Vérükben van a futball - 140 testvérpár a magyar labdarúgás történetéből (1. rész)

Tudják, miért nincs olyan kérdés a kvízműsorokban, hogy hány testvérpár futballozott Magyarországon az élvonalban?

Nos, azért, mert ezt pontosan senki sem tudja. Sem az, aki kérdezhetné, sem azok, akik válaszolhatnának rá.

Nem létezik olyan adatbázis, amelyből ezt meg lehetne nézni. Még az utóbbi évtizedek NB I-es játékosai közül sem mindegyikről tudjuk, hogy a testvére futballozott-e az élvonalban (vagy alacsonyabb osztályban), a múlt század első felének labdarúgói esetében pedig még több a bizonytalanság. Sokszor látjuk régi tudósításokban, hogy ugyanolyan vezetéknevű labdarúgók I-es, II-es, III-as, stb. sorszámot kapnak, de ez nem jelenti automatikusan azt, hogy testvérek lennének. Elég egy nem is olyan nagyon régi példát említenünk: a Pécsi Dózsában futballozó Dunai I (János) és csapattársa, majd később az Újpesti Dózsához átszerződő Dunai II (Antal) testvérek, de a szintén újpesti Dunai III (Ede) már nem rokonuk.

Szóval nem egyszerű dolog számba venni, hogy kik voltak a magyar élvonalban futballozók közül fivérek, de mi azért kutattunk egy kicsit, és legújabb Sportleg-anyagunkban megpróbáltunk minél több testvérpárt összegyűjteni. Kiinduló pontnak mindenképpen megteszi, a listát Olvasóink hozzászólásaikban bővíthetik. Várjuk a kimaradt tesókat!

Mielőtt a listát böngésznék, elárulnánk egy fontos rendezési elvet: három nagy csoportra bontottuk a testvérpárokat.

Először azok a fivérek jönnek, akiknél mindegyik (vagy legalább két) fiú magyar válogatott volt.

A második csoportot azok a testvérpárok alkotják, amelyek esetében az egyik fiú szerepelt a magyar nemzeti csapatban, a másik„csak" NB I-es játékos, vagy alsóbb osztályban szereplő futballista (volt).

A harmadik részben pedig azokkal foglalkozunk, akiknél egyik testvér sem volt válogatott, de legalább az egyik fivér futballozott az első osztályban.

Nemcsak neveket soroltunk fel egymás után, hanem röviden bemutatjuk a játékosok pályafutását, hiszen nem biztos, hogy mindenkinek mindegyik labdarúgó neve ismerős lesz.

TESTVÉREK, AKIK A VÁLOGATOTTSÁGIG VITTÉK

Kezdjük azokkal a testvérpárokkal, akiknek mindkét tagja pályára lépett a magyar válogatottban – haladjunk időrendben.

Az időrendet tekintve a Molnár fivérek voltak az elsők. Molnár I Ferenc és Molnár II Imre 1906 októberében, a Csehország elleni prágai mérkőzésen (4:4) együtt mutatkozott be a válogatottban, Hajós Alfréd szövetségi kapitány válogatta be őket. Ferenc balhátvéd, öccse, Imre csatár volt, utóbbi gólt szerzett debütálásakor, sőt mind a három válogatott meccsén eredményes volt. Ők ketten voltak az Újpesti TE első válogatott futballistái. Harmadik testvérük, Molnár III Ödön is szerepelt a nemzeti tizenegyben (a BTC labdarúgójaként), bátyjaihoz képest két évvel később, 1908 novemberében, itthon az osztrákok ellen 5:3-ra megnyert meccsen játszott balszélsőt.

1909. május 2-án Ausztria ellen debütált Kertész II Vilmos, az MTK jobbösszekötője, aki valósággal berobbant az élvonalba: az esztendő elején még a kék-fehérek harmadik csapatában futballozott a 19 éves játékos, míg két hónap múlva már a válogatottban lépett pályára, és másfél évtizeden keresztül meghatározó labdarúgója volt nemzeti csapatunknak (47 meccsen 11 gólt szerzett, abban az időszakban ez igen magas válogatottságszám volt!). Öccse, Kertész III Adolf 1911-ben játszotta első és 1920-ban 11., azaz utolsó válogatott meccsét, míg a Kertész fivérek legidősebbike, Kertész I Gyula mutatkozott be a tesók közül legutoljára a legjobbak között, ő egyszeres válogatottként vonult vissza. A három Kertész egyszerre nem játszott a válogatottban, ugyanis azon az egy meccsen, amelyen Gyula pályára lépett (1912 májusában, Bécsben az osztrákok ellen), csak ifjabbik öccse, Adolf szerepelt, Vilmos nem.

A Konrád testvérek közül először a fiatalabbik, Konrád II Kálmán (a legendás Csámi) mutatkozott be a válogatottban, az MTK belső csatára 1914 novemberében Ausztria ellen debütált, méghozzá góllal (2:1). Míg Kálmán 13-szor viselhette a címeres mezt, bátyja, Konrád I Jenő, az MTK középfedezete csupán egyszer: 1915. május 30-án, szintén Ausztria ellen (2:1), de a válogatottban nem játszott együtt Kálmánnal (viszont Kertész II-vel és Kertész III-mal igen…).

Az I. világháború éveiben járunk, 1914 októbere és 1918 áprilisa között csak Ausztria ellen játszott a magyar válogatott (sorozatban 16-szor), így nem meglepő, hogy 1916 tavaszán Winkler I József is a „sógorok" ellen játszotta első meccsét a nemzeti tizenegyben. Két évvel fiatalabb öccse, Winkler II Róbert 1923-ban a finnek ellen lépett pályára először (és utoljára) a magyar válogatottban. Mindketten az MTK-t képviselték a legjobbak között. Róbert később Olaszországban a Modenában és a Livornóban futballozott, majd több csapatnál (Ternana Terni, Cagliari, Carpi, Legnano, Como, Biellese Biella) edzősködött.

Játékos témaválasztású, állatot jelentő vezetéknevű labdarúgóinkról szóló Sportleg anyagunkban már szó volt a Nyúl testvérekről. Nyúl I Ferenc 1916 és 1920 között négy, öccse, Nyúl II Vilmos 1924-ben és 1925-ben összesen három találkozón lépett pályára válogatottunkban, mindketten fedezetek (védekező középpályások) voltak, és az MTK-ban futballoztak.

Természetesen az FTC-ben is volt olyan testvérpár, amelynek mindkét tagja szerepelt a válogatottban. Wiener I János 1918-ban és 1919-ben két mérkőzésen, míg öccse, Wiener II Jenő 1921-ben egy találkozón (itthon a lengyelek elleni, 1:0-ra megnyert meccsen) lépett pályára címeres mezben. Témánk szempontjából érdekes volt az 1919. november 9-én játszott Magyarország–Ausztria (3:2) összecsapás, amelyen öt olyan magyar labdarúgó (Nyúl I, Kertész II, Wiener I, Winkler I és Fogl II) futott ki a gyepre, akinek a fivére is válogatott futballista, de speciel azon a meccsen a tesók egyike sem játszott.

Most értünk el időben az egyik leghíresebb magyar labdarúgó-testvérpárhoz, a Fogl fivérekhez, akiket fénykorukban, a húszas években Európa legjobb védőpárosai között tartottak számon. Az öt fiútestvér közül hárman futballoztak az élvonalban, mindannyian az UTE első osztályú csapatában. Játszottak Vogl, Fogoly, sőt Újpesti néven is. A legidősebb, Fogl I István a csatársor több posztján is bevethető volt, ő nem szerepelt a válogatottban. Az ugyancsak támadóként kezdő, de később az időszak legjobb védőjévé váló Fogl II Károly (51-szeres válogatott) és Fogl III József (38) viszont több mint tíz éven keresztül erősítette nemzeti csapatunkat.

A húszas évek egyik legnépszerűbb játékosa, a Takács fivérek ifjabbik tagja, Takács II József volt. Bátyja, Takács I Géza – az „idősebb jogán" – mutatkozott be előbb, 1922-ben a válogatottban, amelyben – a Ferencváros labdarúgójaként – négyszer szerepelt. A „Mari néni" becenévre hallgató Géza öccse, a „kis Taki", azaz Takács II József a magyar futballtörténet egyik leggólerősebb csatára volt, ötszörös gólkirály (a Vasas játékosaként egyszer, a Ferencváros labdarúgójaként négyszer végzett a góllista élén, három esetben legalább negyven találatot ért el egy szezonban!), a válogatottban 32 mérkőzésen 26-szor volt eredményes.

A Nemzeti SC, majd a Nemzeti FC jobbszélsője volt Rémay III János, aki 1925 és 1927 között hatszor játszott a magyar válogatottban, és 1926. február 14-én, Brüsszelben gólt szerzett a belgák ellen. Ez azért is nevezetes dátum a Rémay család életében, mert János bátyja, Rémay II Gyula ezen az egy találkozón szerepelt nemzeti csapatunkban, ő is az NSC-t képviselte. A legidősebb testvér, Rémay I József nem volt magyar válogatott, itthon a Szegedi TK-ban játszott, majd Franciaországban futott be karriert. Érdekesség, hogy mind a három Rémay fiú az Amerikai Egyesült Államokban született.

Maradjunk még a húszas évek közepénél, pontosabban az 1924-es esztendőnél, ekkor – augusztus 31-én – debütált a válogatottban Senkey I Imre, az MTK balhátvédje. „Ica" jó védőmunkájának is köszönhetően hátul „nullára" hozta le a csapat a lengyelek elleni itthoni mérkőzést (4:0). Hatszor volt válogatott, második és harmadik fellépésén (1925 októberében, a spanyolok, majd a csehszlovákok ellen) együtt játszott öccsével, Senkey II Gyulával, aki szintén az MTK-t képviselte, és jobbszélső csatár volt. A fiatalabbik Senkey még egy mérkőzésen szerepelt a nemzeti együttesben, és ezen góllal járult hozzá a lengyelek 4:1-es legyőzéséhez.

Korának egyik legjobb hátvédje volt Korányi I Lajos, aki 1929 és 1941 között 40 mérkőzést játszott a magyar válogatottban. Szegedről, a Bástyából indult, a Ferencvárost, a Phöbust, a Nemzetit és a csepeli Weiss Manfréd FC-t is képviselte a nemzeti csapatban, tagja volt az 1938-ban vb-ezüstérmet szerző gárdának. Az eredetileg Kronenberger néven szereplő Korányi testvérek másik tagja, Korányi II Mátyás a Szeged FC jobbszélsőjeként négyszer lépett pályára a magyar válogatottban, ebből kétszer (1932 októberében az osztrákok és a németek ellen) három évvel idősebb bátyjával egy csapatban lehetett. A harmadik fivér (összesen heten voltak testvérek!), Korányi III Dezső a magyar válogatottban nem szerepelt, 21 éves korában Franciaországba szerződött, és ötször pályára lépett a francia válogatottban (Désiré Koranyi néven).

A harmincas évek volt az egyik fénykora a magyar labdarúgásnak, nemzeti csapatunk két világbajnokságon is részt vett, az 1938-as, olaszországi vb-n ezüstérmet nyert. E korszak egyik legnagyobb klasszisa, a magyar futball és a Ferencváros történetének egyik legkiválóbb csatára volt Sárosi I György, aki 1931-től 1943-ig 62 mérkőzésen lépett pályára és 42 gólt szerzett. 1937 szeptemberében, a csehszlovákok elleni 8:3-as győzelmünkből hét gólt vállalt – teljesítményének értékét még az is növeli, hogy a világhírű Plánicka kapujába talált be hétszer! Hét esztendővel fiatalabb öccse, Sárosi III Béla 1939 márciusában húzta magára először a címeres mezt, ekkorra a báty, „Gyurka" már 48-szor szerepelt a válogatottban. Az eredetileg Stefancsicsnak született, később Sárosivá „magyarosított" testvérpár ifjabbik tagja is a Ferencvárost erősítette, fedezet volt, 1939 és 1945 között 25 meccsen lépett pályára a nemzeti együttesben. A két Sárosi a válogatottban 11-szer játszott egy csapatban – először 1939. szeptember 24-én, amikor Németország ellen győztünk 5:1-re (Zsengellér Gyula négy gólt szerzett…) –, e 11 meccsen válogatottunk mérlege: öt győzelem, öt döntetlen és egy vereség, utóbbi 1943. november 27-én, itthon a svédek ellen (2:7), ez volt Sárosi György utolsó fellépése a magyar válogatottban. Meg kell még említeni, hogy a középső testvér, Sárosi II László úszó és vízilabdázó volt.

Már közeledett, de még nem tört ki a második világháború, amikor – 1939. április 2-án, Zürichben – a kispestiek jobbhátvédje, Olajkár I Károly lejátszotta egyetlen mérkőzését a magyar válogatottban: a svájciak ellen 3:1-re kikaptunk. Egy évvel fiatalabb öccse, Olajkár II Sándor is évekig a Kispest FC-ben futballozott, aztán átigazolt Csepelre, a WMFC-be, amelynek színeiben két NB I-es bajnoki címet ünnepelhetett, és bekerült a válogatottba is. 1941 és 1943 között öt mérkőzésen szerepelt, egy gólt szerzett: éppen debütálásakor (bátyjához hasonlóan Svájc ellen, csak két és fél évvel később) talált be az ellenfél kapujába. Olajkár II Sándor unokájáról egyébként fiatalabb olvasóink is hallottak már, Szabados József a Kispest-Honvéd, a Matáv FC Sopron és a Pécsi MFC labdarúgójaként csaknem 300 NB I-es mérkőzésen lépett pályára.

A II. világháború után már jóval kevesebb testvérpár fordult meg a válogatottban, mint az azt megelőző korszakban. Az MTK (Textiles, Bástya, Vörös Lobogó) két labdarúgója, Kovács Imre és másfél évvel fiatalabb öccse, József ugyanazon a napon, 1948. május 23-án mutatkozott be a válogatottban, de – kapaszkodjanak meg! – nem ugyanazon a mérkőzésen. Merthogy aznap nemzeti csapataink két meccset játszottak, és – fura egy világ volt – mindkét találkozót A-válogatott mérkőzésnek könyvelték el. Kovács I Imre itthon, a csehszlovákok ellen 2:1-re megnyert meccsen debütált, míg Kovács II József Tiranában, az albánok elleni összecsapáson (0:0) lépett pályára először a válogatottban. Bár a két csapat összesen két gólt szerzett, azaz az elöl játszók nem kápráztatták el a publikumot, azért érdemes megnézni a két csatársor összetételét, hogy tisztában legyünk azzal, milyen nagyszerű támadók futballoztak akkor hazánkban. A csehszlovákok ellen Egresi, Szusza, Deák, Puskás és Tóth III, az albánok ellen Illovszky, Kubala, Szilágyi I, Keszthelyi és Pintér próbálta bevenni az ellenfél kapuját. Visszatérve a Kovács testvérpárhoz, Imre nyolcszor volt válogatott, és tagja volt az 1952-ben olimpiai bajnok magyar csapatnak, míg József ötször szerepelt a nemzeti együttesben. Később mindketten ismert edzők lettek, Kovács Imre két bajnoki címet nyert az Újpesttel, és kevés híján 500 élvonalbeli mérkőzésen ült a kispadon, Kovács József feljuttatta a Vasas Izzót az élvonalba, majd a SZEOL AK-nál dolgozott az első osztályban.

1953. október 4-én játszotta első és egyetlen mérkőzését a válogatottban Sipos István, a Szegedi Honvéd jobbhátvédje. Bő másfél héttel a londoni 6:3, azaz az „évszázad mérkőzése″ előtt voltunk, de az idősebbik Sipszky fivér (ez volt az eredeti nevük) nem az Aranycsapatban játszott – amely ugyanazon a napon Prágában Csehszlovákiát 5:1-re legyőzte –, hanem a második együttesben, Szófiában, Bulgária ellen (1:1), ám ezt a meccset is A-válogatott mérkőzésnek tekintjük, így került bele a statisztikákba. Sipos István négy évvel fiatalabb öccse, Sipos Ferenc 1957 és 1966 között 77 alkalommal – ebből megszakítás nélkül 57-szer! – játszott a válogatottban, előbb az MTK, majd a Bp. Honvéd futballistájaként. A Tüdő becenévre hallgató fedezet, hátvéd három világbajnokságon (1958, 1962 és 1966) szerepelt, pályára lépett a brazilok elleni, 1966-os vb-csoportmecccsen is, amelyet 3:1-re megnyertünk.

A Pécsi Dózsában futballozó balösszekötő, Dunai I János tagja volt az 1960-as, római olimpián bronzérmes magyar együttesnek, és ebben az esztendőben az A-válogatottban is debütálhatott, az angolok ellen 2:0-ra nyerő csapatban lépett pályára, a jó nevekből álló Sándor, Göröcs, Albert, Dunai I, Rákosi csatársor tagjaként. Öccse, Dunai II Antal – a család eredeti neve Dujmov volt – bátyjánál is fényesebb karriert futott be, az 1968-as mexikói olimpián aranyérmet, négy évvel később, Münchenben ezüstérmet szerzett a futballcsapattal, emellett háromszoros gólkirály, 1967-ben európai Ezüstcipőt, 1968-ban Bronzcipőt nyert, az Újpesti Dózsa játékosaként hétszeres magyar bajnok. A magyar futball történetének egyik legkitűnőbb újpesti csatársorának, a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó ötös fogatnak volt a tagja.

A bajai születésű Disztl fivérek a Videoton játékosaiként lettek ismert NB I-es futballisták, tagjai voltak a fehérváriak UEFA-kupa-döntőt játszó csapatának (1985). Disztl Péter az idősebb, az NB I-ben ő mutatkozott be előbb, a válogatottban viszont egyszerre debütált a két fivér: 1984. május 23-án, a fehérvári Sóstói stadionban, a norvégok ellen 0–0-ra végződő mérkőzésen húzták fel először az A-válogatott címeres mezét. Disztl Péter 37-szer védte a nemzeti csapat kapuját, pályára lépett az 1986-os mexikói világbajnokságon, a középső védő poszton szereplő Disztl László 28-szoros válogatott, egy gólt szerzett: 1990 októberében az olaszok elleni Eb-selejtezőn talált fejjel Walter Zenga kapujába. A két testvér 11 válogatott mérkőzésen játszott együtt.

Disztl László mindkét fia NB I-es labdarúgó lett, az idősebbik, Disztl Milán egy első osztályú meccsen lépett pályára a Siófok labdarúgójaként, jelenleg az NB III-as Mór VSE-ben futballozik. Öccse, Disztl Dávid Fehérváron és Kispesten is szerepelt az élvonalban, 2011-ben Izlandon, a Thór Akureyriben játszott, 19 bajnokin hat gólt szerzett, és kupaezüstérmes lett, igaz, a csapat kiesett a legfelső osztályból.

1997 novemberében, a jugoszlávoktól vb-pótselejtezőn elszenvedett itthoni 7–1-es zakó, majd az idegenbeli 5–0-s vereség után Bicskei Bertalant nevezték ki szövetségi kapitánynak, és a megújult válogatott az osztrákok idegenbeli legyőzése (3–2) után Iránban, az LG Cup '98 tornán vett részt. A házigazdák elleni találkozón (1998. április 20.) debütált nemzeti csapatunkban Vincze Ottó, és a következő találkozón, a torna döntőjében (a macedónok ellen) a tizenegyespárbaj során ő értékesítette az utolsó 11-est, ezzel győzött 4–2-re a magyar csapat. Ottó később a Mannheim, majd a Győri ETO labdarúgójaként is pályára lépett a magyar válogatottban (összesen 11-szer), utolsó fellépésén, 2005. május 31-én együtt játszott öccsével, Vincze Gáborral, aki akkor a skót Livingston játékosa volt, s neki ez volt az egyetlen válogatott meccse. Lothar Matthäus szövetségi kapitány Metzben, a Franciaország–Magyarország (2–1) mérkőzés első félidejében adott lehetőséget a két Vinczének, a szünetben mindkettőjüket lecserélte.

FIVÉREK, AKIK KÖZÜL „CSAK” AZ EGYIK TESÓ VÁLOGATOTT

Lássuk azokat a testvéreket, akik közül csak az egyik fivér lépett pályára a nemzeti csapatban, a másik nem. A labdarúgók a válogatott szereplési rangsor szerint követik egymást.

A magyar nemzeti csapat rekordere, a 101-szeres válogatott Bozsik József amikor első bajnoki meccsét játszotta a Kispest FC-ben (1943. október 17-én, a Vasas ellen) még Bozsik II néven szerepelt a sajtóban, és 1946-ig így is jelent meg a neve a Nemzeti Sport tudósításaiban. Másfél évvel idősebb bátyja, Bozsik István ugyanis szintén labdarúgó volt, a Kispest kapusa, és ő szerepelt Bozsik I néven. Az idősebbik testvér fiatalon, 28 évesen elhunyt tuberkolózisban, a népszerű „Cucu" viszont csaknem két évtizeden át volt meghatározó játékosa a kispesti futballcsapatnak, és ő volt az irányítója az Aranycsapatnak.

A magyar futballtörténelem egyik leggólerősebb csatára, Bene Ferenc „a legkisebb fiúként" vitte a legtöbbre: 76-szor volt válogatott, 1964-ben, Tokióban olimpiai bajnok (és a torna gólkirálya), az Újpesti Dózsával nyolcszoros magyar bajnok, ötször az NB I legeredményesebb góllövője. Mindkét bátyja futballozott: a legidősebb, Bene László a Marcaliban, a másik tesó, Bene József szintén a Marcali MEDOSZ-ban, majd a Kaposvári Dózsában játszott.

Benéhez hasonlóan ugyancsak 76-szor szerepelt a magyar válogatottban Fenyvesi I Máté, a Ferencváros balszélsője. A „Tüske" becenévre hallgató, két világbajnokságon (1958, 1962) is pályára lépő támadó már egy évtizede a Fradi játékosa volt, amikor hét évvel fiatalabb öccse, Fenyvesi II József az Üllői útra igazolt. Máté négyszer, öccse, a jobb szélen játszó József kétszer volt bajnok az FTC-vel, mindketten tagjai voltak az 1965-ben VVK-t nyerő Ferencvárosnak. A két testvér közül a Juventus elleni döntőben (1965. június 23-án) csak Máté lépett pályára, nem mellékesen ő szerezte a találkozó egyetlen gólját.

Dárdai Pál61-szer lépett pályára a magyar válogatottban, itthon a PMSC-ben és a BVSC-ben, Németországban a Hertha BSC-ben futballozott. A középpályás öccse, Dárdai Balázs az élvonalban nem szerepelt (csak az NB I-es tartalékbajnokságban, a PMFC játékosaként), a másodosztályban viszont igen, előbb Komlón, majd az NB II-es Pécsi VSK-ban, 2002 tavaszán pedig az NB I B-s Marcali játékosa volt, együtt futballozott többek között az ifjú Torghelle Sándorral. Innen szerződött 2002 nyarán Barcsra, ám a felkészülési időszakban, július 20-án Körmenden, a Négy Város Tornája keretében játszott Körmend–Barcs találkozó közben összeesett, és nem tudtak rajta segíteni: elhunyt a pályán – édesapja, a barcsiak szakmai igazgatója szeme láttára. Idősebb Dárdai Pál egyébként a komlói és a pécsi labdarúgás egyik legendája, csaknem 300 élvonalbeli mérkőzésen szerepelt, 1975. február 22-én az ő négy góljával győzték le a sorozatban hetedik bajnoki címére törő Újpesti Dózsát, a Népsport 10-es osztályzattal értékelte e kitűnő teljesítményt. A-válogatott egyszer sem volt – ilyen futballtudással a maiak között legalább annyiszor húzhatta volna magára a címeres mezt, mint nagyobbik fia, Pál.

Az NB I-ben a Debreceni MVSC-ben bemutatkozó, labdarúgóként a Bp. Honvédban kiteljesedő Sallai Sándor 55-ször játszott a magyar válogatottban, és két világbajnokságon is pályára lépett: ugyanúgy tagja volt az 1982-es Mundialon a Salvador ellen 10–1-re diadalmaskodó magyar csapatnak, mint négy évvel később, Mexikóban a szovjetek ellen 6–0-ra elvérző együttesnek. Két öccse közül az idősebbik, Sallai László többek között Dorogon futballozott, míg a fiatalabbik tesó, Sallai Tibor NB I-es játékos lett, sőt magyar bajnok: az 1993–1994-es szezonban tagja volt az aranyérmes Vác csapatának (az 1988–1989-es kiírásban bátyjával, Sándorral együtt a bajnok Bp. Honvéd keretéhez tartozott, de egyetlen bajnokin sem lépett pályára). Az élvonalban futballozott Szegeden és Siófokon is. Fiát, Sallai Rolandot nagy tehetségnek tartják, róla itt olvashat.

A Ferencváros, majd a Hungária FC középcsatára, később középfedezete, Turay I József 1928-tól több mint tíz éven át volt tagja a magyar válogatottnak, 48-szor szerepelt a nemzeti tizenegyben, és tagja volt az 1938-ban ezüstérmes gárdának. Öccse, Turay II András nem volt válogatott, de gólerős csatár hírében állt: 1936 és 1941 között több alkalommal is az NB I góllistájának élmezőnyében találjuk a nevét, előbb a Phöbus (17 góllal), aztán a debreceni Bocskai FC (18), majd a Gamma (21) labdarúgójaként.

Az esztergomi születésű, ferencvárosi nevelésű, de már 16 évesen Németországba, a Schalkéhoz szerződő, 46-szoros válogatott, jelenleg a német VfB Stuttgartot erősítő Hajnal Tamás öccse, a hat évvel fiatalabb Hajnal Róbert is labdarúgó, igaz, ő (még) nem játszott az élvonalban. Ifistaként ő is a Ferencváros játékosa volt, később futballozott a Vasasban, Tatabányán, a REAC-ban, Dorogon, Ausztriában – most a megyei I. osztályú Tokod játékosa, az ősszel 9 bajnokin hat gólt szerzett.

A nyáron tért haza Magyarországra Fehér Csaba, aki Hollandiában futballozott a NAC Bredában, a PSV Eindhovenben és a Willem II-ben. A szekszárdi születésű, 41-szeres válogatott játékos itthon a Pécs labdarúgójaként mutatkozott be az élvonalban, az Újpesttel lett bajnok (1997–1998), és az MTK-ból szerződött Hollandiába. Aktív pályafutását szünetelteti, augusztusban a „bilincses ügy" után távozott Újpestről. Bátyja, a másfél évvel idősebb Fehér Attila harmincéves korában, 2004 tavaszán mutatkozott be az NB I-ben a Videoton FC játékosaként. Korábban Baján, Keszthelyen, Veszprémben és Szekszárdon futballozott, fehérvári szereplése után ismét Baja, majd Szekszárd volt a következő állomáshelye, aztán 2006-ban Paksra került, tagja volt a fennállása során először az NB I-be feljutó PSE-nek, és a paksiak első élvonalbeli szezonjában hét bajnokin egy gólt szerzett. Aztán hazatért Szekszárdra.

Blum (Virág) Zoltán játékos-pályafutásának jelentős részét a Ferencvárosban töltötte, amellyel négyszer nyert bajnoki címet. A kiváló balfedezet a magyar válogatottban 1912 és 1925 között 38 mérkőzésen szerepelt, tagja volt az 1912-es olimpián vigaszdíjat nyerő gárdának. Edzőként kétszer nyert bajnoki címet a Fradival, ebből az egyik az 1931–1932. évi, százszázalékos teljesítménnyel megszerzett aranyérem. Két évvel fiatalabb öccse, Blum II Miklós rövid ideig játszott a Fradiban, de így is tagja volt az 1912–1913-as kiírásban bajnok együttesnek. Az I. világháborúban hősi halált halt.

A harmincas évek egyik legnépszerűbb és legvirtuózabb játékosa volt Cseh II László, a Hungária FC támadója. A „Matyi" becenévre hallgató, bohém életvitelű belső csatár 1932 és 1939 között 34-szer játszott a válogatottban, de az 1938-as világbajnokságra nem jutott ki (biztonsági tartalékként itthon maradt), így nem tagja az ezüstérmes csapatnak. Kétszeres bajnok, kétszeres gólkirály. A húszas évek végén, amikor még fiatalon a III. Kerületi TVE amatőrcsapatában futballozott, együtt játszott bátyjával, Cseh I Józseffel, aki rendszerint a középfedezet posztján szerepelt az óbudaiaknál.

Kardos József – Sallai Sándorhoz hasonlóan – a „mexikói generációhoz" tartozik, ő is tagja volt az 1986-os világbajnokságon szereplő nemzeti együttesnek. A nagybátonyi születésű, az SBTC NB II-es bajnokcsapatában ismertté váló középpályás 19 évesen, 1978 nyarán szerződött Újpestre, és évekig meghatározó tagja volt a Dózsának, sőt a válogatottnak is: 33-szor lépett pályára címeres mezben. Itthon még a Vasasban és a Vácban játszott az élvonalban. Öccse, Kardos László is NB I-es futballista lett, az MTK színeiben 1990. április 4-én debütált az élvonalban a Bp. Honvéd–MTK találkozón, amelyen a vendégek kapusa, Zsiborás Gábor olyan nagyszerűen védett, hogy 10-est kapott a Népsporttól. A bátyjánál hét évvel fiatalabb László 19 bajnokin szerepelt az első osztályban, az 1989–1990-es szezon, amely neki a bemutatkozást jelentette, Józsefnek az utolsó idénye volt a magyar élvonalban.

A jelenleg nevelőegyesületében, a Haladásban futballozó Halmosi Péter légiósként szerepelt Ausztriában (Grazer AK) és Angliában (Plymouth, Hull), legnagyobb sikereit azonban Debrecenben érte el, a Loki játékosaként 2004 és 2007 között sorozatban három bajnoki címet szerzett. A válogatottban 31-szer szerepelt. Nyolc évvel idősebb bátyja, Halmosi Zoltán is eljutott az élvonalig, még nem volt 19 éves, amikor – 1990. március 17-én – a Ferencváros ellen 4–0-ra megnyert mérkőzésen debütált a Haladásban (ugyanezen a találkozón mutatkozott be az első osztályban a zöld-fehérek védője, Telek András). Az ígéretes kezdés ellenére csupán négyszer szerepelt a magyar élvonalban. A Halmosi fivérek édesapja, id. Halmosi Zoltán a Haladás játékosaként több mint 300 alkalommal játszott az NB I-ben, és 11-szer lépett pályára a magyar válogatottban.

A Kispesten csak a „legnagyobb királyként" emlegetett Pisont István pályafutása a Békés megyei Gádorosról indult, a középpályás a Szarvasi Vasastól igazolt a Bp. Honvédhoz, amelynek játékosaként háromszor nyert bajnoki címet. Később légióskodott Belgiumban (Charleroi), Izraelben (Beitar Jeruzsálem, Hapoel Tel-Aviv, MS Asdod, Bnei Jehuda) és Németországban (Eintracht Frankfurt), hazatérte után az élvonalban az MTK-ban futballozott, majd négy évig a másodosztályú Vecsésben, végül Sárisápon és a Szentlőrinci AC Öregfiúknál vezetett le. A 31-szeres válogatott labdarúgó mindkét fiútestvére futballista lett. Bátyja, Pisont András évekig Orosházán játszott, de futballozott az NB II-ben Szarvason, Kecskeméten is, sőt egy mérkőzésen az NB I-ben is pályára lépett, a Békéscsaba labdarúgójaként (1986-ban). A legfiatalabb fiú, Pisont Richárd is több csapatban megfordult (Szarvas, Hódmezővásárhely, Szentes), nemrég egy évet az NB II-es Vecsésben is lehúzott István bátyja csapattársaként, jelenleg otthon, a Békés megyei II. osztályban szereplő Gádorosi SE-ben futballozik, ő a játékos-edző, az őszi utolsó fordulóban, az Újkígyós otthonában egy góllal vette ki részét csapata 6–0-s sikeréből.

Esterházy Márton ugyan a Ferencváros játékosaként debütált az élvonalban, de a Bp. Honvéd labdarúgójaként lett igazán ismert futballista. A kispestiekkel háromszor nyert bajnoki címet, egyszer majdnem gólkirály lett, ám a 6–6-ra végződő Volán–Honvéd bundameccsen szerzett három találatát törölték a góllistából. Az Esterházy fivérek között ő volt a legfiatalabb, és bár mind a három bátyja, Péter (az író), György és Mihály is futballozott, labdarúgóként ő vitte a legtöbbre: 1980 és 1988 között 29-szer lépett pályára a magyar válogatottban. Tagja volt a mexikói vb-n szereplő magyar válogatottnak, egy gólt szerzett (Kanada ellen) a világversenyen. A „tesókról" így mesélt a vele készített egyik interjúban: „Leszögezem, a négy Esterházy testvér közül nem én voltam a legügyesebb, hanem Péter, aki briliánsan fejelt és cselezett. Bár György bátyám, aki egyébként balhátvéd, vagy olykor középhátvéd volt, azt állítja, hogy ő volt a második legtehetségesebb, Péter után én következtem, Mihály pedig kapus volt." A kis Estreházy Marci a KSI-ben kezdte a futballt, és 16 évesen visszavonult, de bátyjai unszolására két évvel később visszatért, és Csillaghegyen folytatta, ahol a többi testvér játszott. Ám mivel György éppen akkor igazolt az Építőkhöz, a négy fivér egyszer sem játszott együtt tétmérkőzésen…