Csank János: Ha nincs rám szükség, akkor is elfoglalom magam

– Pénteken lejáró szerződését miért nem hosszabbították meg a váci klub vezetői?
– Mert az egyesület U16-os és U17-es csapata kiesett az NB II-ből – kezdte Csank János, a Váccal 1994-ben, a Ferencvárossal 2001-ben bajnoki címet szerző vezetőedző, korábbi szövetségi kapitány, az elmúlt esztendőben az utánpótlás-nevelő Vác VLSE szakmai igazgatója. – Pedig állítólag minden adva volt a jobb szereplés eléréséhez.

– És nem?
– Dehogynem, csaknem minden… A nagy méretű műfüves pálya futballra használhatatlan volt, és az ígért további két pályát sem adták még át. Ettől függetlenül persze én is felelős vagyok a sikertelenségben, mert túlságosan elnéző voltam két korábbi játékosommal szemben. Balogh Csaba az U16-os, Rob Kornél az U17-es csapat edzője, s bevallhatom, nem volt bátorságom szigorúbban fellépni.

– Ha ez a két korosztály nem vall kudarcot, marad?
– Biztos, hogy nem, de ez így jó ürügy volt a vezetőknek. Egy évvel korábban egy szezonra kötöttünk szerződést, s mivel tavasszal már kaptam ajánlatot másik klubtól, nem is terveztem tovább Vácon. Sajnálom, hogy így kell távoznom, mert köztudomású, a szívem csücske a klub. Július elsejétől azonban a tarpai sportklub szakmai tanácsadója leszek.

– Tarpa?! Most jutott fel a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei első osztályba. A nagyközség nagyjából nyolc kilométerre van az ukrán határtól, messze Váctól…
– És? Nehogy már maga is azzal jöjjön, hogy ez visszalépés. Teszek rá, ki mit gondol! Eljött az idő, amikor én is kiestem a körforgásból, s biológiailag hiába vagyok megfelelő állapotban, valamiért nincs már szükség rám az első és másodosztályban. Elmúltam hetvenéves, talán természetes is, hogy jöjjenek a fiatal edzők, csakhogy nem érzem magam öregnek és maradinak

– Na de közelebb nem talált munkát?
– Munka, munka… Életemben nem dolgoztam. Persze jó magyar szokás szerint néhányan félreérthetik, hogyan is értem ezt. Agrármérnök a végzettségem, de hivatalosan egy éven keresztül voltam a szakmámban, még az Eger labdarúgójaként. A szocializmusban muszáj volt valamilyen bejelentett civil szakmádnak lenni. A futball és az edzői szakma azonban sosem volt számomra munka, sokkal inkább hobbi, amelyet viszont felelősségteljesen végeztem.

– És miért éppen Tarpa?
– Évek óta járok vadászni a környékre, ismernek, és megkértek, segítsek be a klubnál. A csapat megnyerte a bajnokságot a másodosztályban, készülnek a megye egyre. A helyi sportkollégiumban nagyjából kétszáz gyerekkel dolgozhatok, felügyelem a korosztályos csapatokat, illetve az edzők képzésével foglalkozom. Szerencsére továbbra is a magam ura vagyok, imádok vezetni, márpedig Tarpa több mint háromszáz kilométer Budapesttől – de ha szükséges, egy héten több napot is a klubnál leszek, a szállás meg van oldva, szóval tökéletesen elégedett vagyok az életemmel.

– Ezek szerint marad ideje a vadászatra.
– Arra mindig. Korábban néhány pályán azt is megkaptam, hogy milyen ember vagyok, mert leölöm az állatokat. Valójában a természetet, az erdőt és annak állatvilágát szeretem, és rengetegszer inkább félreteszem a fegyvert. Fegyelmezett vagyok, mindig is az voltam, vagyis nem lövöldözök indokolatlanul, de eltalálom, amit kell.

– Visszatérhet még magasabb osztályba?
– Ez már nem rajtam múlik. Évek alatt azért tettem egyet s mást a magyar labdarúgásban, a magyar labdarúgásért. Ha nincs rám szükség, akkor is elfoglalom magam.