: „Ej, ej, Dubin, összeakadsz egy szemrevaló lánnyal az úton, és máris lóhátra pattanva hajszolod az ifjúságot…”

Sün súlyzózik.

De az ő motivációja, az ő küzdelme már egészen másból, másfajta érzésből táplálkozik. Néhány évvel ezelőtt kezdődött el a kálváriája, a pokoljárása. Az alattomos betegség villámgyorsan győzte le, amputálni kellett az egyik lábát, neki, a mindig fess, jó svádájú, határozott fellépésű, tökéletes fizikumú férfinak. Akkor sokan biztatták, bátorították, és álltak mellé. Az Újpesti Baráti Kör még egy elektromos kocsit is szerzett neki, mondván, azzal majd közlekedhet, jöhet-mehet. De a betegség tovább támadta a szervezetét, és falta fel a testét. A másik lábát is amputálni kellett. Amikor kiderült, hogy mennyire súlyos a baj, Sün azt mondta, keserűen, gyötrelmek közepette: ha levágják a másik lábát is, kimászik, odakúszik a kórházi ablakhoz, és leveti magát.

Az élet érdeklődés hiányában véget ér.

Akkor került Sün Budakeszire, a rehabilitációs intézetbe, az egykori csapattárs, jó barát, Törőcsik András mellé. S mintha ott, a madárfüttyös környezetben megbékélt volna a sorsával. Olyan lehetett ez az egész, mint amikor Dan hadnagy, a „Forrest Gump” című film egyik szereplője, aki a háborúban ugyancsak elveszítette mindkét lábát, egy rákászhajó árbocában, a viharos tengeren kikiabálta magából a fájdalmat.

S megbékélt volna Istennel.

Sün ott Budakeszin napról napra erősebb lett. Már ami a lelkét illeti. Beszélt, olykor folyamatosan beszélt Keséhez, a szomszédos ágyon fekvő Törőcsik Andráshoz, hogy visszarángassa, visszacibálja őt is az életbe. Mondta neki a magáét, anekdotázott, régi meccsekről dumált, csakhogy értelmet adjon a hétfőknek, a szerdáknak és elhitesse magával, Kese állapota csak átmeneti, előbb-utóbb magához tér.

Illúzió volt.

De Sün nem adta fel, és még az sem törte meg, amikor a másik barát, Lukács Sándor, a Honvéd egykori válogatott hátvédje a szeme láttára esett össze és halt meg ott a kórteremben. Mintha csak újra és újra próbára akarta volna tenni a sors, mintha nem lett volna elég a testi szenvedés, amit rákényszerített az élet. De Sün kitartott, aztán átkerült Budakesziről Újpestre, egy másik intézetbe, és elkezdte tervezni a jövőt. Csak a legjobb barátok maradtak meg mellette, s persze a gyönyörű lánya, aki folyamatosan látogatta, látogatja. Már csak a gyermeke miatt sem adhatta fel. Voltak pillanatok, amikor félt. Félt a jövőtől, a következő héttől, a következő hónaptól, és attól, hogy mi vár rá így, kiszolgáltatva. De mindig eszébe jutott, amit Philip Roth „Akárki” című kisregényében olvasott: „Önként miként választja valaki, hogy elhagyja a mi teljességünket azért a végtelen semmiért…” Győzködte magát, hogy a csütörtök meg a szombat igenis tartogat számára valamit.

Valamit.

Aprócska örömet, néhány jó szót, egy simogatást.

Vagy csak a napsütést, egy baráti beszélgetést: „Ki tudja, akár egy utolsó nagy kirobbanást…” Ekkoriban kérte meg a Kis Fekuszt, hogy hozzon neki súlyzót. Harcolni akart a saját testével, a saját korlátaival. És elhessegette magától az olyan gondolatokat, mint hogy: „Nincs már más, csak a romló test börtönébe zárt ember szenvedése…” Még hogy nincs más…

Sün súlyzózik, s azért is erősít, hogy egyedül tudjon majd átülni a kerekesszékbe. Hogy ne szoruljon segítségre, hogy ne legyen teljesen kiszolgáltatott. S már bivalyerős, már áthuppan, már egyedül is megoldja, ha az ágya mellé készítik azt a közlekedési eszközt, amellyel immár hosszú útra készül. Szeretne emberek közé menni, újra elvegyülni, az újpesti piacon haladni, hetykén odaköszönni, bátran rámosolyogni – bárkire. Ahol most van, hamarosan letelik az ideje, nem két fillér a gondozása összege. S az újpesti barátok Kis Fekusszal, Borsche Gáborral, Jurácsik Matyival az élen már azt szervezik, hová kerülhet innen Sün. Van egy másik intézmény is Újpesten, ahol talán befogadják, és mintha a háttérben már körvonalazódna egy támogató, egy jótevő és persze az összefogás ereje.
Meg az újpesti piac.

Ez a motiváció Sün számára. Az élet sűrűje. Pedig ez nem a káptalantóti zsibvásár, ahol badacsonyi boroktól mámoros magyar, német, francia, Cook-szigeteki turisták nézik a régiségeket, falják a sült kolbászt, s közben élő hegedűmuzsikát vagy szaxofonszólót hallgatnak a különleges környezetben. De Sün számára az újpesti piac jelenti, jelentheti a nagy visszatérést, az újra megtalált és már elveszettnek hitt életfonalat.

Sün súlyzózik. Közben jár az agya, megint azt gondolja, hogy edzésen van, s meccsre készül. Talán látja is a mérkőzést, mondjuk, az 1980. március 29-én játszott Fradi elleni rangadót, amelyet az Újpest 4–1-re nyert meg a Népstadionban, Kardos szerzett vezetést a liláknak, Sün rúgta a másodikat, aztán Törőcsik és Fazekas is bevette Zsiborás kapuját, Szokolai pedig a 92. percben szépített, némileg tompítva a szégyent.

Vagy az a felejthetetlen UEFA-kupa-meccs 1977. október 19-én a Bilbao ellen (az Újpest 2–0-ra nyert a Megyeri úton a baszkok ellen), de Várhidi Pál óvatosságra intett mindenkit a november 2-i visszavágó előtt. A Dózsa éppen ezért formabontó felállásban játszott idegenben: Tóth Z. – Tóth J. – Viczkó, Sarlós, Schumann, Nagy L. – Fazekas, Zámbó, Tóth A. – Törőcsik, Fekete. Micsoda csapat volt! Ám az Athletic – a Partridge nevű angol játékvezető segítségével – a hosszabbításban mégis kiejtette a lilákat. Sün talán arra is emlékszik, hogy a meccs 113. percében ez a bizonyos Partridge nem adta meg Sarlós szabályos gólját.

Az is küzdelem volt.

A sportoló harca a győzelemért, a sikerért.

Sün súlyzózik, és aki látja, csodálattal figyeli. Nem panaszkodik, már nem. Az átlagember számára elképesztő erőt mutat, testi és lelkierőt. Mert az átlagember fut, rohan, panaszkodik, pénz és nők után kajtat, pillanatnyi örömöket gyűjt, és a világ fájdalmát érzi akkor is, ha lassan megy előtte egy autó, ha az orra előtt csukódik be a villamos ajtaja, ha négy barackból kettő ehetetlen, puha és rohadt.
Az átlagember bosszús és rendszerint türelmetlen.

Sünről, vagyis Schumann Péterről, az Újpest egykori kiváló labdarúgójáról példát vehetnénk. A kezében levő súlyzó az életet jelenti.

Az életet – a halállal szemben.

Emeli a vasakat, s közben fújtat, erőlködik, de végigcsinálja a napi penzumot. Aztán másnap emeli a tétet, emeli az adagot. Harmadnap még tovább. Sün harcol, küzd, s nem adja fel. A felsőtestén nyomot hagy mindez, a vállán, a karján már kirajzolódnak az izmok, ugyanakkor mindkét lába kimarad az erősítő programból. Mindkét lábát elveszítette az élet nevű társasjátékban. Sün súlyzózik, és az intézet ápolószemélyzete, no meg a többi beteg már megszokta ezt. Kezdetben furcsán néztek rá, amikor ifjabb Fekete László, a Kis Fekusz az Újpest ezüstcipős csatárának a fia megjelent ott a két vasdarabbal, meghökkent mindenki, nem való ez ide – gondolták a bentlakók, s talán az is eszükbe jutott: örüljön, hogy él, mit akar ez itt a súlyzókkal. De Sün, a hatvanhárom esztendős, egykori háromszoros magyar bajnok labdarúgó akkor már pontosan tudta, mire készül.

Vissza az életbe.

Vajon miért kezd el erősíteni egy középkorú férfi? Általában azért, hogy eltűnjön a pókhas, a görnyedt járás, a csenevész kar, hogy rövid ujjú pólóban is jól mutasson, és a nők utáni kajtatás, rohangálás során izmokból épüljön fel az önbizalom. Lester Burnham, az „Amerikai szépség” című film főhőse azért emelgette a súlyokat elégedett mosollyal a garázsban a tükör előtt, mert valósággal megőrült tinédzserkorú lánya osztálytársnőjéért, és azt gondolta, kidolgozott izomzattal talán ledumálhatja róla a falatnyi bugyit.

A férfi az idő múlásával küzd az öregedés ellen.

Ha kell, önmagát sanyargatva, saját határait feszegetve.

Bernard Malamud „Dubin megannyi élete” című művének főhőse, William B. Dubin, a szokásos egészségmegőrző mozgás közben megpillantva egy csinos fruskát azt mondta: „Ej, ej, Dubin, összeakadsz egy szemrevaló lánnyal az úton, és máris lóhátra pattanva hajszolod az ifjúságot…”

Sün súlyzózik.

De az ő motivációja, az ő küzdelme már egészen másból, másfajta érzésből táplálkozik. Néhány évvel ezelőtt kezdődött el a kálváriája, a pokoljárása. Az alattomos betegség villámgyorsan győzte le, amputálni kellett az egyik lábát, neki, a mindig fess, jó svádájú, határozott fellépésű, tökéletes fizikumú férfinak. Akkor sokan biztatták, bátorították, és álltak mellé. Az Újpesti Baráti Kör még egy elektromos kocsit is szerzett neki, mondván, azzal majd közlekedhet, jöhet-mehet. De a betegség tovább támadta a szervezetét, és falta fel a testét. A másik lábát is amputálni kellett. Amikor kiderült, hogy mennyire súlyos a baj, Sün azt mondta, keserűen, gyötrelmek közepette: ha levágják a másik lábát is, kimászik, odakúszik a kórházi ablakhoz, és leveti magát.

Az élet érdeklődés hiányában véget ér.

Akkor került Sün Budakeszire, a rehabilitációs intézetbe, az egykori csapattárs, jó barát, Törőcsik András mellé. S mintha ott, a madárfüttyös környezetben megbékélt volna a sorsával. Olyan lehetett ez az egész, mint amikor Dan hadnagy, a „Forrest Gump” című film egyik szereplője, aki a háborúban ugyancsak elveszítette mindkét lábát, egy rákászhajó árbocában, a viharos tengeren kikiabálta magából a fájdalmat.

S megbékélt volna Istennel.

Sün ott Budakeszin napról napra erősebb lett. Már ami a lelkét illeti. Beszélt, olykor folyamatosan beszélt Keséhez, a szomszédos ágyon fekvő Törőcsik Andráshoz, hogy visszarángassa, visszacibálja őt is az életbe. Mondta neki a magáét, anekdotázott, régi meccsekről dumált, csakhogy értelmet adjon a hétfőknek, a szerdáknak és elhitesse magával, Kese állapota csak átmeneti, előbb-utóbb magához tér.

Illúzió volt.

De Sün nem adta fel, és még az sem törte meg, amikor a másik barát, Lukács Sándor, a Honvéd egykori válogatott hátvédje a szeme láttára esett össze és halt meg ott a kórteremben. Mintha csak újra és újra próbára akarta volna tenni a sors, mintha nem lett volna elég a testi szenvedés, amit rákényszerített az élet. De Sün kitartott, aztán átkerült Budakesziről Újpestre, egy másik intézetbe, és elkezdte tervezni a jövőt. Csak a legjobb barátok maradtak meg mellette, s persze a gyönyörű lánya, aki folyamatosan látogatta, látogatja. Már csak a gyermeke miatt sem adhatta fel. Voltak pillanatok, amikor félt. Félt a jövőtől, a következő héttől, a következő hónaptól, és attól, hogy mi vár rá így, kiszolgáltatva. De mindig eszébe jutott, amit Philip Roth „Akárki” című kisregényében olvasott: „Önként miként választja valaki, hogy elhagyja a mi teljességünket azért a végtelen semmiért…” Győzködte magát, hogy a csütörtök meg a szombat igenis tartogat számára valamit.

Valamit.

Aprócska örömet, néhány jó szót, egy simogatást.

Vagy csak a napsütést, egy baráti beszélgetést: „Ki tudja, akár egy utolsó nagy kirobbanást…” Ekkoriban kérte meg a Kis Fekuszt, hogy hozzon neki súlyzót. Harcolni akart a saját testével, a saját korlátaival. És elhessegette magától az olyan gondolatokat, mint hogy: „Nincs már más, csak a romló test börtönébe zárt ember szenvedése…” Még hogy nincs más…

Sün súlyzózik, s azért is erősít, hogy egyedül tudjon majd átülni a kerekesszékbe. Hogy ne szoruljon segítségre, hogy ne legyen teljesen kiszolgáltatott. S már bivalyerős, már áthuppan, már egyedül is megoldja, ha az ágya mellé készítik azt a közlekedési eszközt, amellyel immár hosszú útra készül. Szeretne emberek közé menni, újra elvegyülni, az újpesti piacon haladni, hetykén odaköszönni, bátran rámosolyogni – bárkire. Ahol most van, hamarosan letelik az ideje, nem két fillér a gondozása összege. S az újpesti barátok Kis Fekusszal, Borsche Gáborral, Jurácsik Matyival az élen már azt szervezik, hová kerülhet innen Sün. Van egy másik intézmény is Újpesten, ahol talán befogadják, és mintha a háttérben már körvonalazódna egy támogató, egy jótevő és persze az összefogás ereje.
Meg az újpesti piac.

Ez a motiváció Sün számára. Az élet sűrűje. Pedig ez nem a káptalantóti zsibvásár, ahol badacsonyi boroktól mámoros magyar, német, francia, Cook-szigeteki turisták nézik a régiségeket, falják a sült kolbászt, s közben élő hegedűmuzsikát vagy szaxofonszólót hallgatnak a különleges környezetben. De Sün számára az újpesti piac jelenti, jelentheti a nagy visszatérést, az újra megtalált és már elveszettnek hitt életfonalat.

Sün súlyzózik. Közben jár az agya, megint azt gondolja, hogy edzésen van, s meccsre készül. Talán látja is a mérkőzést, mondjuk, az 1980. március 29-én játszott Fradi elleni rangadót, amelyet az Újpest 4–1-re nyert meg a Népstadionban, Kardos szerzett vezetést a liláknak, Sün rúgta a másodikat, aztán Törőcsik és Fazekas is bevette Zsiborás kapuját, Szokolai pedig a 92. percben szépített, némileg tompítva a szégyent.

Vagy az a felejthetetlen UEFA-kupa-meccs 1977. október 19-én a Bilbao ellen (az Újpest 2–0-ra nyert a Megyeri úton a baszkok ellen), de Várhidi Pál óvatosságra intett mindenkit a november 2-i visszavágó előtt. A Dózsa éppen ezért formabontó felállásban játszott idegenben: Tóth Z. – Tóth J. – Viczkó, Sarlós, Schumann, Nagy L. – Fazekas, Zámbó, Tóth A. – Törőcsik, Fekete. Micsoda csapat volt! Ám az Athletic – a Partridge nevű angol játékvezető segítségével – a hosszabbításban mégis kiejtette a lilákat. Sün talán arra is emlékszik, hogy a meccs 113. percében ez a bizonyos Partridge nem adta meg Sarlós szabályos gólját.

Az is küzdelem volt.

A sportoló harca a győzelemért, a sikerért.

Sün súlyzózik, és aki látja, csodálattal figyeli. Nem panaszkodik, már nem. Az átlagember számára elképesztő erőt mutat, testi és lelkierőt. Mert az átlagember fut, rohan, panaszkodik, pénz és nők után kajtat, pillanatnyi örömöket gyűjt, és a világ fájdalmát érzi akkor is, ha lassan megy előtte egy autó, ha az orra előtt csukódik be a villamos ajtaja, ha négy barackból kettő ehetetlen, puha és rohadt.
Az átlagember bosszús és rendszerint türelmetlen.

Sünről, vagyis Schumann Péterről, az Újpest egykori kiváló labdarúgójáról példát vehetnénk. A kezében levő súlyzó az életet jelenti.

Az életet – a halállal szemben.