Üzenetérték – Deák Zsigmond jegyzete

Hosszú évek óta, mintha imamalmot tekernénk, úgy hajtogatjuk folyamatosan, hogy túl sok a légiós a magyar labdarúgásban, nemcsak a pályán, hanem a kispadon is, aki elveszi a helyet a mieink elől. Úgy vagyok ezzel, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását: ha tehetségeink folyamatosan és nagy rössel bedöntenék az öltöző ajtaját, edzőink pedig elárasztanák a hazai és a külföldi klubokat megkérdőjelezhetetlen szakmai tudásuknak köszönhetően, akkor bizonyára a kutyának se kellenének a többiek, s tényleg csak azokat hoznák ide, akik jobbak, mint az itteniek.

S mit ád az ég, a szakvezetők szintjén utóbbi megvalósulni tetszik. Mármint nem trénereink „áradása” a szélrózsa minden irányába, hiszen egy kezünkön meg tudjuk számolni a légiósainkat (pedig sok mai sportági nagyhatalom, például Olaszország jelentős részben magyar szakembereknek köszönheti korábbi felemelkedését), bár ez bizonyára futballunk nemzetközi presztízsével áll összhangban. Ám mai összeállításunkból tényszerűen kiderül, hogy momentán csak a jók, a már bizonyító külföldiek maradtak nálunk. Amióta bevezették a tizenkét csapatos NB I-et, tehát 2015-től most dolgozik nálunk a legkevesebb légiós edző, három, azaz a teljes létszám negyede. Az ukrán Szerhij Rebrov szintet lépett a bajnok és az Európa-ligában csoportkörös Ferencvárossal, a szerb Predrag Rogan megmentette a kieséstől az Újpestet, a német Michael Boris feljuttatta az MTK-t – nincs vita, itt a helyük.

Gyors fejszámolás után az első osztályú edzők háromnegyede, kilenc viszont magyar. Kettő – Csizmadia Csaba és Hornyák Zsolt – a trianoni határon kívül született, valahol ez is üzenetértékű. Ám talán ennél még fontosabb üzenet lenne, ha honfitársaink magas szinten, sikeresen dolgoznának. Az idei Magyar Kupa-döntőn döbbentünk rá, hogy ez újra előfordulhat (Pisont István vezette a Honvédot, Kuttor Attila a Mezőkövesdet), hiszen a közelmúltbeli trend szerint jelentősebb klubjaink zöme – noha a piacon hemzsegtek a túlképzett, pro licences magyarok – inkább idegen mesterekben bízott, akik így learatták a lehetséges babérokat.

Most fordult a kocka, ennek első jeleként Fehérvárról pont úgy rúgták ki a spanyol Joan Carrillót, mint egy magyar szakvezetőt szoktak: gyorsan és minden lelki csipke nélkül. Persze nem ennek kell örülni, hanem inkább annak, hogy itt a sokat várt, kért, követelt lehetőség edzőink előtt, csupán élniük kell vele. Nem mernék fogadni a végeredményre, de szurkolok... Már csak a szakma, a sportág önbecsülése miatt is.