A szurkolók már skandálják Tisza nevét

– Tizennégy gólt szerzett már az idén. A belga másodosztály ennyire gyenge, vagy Tisza Tibor ennyire jó?
– Maradok a felvetés első részénél: egyáltalán nem gyenge a belga másodosztályú bajnokság, hogy mást ne mondjak, hétről hétre menedzserek tömkelege figyeli árgus szemekkel a játékosokat. Adva van a lehetőség arra, hogy felhívjam magamra a figyelmet.

– Azt azért sejti, hogy a nyáron milyen reakciót váltott ki idehaza a döntése, amely szerint a belga második vonalban folytatja?
– Nem csak sejtem, tudom. Antwerpenbe igazolásomkor számoltam azzal, hogy egy évig biztosan nem leszek válogatott, hogy egy évig nem leszek a Nemzeti Sport címlapján, hogy jóval kevesebbet írnak rólam odahaza, de úgy gondoltam, a majd egy évig tartó sérülésem és az azt követő mindössze féléves játék után a kihívást, a környezetváltozást, amire a fejlődésem érdekében feltétlenül szükség volt, ebben a klubban lelhetem meg.

– Ha tízes skálán kellene értékelnie, hányast kapna a pénz szerepe abban, hogy légiósnak állt?
– Nullát. Ha csak azzal törődtem volna, ki sem jövök.

– Mivel törődött inkább?
– Magammal. Belgiumban pedig pláne elsajátítottam ezt a fajta attitűdöt. Hogy elsősorban a saját dolgoddal foglalkozz, ami esetemben a támadásépítés és a góllövés. A Megyeri úton a csapat ügyes-bajos dolgait is a vállamra vettem. Az Újpest a szívem csücske, nem bánom, csakhogy Antwerpenben rá kellett döbbennem, nem szabad ezer apróságon agyalni. Tudom, hogy önzően hangzik, de a profi futball erre ösztökél.

– Azért köszönnek egymásnak az öltözőben, nem?
– Ne tréfáljon, az imént említettek épp a csapatérdeket szolgálják. A játékom például sokkal letisztultabb, céltudatosabb lett. Otthon minden támadásban részt kívántam venni, azt akartam, folyton nálam legyen a karmesteri pálca. Kint megtanultam, nem azzal nyerem meg a meccset, ha mindenhol ott vagyok, hanem ha jó helyen vagyok.

– Önt hallgatva úgy fest, jó helyen van.
– Egyértelműen. Minden meccsünkön hét-nyolcezer ember szurkol, idegenben rendre telt ház előtt lépünk pályára, a televízió valamennyi mérkőzésünket közvetíti. Lehet, hogy nem annyira képzettek errefelé a labdarúgók, de az iram, a hajtás felülmúlja a hazait. Mármint az első osztályét.

– És ennek a bajnokságnak Tisza Tibor az egyik legnagyobb sztárja?
– Talán mondhatom, hogy igen. A saját közösségemben a szurkolók, a játékostársaim tiszteletét legalábbis kivívtam. Rajongóink rendre skandálják a nevemet.

– Megtanulták, hogy „Tisza, Tisza, Tisza, Tisza-gól"?
– Azt még nem, ők maradnak a hagyományos „Ti-sza! Ti-sza!" éltetésnél. Elértem, hogy a sokadik tizenegyeslövőből ma már én legyek az első számú, enyémek a szabadrúgások és a szögletek is. De nem adták ám könnyen, ki kellett vívnom ezt a jogot. Az első számú antwerpeni ikon azonban még mindig Fazekas László, aki nekem is sokat segített a beilleszkedésben.

A TELJES INTERJÚT A NEMZETI SPORT SZERDAI SZÁMÁBAN OLVASHATJA EL.