Takács Ákos: Soha nem éreztem ilyen fájdalmat és kiszolgáltatottságot

– Még mindig kórházban van?
– Szerencsére már hazaengedtek, elég volt az az egy hét ágyban, párnák közt, szinte mozdulatlanul – mondta a 35 esztendős, az FTC-vel 2004-ben, valamint az ETO-val 2013-ban bajnoki címet nyerő korábbi ötszörös válogatott hátvéd, Takács Ákos. – Természetesen itthon is pihennem kell, az orvosok rám parancsoltak, semmi erőlködés, semmi terhelés. Képzelheti, hogy egy olyan örökmozgó, mint én, ezt miként éli meg.

– De túl van a nehezén?
– Bízom benne. Csak éppen nem egyszerű felfogni, feldolgozni mindazt, amit átéltem. A rosszullét, amely rám tört, kitörölhetetlen élmény, soha nem éreztem ilyen fájdalmat és ilyen kiszolgáltatottságot. Szorított a mellkasom, olyan érzésem volt, hogy jó lenne, ha valaki levenné rólam a „köveket”.

– Decemberben még találkoztunk a siketek intézetében, ifjabb Fekete László rendezvényén, és akkor úgy tűnt, majd kicsattan az egészségtől, semmi súlyfelesleg, tökéletes kondíció…
– Gyorsan történt minden, de azt nem mondanám, hogy váratlanul. Az elmúlt két évet szívesen kitörölném az életemből, családi tragédiák, magánéleti válság – elég indok ez egy infarktushoz?

– Harmincöt esztendős és végigsportolta az egész életét…
– Aki ismer, tudja, hogy érzékeny ember vagyok, olyan, aki sokat őrlődik, és nem kiabálja világgá a gondját-baját. Az élet ezúttal szó szerint is tőrt döfött a szívembe, nem tudom ezt másként mondani. Van két fiam, az egyik tizenöt, a másik tízesztendős, az első házasságomból születtek, és remek kapcsolatban vagyok velük. Aztán jött egy nagy szerelem, s kaptam a sorstól, na meg gyönyörű kedvesemtől egy imádni való kislányt, aki most hároméves. Csak úgy tűnik, ha tisztességes az ember, azt nem mindenki értékeli. Lehet, hogy az a célravezető, ha egy férfi az asztalra csap és pillanatonként érezteti, ő az úr a háznál – de ezt inkább hagyjuk. Véget ért a kapcsolat, és azt a csodálatos csöppséget, a legkisebb gyermekemet azóta nagyon ritkán láthatom.

– Mit mondanak az orvosok?
– Nagyjából másfél héttel ezelőtt elképesztő fájdalmat éreztem a mellkasomban, ahogy az imént is mondtam, azt gondoltam, beszorult a levegő, vagy valami vírusos fertőzést kaptam. Próbáltam aludni, de nem ment, legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól. Zsibbadt a bal karom, ugyanakkor nem szakadt rólam a víz, ami az infarktus egyik jellemző tünete. Reggel félkómás állapotban édesanyám társaságában bementem a Szent István Kórház belgyógyászatára, és mondtam, valami nagyon nem stimmel velem. Látták is. Elküldtek mindenféle vizsgálatra, aztán közölték, innen már nem megyek sehová. Mentővel szállítottak át a néhány száz méterre lévő Haller utcai szívklinikára. Egy hét fekvés, mozdulatlanság és sok vizsgálat után sem derült ki, mi is a pontos diagnózis. Az egyik doktor azt mondta, a szívizommal is gond van, ez benne is van a zárójelentésben, ugyanakkor azt is hallottam, hogy lábon kihordott infarktusom volt. Még hátravan egy MR-vizsgálat eredménye, az majd sok mindent megmutat.

– Megijedt?
– Nem volt időm megijedni. Amikor az ember bajba kerül, akkor látszik igazán, kik a barátai, kikre számíthat. Mondhatom, rengetegen kerestek és aggódtak miattam, és ez erőt adott.

– Hogyan tovább?
– Csak lassan, óvatosan. Futni amúgy sem tudok. A futballt is azért kellett abbahagynom az ETO-nál 2014-ben, mert a térdem már nem bírta a terhelést, alkalmatlan volt a versenysportra. UEFA B-licences edzői papírom van, és szeretnék tanulni, újabb és újabb lépcsőfokot megmászni ebben a szakmában. Csakhogy közel sem biztos, hogy a szívem alkalmas lesz rá, hogy teljesítsem az A-licenchez szükséges fizikai tesztet. De… Kérdezhetnék én is valamit?

– Persze.
– Akkor is érdeklődött volna a sorsom iránt, ha nincs ez az infarktus? Csak azért kérdem, mert szinte teljesen elfelejtettek. Félre ne értsen, én nem voltam Lipcsei Péter vagy Vincze Ottó szintű pengés futballista, de azért szerepeltem ötször a magyar válogatottban, nyertem két bajnoki címet, miközben sokszor hallottam, „Na, itt van ez a süket hülyegyerek…”

– Ki mondta önnek, hogy süket hülyegyerek?
– Sokan és sokszor… Persze nem érdekelt különösebben, mit kiabálnak a szurkolók, hatéves koromban egy tüdőgyulladás után vagy a betegségre szedett gyógyszerek miatt gyakorlatilag elveszítettem a hallásomat mindkét fülemre. Azóta fülhallgatóval élek, azzal játszottam, edzettem, futottam. A meccseken is viselnem kellett, kockáztatva, hogy egy rossz pillanatban valaki a dobhártyámig nyomja a műszert. Csakhogy futballozni akartam, szívvel-lélekkel, és büszke vagyok arra, amit elértem.

– És miért érzi úgy, hogy elfelejtették?
– Ahogy említettem, ha nincs az infarktus, ön sem keresett volna. A legtöbben azt sem tudják, élek vagy halok azóta, hogy befejeztem a futballt. Látom a különböző újságokban, hogy olyan futballistákról írnak hosszú cikkeket, akik semmit, de szó szerint semmit nem tettek le az asztalra. Nem tagadom, fájt a közöny, amivel szembesülnöm kellett.

– Mihez kezd, ha az orvosok azt mondják, kímélő életmódot kell élnie?
– Edzőnek készülök, a pszichológia és a pedagógia a legfontosabb ebben a szakmában és a vágy, hogy taníthassak. Elmondanám a gyerekeknek, milyen az, amikor valaki igazából kihajtja magát az edzéseken, és hová juthat el, hogyan lehet bajnok, válogatott labdarúgó. Na de ha nem megy, akkor sem esek kétségbe, hobbiasztalosként is dolgozhatok, vannak befektetéseim, és szerencsére van új társam. Új életet kezdek – mondhatom most már, hogy szó szerint is.