NB II: Garami szerint tehetségekből napjainkban sincs hiány

– Újra otthon?
– Örömmel mondhatom, hogy igen – felelte lapunk érdeklődésére a pécsiekhez 27 év után visszatérő, a klubot mentorként és szakmai koordinátorként segítő Garami József.

– Gondolta volna, hogy valaha dolgozik még Pécsen?
– Az igazság az, hogy korábban többször is felvetődött a hazatérés lehetősége, de jobbára akkor, amikor egy másik csapatnál edzősködtem. Sosem voltam az a típus, aki ha valahová elkötelezi magát, megszegi a szavát, így bármennyire is csábító volt, hogy visszatérjek oda, ahol minden kezdődött, megköszöntem, egyúttal visszautasítottam a megkeresést. Szóval nem gondoltam volna, hogy tehetek még valamit a Pécsért, ugyanakkor nagyon örülök, hogy így alakult.

– Nem is hezitált, amikor ismét megkeresték?
– Kulcsár Árpádot, a PMFC sportszakmai igazgatóját gyerekkora óta ismerem, tudom, hogy jó ember – és jó szakember. Lassan egy éve, hogy hazaköltöztem, és amikor Árpiék azzal kopogtattak nálam, hogy számítanak a tapasztalatomra, boldogan mondtam igen. Már csak azért is, mert úgy látom, olyan munka folyik a klubnál, amelyből a magam módján én is kivehetem a részem. Amiben csak tudok, szívesen segítek.

– Milyenek az első benyomásai?
– A felnőttcsapat körül szerencsére minden rendben van, ami az utánpótlást illeti, ismerkedem a lehetőségekkel és a körülményekkel, megnézem, mire van szükség. Azt kijelenthetem, hogy tehetségekből nincs hiány, de őszinte leszek: a létesítményhelyzet nagyon rossz. Az eddig a PMFC utánpótlásának otthont adó kovácstelepi sporttelep fejlesztése ugyan megkezdődött, de nem abban az ütemben halad a munka, mint kellene. Ez sajnos azt jelenti, hogy a gyerekek nem tudnak ott edzeni, ahol szoktak, s ez azzal is jár, hogy nem tudnak megfelelő szinten készülni. Az ő érdekükben remélem, hogy mihamarabb megoldódik a helyzet. Az megnyugtat, hogy a tervek megvannak, és úgy hallottam, a megvalósításukra is van szándék. Nem az elfogultság beszél belőlem, amikor azt mondom, ha van olyan város, amely megérdemli, hogy a gyerekek jó körülmények között, a felnőttek meg szép stadionban futballozzanak, az Pécs. Ez a város korábban arról volt híres, hogy minőségi, sőt válogatott játékosokat adott a magyar labdarúgásnak. Talán mások is emlékeznek arra, hogy az 1986-ban ezüstérmet szerző csapat huszonkét játékosából húsz saját nevelésű volt.

– Lát arra esélyt, hogy a pécsi futballtörténelem megismételje önmagát?
– De szép lenne! Az akarat, a szándék és az elképzelés mindenesetre megvan. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a létesítményhelyzeten kell javítani. A jó szándékra visszatérve: örömmel látom azt is, hogy a PMFC, a PVSK és a PEAC összefogott. Ennek is betudható, hogy ezekben a hetekben a gyerekeknek van hol edzeniük – hol itt, hol ott gyakorolnak. A nyári időszakban ez könnyen kivitelezhető, hiszen délelőtt ugyanúgy lehet edzeni, mint délután, de ha elkezdődik az iskola, már nehezebb lesz ezt megoldani. Főleg, ha már korán sötétedik.

– Mentorként és szakmai koordinátorként mi lesz a feladata?
– A PMFC-nél több fiatal edző dolgozik, elsősorban nekik próbálok segíteni. Egykoron én is utánpótlásedzőként kezdtem, nekem is szükségem volt támaszra. A hét elején megkapom a programot, az alapján járom az edzéseket és a meccseket. Noha már nyolcvanegy elmúltam, az egészségem, hála istennek, engedi, hogy sűrűn kimenjek a pályára. Amit tapasztalok, arról szívesen elmondom a véleményemet.

– Az elmúlt huszonhét évben sok minden változott a pécsi labdarúgásban?
– A régi szép időkben itt fantasztikus csapat volt, gyakran tízezernél is több néző ült a lelátón. A klub azóta megjárta a poklok poklát. Az utóbbi egy-két évben végre fordult a kocka. Mivel minden apró sikert meg kell becsülni, ennek ugyanúgy örülök, mint annak, hogy visszatértem a PMFC-hez, ugyanakkor abban bízom, hogy még ennél is van feljebb. Mondhatnám, az álmom az, hogy megélem, hamarosan újra saját nevelésű játékosok alkotják az első osztályú Pécs keretét, de hiszek abban, hogy ez nem csupán álom.