Zsóri Dániel hazahozta a Puskás-díjat – és már a munkára fókuszál

Milánó–München–Budapest–Székesfehérvár. Ezt az utat járta be Zsóri Dániel kedden. Hosszú és fárasztó túra lehetett, de volt, ami feledtette a „kínokat” a 18 esztendős fiatalemberrel: bőröndjében egy szerfelett értékes tárgy lapult.

A Puskás-díj.

Amelyet magyar labdarúgó először érdemelt ki a 2009-es alapítás óta. S amit mások mellett – az elismerésre eddig öt alkalommal jelölt, ám arról újra és újra lemaradó – Lionel Messivel szemben nyert el.

Ezek után nem csoda, hogy a trófeát hétfő este, a milánói Scalában színpompás körülmények között átvevő Zsóri Dánielt a legkisebb mértékben sem bosszantotta, hogy a müncheni átszállást követően a tervezett 15.50-es érkezéshez képest 35 perccel később landolt a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren a Lufthansa 1678-as számú járata.

A Ferihegytől Fehérvárig vezető utat vecsési kitérővel tette meg a legutóbbi futballidény legszebb gólját 2019. február 16-án, a Debrecen–Ferencváros mérkőzés 93. percében szerző támadó: ha már hétfő reggel az Airport Hotelből indult Milánóba, hazafelé – egy, az ünnepi alkalom apropóján összehívott sajtótájékoztató keretében – vissza is tért oda. Addigra persze a FIFA-gálára vásárolt vadonatúj öltönyt felváltotta a Mol Fehérvár FC címerével ellátott galléros póló.

„Amilyen jó ütemben érkezett Dani a kapu elé a Fradi ellen, olyan jó ütemben igazoltuk át mi is – jelent meg egy mosoly Kovács Zoltán, a Zsóri Dánielt a nyári átigazolási időszak utolsó pillanataiban szerződtető Mol Fehérvár sportigazgatójának arcán. – Mindenekelőtt gratulálok neki, de gratulálok a Debrecennek, azon belül is Herczeg Andrásnak, és mindazoknak, akik beletettek valamit a közösbe. Minden adva van Daniban ahhoz, hogy ne csupán tehetség, hanem remek játékos is legyen. A mi feladatunk az, hogy ehhez minden segítséget megadjunk neki. Erőt, kitartást, szerénységet és alázatot kívánok ehhez!”

Ismerve a támadó életútját (Nagyváradon született, Simonyifalván nőtt fel, gyerekfejjel egyedül került Békéscsabára, majd onnan Debrecenbe) az erővel, a kitartással és az alázattal biztosan nem lesz gond, de vajon fenyegeti-e a veszély, hogy Puskás-díjasként elszalad vele a ló?

„Nem tartok ettől! – szögezte le Zsóri Dániel. – Tudom, hol a helyem, tudom, mit szeretnék elérni. Arról nem beszélve, hogy a Lokinál is jó emberek vettek körül, és nincs ez másként Székesfehérváron sem. Ha mégis gond adódna, biztosan lenne olyan, aki fenékbe billentene, de mondom még egyszer, nem tartok ettől.”

Attól sem kell félni, hogy más „lecsap” rá. Noha nem sokkal azt követően, hogy Michael Essien világgá kürtölte, a Puskás-díj Zsóri Dánielt illeti meg, a román sajtóban már arról cikkeztek, hogy ő bizony Románia szülötte, a támadó rövidre zárta a témát:

„Magyarnak tartom magam! Románul nem is igen beszélek. Bár a válogatottság kérdése még nem vetődött fel velem kapcsolatban, ha rajtam múlna, mindenféleképpen a magyart választanám.”

Ha Marco Rossi meghívója még várat is magára, egy Puskás-mezzel már kedden meglepték: lapunk főszerkesztője, a Puskás-ügyek nagykövete, Szöllősi György adta át neki a meggypiros, természetesen 10-es számmal ellátott dresszt.

„Hétfő reggel ugyanide elhoztam a Puskás-díj másolatát, akkor arra kértem Danit, már csak babonából se érjen hozzá, mindeközben bíztam, bíztunk abban, hogy hamarosan a kezében foghatja az eredeti változatot. Így is lett, a Puskás-díj szó szerint hazatért.”

Simonyifalván már éjfél is elmúlt már, amikor az egyik házban megcsörrent a telefon...

„A gála már két órája véget ért, amikor először telefonálni tudtam – árulta el lapunk érdeklődősére Zsóri Dániel. – Édesanyámat hívtam először, mihelyst meghallotta a hangomat, elkezdett sírni. Ő is meg volt hatódva, mint ahogyan én is. Aligha kell részleteznem, mit jelent nekem ez az elismerés. Olyan fontos számomra, hogy amíg aludtam, végig mellettem volt... Ugyanakkor ez a fejezet ezzel lezárul, mostantól semmi másra sem akarok összpontosítani, mint az előttem álló feladatokra. Kőkeményen kell dolgoznom, hogy a jövőben sikeres legyek, de részemről semmi gond ezzel, ha valamit ígérhetek, az az, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Felemelő volt részt venni a milánói ünnepségen, de hogy őszinte legyek, miközben egymás után haladtak el előttem a világsztárok a kezdést megelőzően, azzal fordultam a menedzseremhez, Horváth Zsolthoz, hogy valójában én már nem is gálát várom, hanem azt, hogy hazamehessek, és végre edzhessek.”