Százéves a NAC, az első vidéki magyar futballbajnok

Vágólapra másolva!

2010.11.12. 09:13

Címkék

A NAC százéves születésnapját emlékmérkőzéssel ünneplik szombaton Váradon. A NAC 1944-ben első vidéki csapatként nyerte meg a magyar futballbajnokságot – habár abban az esztendőben magyar egyesületként megszűnt létezni, kitörölhetetlen nyomot hagyott labdarúgásunkban. Könyvek, újságcikkek garmadája taglalja a NAC történetét, jobbnál jobb játékosainak pályafutását. Írásunk főleg a negyvenes évek elejére fókuszál, amikor a nagyváradiak a magyar bajnokságban szerepeltek.

Hogy milyen csapat a negyvenes évek NAC-a? A nagyváradi illetőségű, budapesti lakosú Barcs Sándor – manapság sportdiplomatának mondanánk a második világháború utáni korszak magasan kvalifikált futballvezetőjét, aki egyébként az MTK-val szimpatizált – már az 1941–1942-es bajnokságban is ott volt a lelátón a csapat hazai bajnoki meccsein. Az együttes akkor ötödik lett, 1943-ban második, aztán '44-ben aranyérmes.

Az első lépésekről – pardon, az első rúgásokról – a Nagyvárad című napilap 1902. április 27-i számában tájékoztatja az olvasókat, a cikk a labdarúgás történetéről, szabályairól, s nem mellékesen arról is informál, hogy délutánonként a Rhédey-kertben űzik ezt a játékot. A Bihari Napló tudósítása szerint Nagyváradon 1902. június elsején rendezték az első hivatalos futballmérkőzést, amelyen a piros mezesek a kék mezesekkel csaptak össze – a történeti hűség kedvéért ne feledkezzünk meg róla, hogy a pirosak győztek (2:0).

A Nagyváradi Atlétikai Club 1910-ben alakult, az alapítást követően kérte felvételét a labdarúgó-szövetségbe, a tagság feltétele az volt, hogy oda-vissza alapon mérkőznie kell egy olyan egyesülettel, amely már tagja a szervezetnek. Az első mérkőzést 1910. augusztus 2-án (más források szerint két nappal korábban) rendezték a Bunyitay-ligetben, az ellenfél a szomszédvár, a Kolozsvári Vasutas Sport Club volt, amely 2:1-re nyert végül – ősszel a NAC 5:1-gyel vágott vissza.

A FOCI JÓ PÁSZTORA
A tízes években a korszak meghatározó klubelnöke a város szülötte, Pásztor Bertalan újságíró, később városi tisztviselő. Nemcsak a magyar futballtörténelembe írta be a nevét a NAC irányításával, hanem az irodalomtörténetbe is, 1900-ban ő invitálta jó barátját, Ady Endrét Debrecenből a nagyváradi Szabadság szerkesztőségébe. Nagyvárad a 20. század elején egyike volt a térség legdinamikusabban fejlődő, gyarapodó, korszerűsödő városainak. Így aztán természetesnek vehető, hogy a labdarúgók megvetették itt a lábukat, a minden újra fogékony váradi polgárság a futballt is befogadta. A város 64 169 lakosának 91 százaléka magyar volt 1910-ben (egy 2002-es adat szerint az itt élők – 206 527 – alig több mint egynegyede vallotta magát magyarnak).

A magyar futball és a magyar labdarúgók szövetsége című, az MLSZ 25 éves jubileuma alkalmából 1926-ban kiadott könyv 540. oldalán találkozunk a következő mondattal: „Első meccsüket játszották le ebben az évben (1910) a később nagy szerepet játszó Tatabányai SC, amely az FTC ifjúsági csapatával 1:1 arányban, és a Nagyváradi AC, amely a Kolozsvári Vasutas SC-vel 1:2 arányban végzett."

Augusztus 17-én már az első siker is megszületett, a nagyváradiak a Debreceni TE ellen győztek 1:0-ra, a történelmi gólt bizonyos Herskovits szerezte. Ugorjunk 34 évet: a NAC 1944. szeptember 17-én Debrecenben játszotta utolsó magyar bajnoki mérkőzését, amelyen 2:0-ra nyert, vagyis NAC néven szerepelve a klub debreceni egylet ellen jegyezte első és utolsó győzelmét, mintegy keretbe foglalva jeles háború előtti és az alatti történetét. (Arról majd később, hogy mi történt a NAC-cal a NAC-korszak után, immáron Nagyváradi Szabadság- és Nagyváradi Haladásként.)

1913-ban az ún. keleti kerület bajnokságát a NAC nyerte meg, az első világháború után a román regionális bajnokság résztvevője, a húszas években az együttes legkarakteresebb futballistája pedig a gólerős csatár, Rónai Ferenc, aki tagja volt a harmincas évek első felében kialakult nagyváradi nagycsapatnak is, amelynek különösen a támadósorában rejlett az ereje.

BODOLA MEGELŐZTE KORÁT
A balösszekötőről legendákat meséltek. Az idősebbek előtt neve úgy csengett, mint az irodalom terén Ady Endréé vagy Juhász Gyuláé – írta róla a korabeli sajtó. Bodola Gyula, azaz Dudus a II. világháborút megelőző, a világégés alatti, majd az Európa újrafelosztása utáni korszakban is maradandót alkotott – 1945 után már nem a NAC színeiben. Sokak szerint a balösszekötő azért lett kiváló játékos, mert még a váradi „salakoson" tanult meg futballozni. Tett egy bukaresti kitérőt, de a negyvenes évek ismét a NAC aranycsapatában találta, hogy aztán a bolygó magyar a Vasasban, illetve Kolozsváron (Ferar) folytassa, majd – 37 évesen – az MTK-ban fejezze be pályafutását. Románia válogatottjával két világbajnokságon (1934, 1938) vett részt, 1934-ben a csatársorban Bodola mellett Kovács I Miklós és Dobay István is helyet kapott, míg négy évvel később Kovács I, Barátky Gyula és Dobay szerepelt Dudus oldalán. NAC-szemüvegen nézve fontosabb, hogy Dudus a NAC első híres, Glanzmann, Kovács I, Rónai, Bodola, Kocsis csatársorában is játszott. Antal Zoltán és Hoffer József az Alberttől Zsákig című könyvében többek között ez áll a futballista neve mellett: „Bodola a maga idejében a legkorszerűbben játszó összekötő volt. Nagy játékintelligencia, kitűnő áttekintés, páratlan munkabírás és tekintélyes lövőerő jelentették a legértékesebb vonásokat játékában. Különösen hasznosnak, eredményesnek bizonyultak a szélsőkhöz irányított hosszú, pontos átadásai, keresztlabdái. Európa-szerte ismert, kiváló képességű labdarúgó volt. Csupán fejjátéka nem állt arányban említett erényeivel." A szakma szerint a magyar válogatottban 1943. május 16-án, a Svájc ellen Genfben 3:1-re megnyert mérkőzésen játszott a legjobban, két gólt is szerzett. Talán mondani sem kellene, nemcsak ő szerepelt egyedül a NAC-ból, rajta kívül Perényi-Pecsovszky és Tóth III is ott volt a pályán. A váradi öregfiúk csapata 1970-ben Kecskeméten az 58 éves Bodolával állt fel, a meccs után játékostársa, Kőszegi László – amolyan életmű díjként – tisztelete jeléül megcsókolta Bodola bal lábát... Hírneve még a komoly kellemetlenségtől is megmentette: 1944 végén Tóth III Mátyással a budapesti utcán nyilasok fogtak rájuk fegyvert, amikor az egyik felkiáltott: „Hát ez a Bodola a Vasasból!" Dudus 1942-ben az év játékosa volt Magyarországon, ahol 1946-os letelepedését követően három és fél szezont játszott a Bukovi Márton edzette, Börzsei, Sándor, Hidegkuti, Lantos és Palotás nevével fémjelzett MTK-ban. 2008-ban róla nevezték el a nagyváradi Városi Stadiont.

A Glanzmann Ede, Kovács I Miklós, Rónai, Bodola Gyula, Kocsis Elemér ötös fogatban (volt idő, amikor ez volt a román válogatott csatársora), amelyről a legilletékesebb, Bodola nyilatkozta azt, hogy alig gyengébb, mint a negyvenes évek híressé váló Kovács II János, Barna János, Sárvári-Spielmann Ferenc, Bodola, Tóth III Mátyás támadósora. Az utóbbiból többen is megfordultak mind a román, mind a magyar válogatottban... De Rónainál maradva: ő szerezte Románia válogatottjának első hivatalos gólját (Jugoszlávia–Románia 1:2, Belgrád). Kovács I Miklós – az Ajaxot, a francia, majd a román válogatottat is edző Kovács István bátyja – pedig három világbajnokságon is részt vett a román válogatottal.

A harmincas években a NAC több előkelő helyezést, így egy második helyet csípett meg a román nemzeti bajnokságban. Dr. Demjén László A Nagyváradi AC a magyar nemzeti bajnokságban 1941–44 című könyvében így jellemzi ezt az időszakot: „Ma is talány, hogy ennek a kitűnő csapatnak nem sikerült egy ízben sem román bajnokságot nyernie." Azért a szerző a két világháború közti korszakról ezt is lejegyezte: „A NAC fejlődése 1920-tól 1940-ig – kivéve az utolsó két-három évet – szinte töretlennek bizonyult. A zöld-fehérek igazi értéke a régiekre épülő újakkal 1940 után domborodott ki."

A negyvenes évek legendás NAC-játékosai az 1941–1942-es kiírásban mutatkoztak be a magyar nemzeti bajnokságban; a II. bécsi döntést (1940. augusztus 30.) követő időszakban 1940–1941-ben Erdély bajnokságában indult a csapat. Az az érdekes helyzet állt elő, hogy a NAC két kiválósága, Bodola Gyula és Sárvári-Spielmann Ferenc előbb mutatkozott be a magyar válogatottban, mint a magyar bajnokságban...

1940. december elsején Genovában olasz–magyar (1:1) mérkőzést rendeztek, a mieinknél Sárvári-Spielmann volt a középcsatár, egyenlítő gólunk szerzője, Bodola a balösszekötő. Az ellenfél vezetői tiltakoztak, mondván, ugyanabban az évben mindketten tagjai voltak az olaszok ellen játszó román válogatottnak is. Az átadott területek sportolói viszont játszhattak új hazájuk válogatottjában. Pedig éppenséggel az olaszok erről tudhattak volna, hiszen külügyminiszterük, Galeazzo Ciano is ott volt a Belvedere palotában a bécsi döntés aláírásakor...

Magyarország és Románia (labdarúgó)történelme egybefonódó mese: a futballfabula számtalan ponton kapcsolódik egymáshoz. Az 1950-es évek végéig a két ország válogatottjának szinte valamennyi összecsapása hordoz magában valamilyen pikáns epizódot – amely közvetlen vagy közvetett módon kapcsolódik a NAC-hoz is.

Vagy ahogyan Szepesi György fogalmaz Oroszhegyi Károly Csala, a Szőke csoda című, Perényi-Pecsovszky Józsefről (nem találják ki, ő is legendás NAC-os) szóló életrajzi írásának bevezetőjében: „(...) nem felejtem el megjegyezni, hogy a magyar labdarúgás milyen sokat köszönhet az erdélyi (és a partiumi) futballnak, elvégre Erdély egyaránt volt a magyar labdarúgás (egyik) és a román futball (egyedüli) bölcsője."

A két válogatott első hivatalos meccsén (1936. október 4., Bukarest, 2:1-es magyar győzelem) is ott volt Bodola a pályán – akkor még az ellenfél csapatában –, akárcsak Deményi Rudolf, akivel Dudus – ez volt Bodola beceneve – Nagyváradon is együtt rúgta a labdát. A második román–magyar meccsel a 2. részben foglalkozunk részletesebben, a két válogatott harmadik találkozója volt a II. bécsi döntés előtt Magyarország utolsó válogatott mérkőzése.

1940. május 19-én az Üllői úton csapatunk 2:0-ra győzött, s a román tizenegyben három olyan futballista is volt, aki 1940. augusztus 30-a után már magyarországi csapatban (nevezetesen a NAC-ban) lépett pályára. A 21-szeres román válogatott Juhász Gusztáv, Deményi (Demetrovici) és Sárvári-Spielmann játszott odaát, továbbá amolyan kakukktojásként az 1930 és 1933 között 9-szeres magyar válogatott Barátky Gyula – aki a meccs idején a Rapid Bucuresti csatára volt, s a bécsi döntést követően is megmaradt román együttesénél.