„Nem esik nehezemre betonozni” – Lendvai Miklós messze került a futballtól

– Kubikus lett?
– Nem szégyen az, ha az ember keményen dolgozik – mondta a korábbi 23-szoros válogatott Lendvai Miklós. – Amúgy sem voltam grófi gyerek, így nem esik nehezemre téglát pakolni, maltert keverni, sódert, homokot lapátolni vagy betonozni.

– Ennyire messzire került a futballtól?
– A lehető legmesszebbre. Nagyjából másfél évvel ezelőtt hagytam abba az edzősködést, és akkor azt mondtam, új célokat kell magam elé kitűznöm, új értelmet kell találnom az életemben. Szerencsére apósom, aki egyben a legjobb barátom is, hívott, és azt mondta, van egy építőipari vállalkozása, dolgozzak vele, s vigyem tovább, amit ő elkezdett. Én meg olyan vagyok, hogy ha embereket kell irányítanom, akkor az a minimum, hogy ugyanarra vagyok képes, mint ők. Ezért aztán beálltam dolgozni, akár itthon, akár külföldön sikerült melót szereznünk.

– Ezek szerint virágzik a vállalkozás?
– Naiv voltam, amikor azt gondoltam, az ismertségem, a kapcsolataim révén majd sorra jönnek a felkérések, és elárasztanak bennünket munkával. Tévedtem. Az építőipar olyan, mint a magyar futballban az edzői kispad, le vannak osztva a szerepek. Csakis akkor férsz oda, ha csókos vagy, ha jól helyezkedsz, és ha beállsz a sorba. Természetesen a megfelelő sorba. Az ilyen öntörvényű, szókimondó palikkal, mint én, óvatosan bánnak. De sohasem hagytam magam eltiporni, így aztán szereztünk munkát, dolgoztunk Bécsben, Svájcban, a világhírű divattervező, Tommy Hilfiger székházát csináltuk, és persze itthon is lehetőséghez jutottunk.

– Nem jutott eszébe betonozás közben, hogy a munkabírását, a fanatizmusát egy kispadon, edzőként is kamatoztathatná?
– Sokszor eszembe jut a múltam, a válogatott meccseim, a Zalaegerszegen és a Fradiban eltöltött időszak, és persze a külföldön, idegenlégiósként szerzett élmények. De ha egyszer nem kellettem ennek a futballközegnek, ha Zalaegerszegen is könnyű szívvel lemondtak rólam – és a tulajdonos nem is tagadta, hogy nem érdekli a múlt –, akkor én minek görcsöljek és ragaszkodjak a labdarúgáshoz? Új feladatokat kerestem.

– A betonozást?
– Elhiheti, hogy a futballon kívül is érheti sikerélmény az embert. Addig nem nyugszom, amíg olyan céget nem irányítok, amely valóban működik. Mert sok kisebb-nagyobb cégről beszélhetünk Magyarországon, de a legtöbbjük csak van, és nem működik. Szeretnénk nyereséget termelni, szeretnék olyan főnök lenni, aki már csak a háttérből irányít. Az építőiparban is a maximumot kell nyújtani, csakúgy, mint a futballpályán. Jelenleg huszonöt emberem van, és büszkén mondhatom, egyelőre valamennyien megtalálták nálunk a számításukat.

– Érdekli még egyáltalán a futball? Néz meccset a tévében vagy élőben?
– Tavaly egyszer voltam Zalaegerszeg-meccsen. A tévében pedig nem kapcsolom be a futballközvetítéseket.

– Azt mondják majd önről, hogy sértett ember, azért fordított hátat a sportágnak.
– Nem érdekel, ki mit mond. Annál fontosabb, hogy végre harmóniát, sőt boldogságot érzek a hétköznapokban. A családom a legfontosabb, tőlük kapom a legnagyobb támogatást, és szerencsére jut időm rájuk. Nem akarok beleszólni, miről írjon cikket, de javaslom, kérdezze végig az úgynevezett profi edzőket Magyarországon, hogy milyen a családi életük. A többség bizonyára elmondja majd, hogy köszöni szépen, harmonikus, de ne higgye el nekik. Olyanok, mint a vándormuzsikusok. Tudom, hogy lesz, aki ezért neheztel majd rám, de legfeljebb beírhat az „üzenőfüzetembe”.

– Csupán negyvenkét esztendős, edzőként a lehető legjobb korban van, nem hiszem el, hogy feladta és kukába dobta az egészet.
– Pedig még a megszerzett bizonyítványaimat, az edzői diplomámat is bárkinek odaadnám. Vicces volt, hogy korábban a fejemre olvasták, csak B-licencem van. Kevesellték a tudásomat, kevesellték a papírt az életemből. Nem az volt a fontos, ami a fejemben és a lelkemben van, az a sok-sok tapasztalat, amelyet összegyűjtöttem a pályafutásom során. Ugyan már, ezután kellene sóvárognom?!

– A gyerekeit sem érdekli már a labda?
– A legnagyobb fiam szereti a Zetét, és persze a futballt is, de már inkább bokszol, a középső birkózik, a legkisebb még mindig tereli a lasztit, de benne sem érzem azt, hogy valóban labdarúgónak készülne.

– Nem bánja?
– Tudja, elnézem én ezeket az ifjú futballistákat, akik sok pénzt keresnek a semmilyen játékukkal, és úgy öltöznek, mint a… Most majdnem mondtam egy jelzőt, amelyet nem írt volna le, ezért inkább maradjunk a lányos stílusnál. Szőrmegalléros kabátot hordanak a fiaink, és olyanok, mint a nők. Úgy is játszanak. A tények makacs dolgok, a számok nem hazudnak, az eredményjelző tábla mindig a valóságot mutatja.