Dzsudzsák Balázs: Azért mindennek van határa!

– Újra Formula–1-es közegben találkozunk. Hogy érezte magát?
– Köszönöm szépen, nagyon jól – mondta Dzsudzsák Balázs, aki az F1-es Abu-dzabi Nagydíjon adott interjút a Nemzeti Sportnak. – Szabadnapos vagyok, csütörtökön volt meccsünk, nyertünk három nullára, adtam egy gólpasszt, lőttem egy gólt, egy pontra vagyunk az első helytől, szóval hál' istennek nagyon jól megy a csapatnak. Egy csapattársammal vagyunk itt, meghívtak minket a Williams-istállóhoz.

– Tavaly a Hungaroringen viccesen megjegyezte, mostanában inkább nézi, mint vezeti ezeket a drága autókat.
– Őszinte voltam, mint mindig, de azóta nem fordult elő, hogy bármi gond adódott volna, vagy balesetet okoztam volna. Nyilván én is egyre nagyobb felelősséggel vezetek, igyekszem minél biztonságosabban közlekedni.

– Közeleg a december, az advent, a karácsony. Lesz lehetősége hazalátogatni?
– Sajnos nem. Az időjárás miatt ilyenkor pörög itt a szezon, úgyhogy minden itt lesz – a karácsony, a születésnap, az újév. Folyamatosan játsszuk a bajnokikat, januárban Szuperkupa-meccs, aztán kezdődik az ázsiai Bajnokok Ligája, így nekem most indul be igazán a szezon.

A REALITÁS ÉS AZ ELVÁRÁSOK TÁVOL ÁLLNAK EGYMÁSTÓL

– A jövőjéről mit lehet tudni?
– Elvileg januárban sor kerül arra, hogy elővesszük a szerződést, aztán majd meglátjuk, milyen úton folytatjuk. Egyelőre nincs semmi konkrétum, és nem is akarok ezzel foglalkozni. Teszem a dolgom, próbálok hozzájárulni ahhoz, hogy a csapat minél sikeresebben szerepeljen.

– A válogatottnál új időszak veszi kezdetét. Hogy készül rá?
– Teljesen a nulláról kezdünk. Még nem tudom, kik ellen és mikor játszunk, kikkel a fedélzeten, szóval várom, hogy az új kapitány, Georges Leekens mit tervez, milyen koncepció alapján dolgozik. Természetesen állok a rendelkezésére. Úgy váltunk el novemberben, hogy januárban szeretné a tapasztaltabb játékosokat meghívni és megbeszélni velük a jövőt érintő kérdéseket.

– Tehát akkor személyes egyeztetés még nem volt?
– Így, hogy otthon voltam a válogatottnál, és az utolsó, Costa Rica elleni meccsen nem tudtam játszani, több időt töltöttem a kapitánnyal. Együtt néztük az edzéseket és a meccset is. Georges Leekens folyamatosan gyűjti az információkat, most azért van bőven ideje, hogy felmérje, mi az, ami a magyar futballt körülveszi, és milyen játékosokra számíthat a jövőben. Amiben lehet és tudok, igyekszem neki segíteni. Remélem, sikeres lesz a belga szakember.

– Reálisan nézve mit érhetünk el az irányítása alatt?
– A realitást inkább nem mondanám. Nem azért, mert nem akarom, hanem azért, mert a realitás és az otthoni elvárások sajnos nagyon távol állnak egymástól. Ezt többször is hangoztattam, s ez vagy kiverte a biztosítékot vagy nem. Soha nem mondom azt, hogy bárki ellen lehet esélyünk. Természetesen mindig ebben a szellemben lépünk pályára, de ha a magyar csapatból hiányzik az a négy-öt játékos, akinek jelentősebb válogatott múltja van – és ez ebben az évben nagyon sokszor előfordult –, akkor nagy problémákkal szembesülünk. Ha azonban mindenki rendelkezésre áll, ha megvan a mag s a szurkolók mögöttünk állnak, akkor bárki ellen bátran ki merem küldeni a csapatot – ahogy azt talán Lettország ellen, valamint tíz emberrel Portugália ellen bizonyítottuk. De vannak olyan lemaradásaink, amelyek az utánpótlásból fakadnak. Nincs sok olyan játékos, aki a válogatott ajtaján dörömbölne, pedig ezen a téren kell megtalálni a siker kulcsát, akár az U21-esek, az U19-esek vagy a fiatalabbak között, akik felnőtt szinten is eredményesek lehetnek, hiszen nagyon fontos Európa-bajnokság áll előttünk, amelyre nagyon szeretnénk kijutni.

MAI FEJJEL SEM BÁNJA A KORÁBBI DÖNTÉSEIT

– Lapunk november tizenkilencedikei számában megjelent egy publicisztika, amelyben Sinkovics Gábor főmunkatársunk nyílt levelet címzett önnek. Találkozott a levéllel?
– Nem olvasok semmit!

– Ebben többek között felvetődik, Détári Lajost már nem, a jövő tehetségeit pedig még nem noszogathatjuk, ezért csak önhöz fordulhatunk, hogy valóban legyen vezére, húzóembere a válogatottnak. Úgy érzi, betölti ezt a szerepet?
– Nagyon szívesen leülnék önnel akár három-négy órára is beszélgetni erről, s mindent kifejtenék. De röviden csak annyit, hogy ezeknek az üzeneteknek mindig van címzettjük – és mindig Dzsudzsák Balázs az. Mindig ott vagyok, és mindig állok rendelkezésre. Azért nem olvasom el ezeket a cikkeket és azért nem tudom komolyan venni a felvetéseket, mert a válogatottról beszélünk, mégis úgy kezdődik, hogy gazdagság, pénz, miért itt játszik, miért nem ott. Nem értem, ennek milyen üzenete van nekem. Itt a Formula–1-ben van egy stáb és van egy versenyző, aki egyedül versenyez. De a futballban tizenegy ember fut ki a pályára, és a sikerhez kellenek önök, újságírók, szurkolók, mindenki, hogy egy irányba húzzunk, és ne az legyen, hogy ha nyerünk vagy döntetlen a vége, akkor mi vagyunk a legjobbak, ha meg kikapunk vagy nem öt nullára nyerünk, akkor mit képzelünk magunkról. Nagyon sok mondanivalóm lenne erről, de igyekszem rövidre zárni. Amíg tudok, ott leszek a válogatottnál, kiteszem a szívem-lelkem. Próbálunk sikeresek lenni, velem az élen, és próbálom betölteni azt a szerepet, amelyet várnak tőlem.

– Hét-nyolc éve még a Liverpool, a Real Madrid és más nyugati top-klubok vetődtek fel a neve kapcsán. Miért jutottunk el odáig, hogy erről már nem esik szó?
– Mert én akkor így döntöttem. Az meg, hogy bedobtak csapatneveket… Persze voltak, akik figyeltek, mert a világ egyik legnagyobb piacán játszottam a PSV-ben. Természetesen előtérbe kerültem, és minden nap benne voltam a hírekben. De amikor először eligazoltam, konkrét ajánlatot másik csapattól nem kaptam. Nyilván ha kivárok, biztosan lett volna más lehetőség, de ez olyan, hogy valakinek a fehér a kedvenc színe, valakinek a piros, valakinek a Barcelona a kedvenc klubja, valakinek a Juventus. Mindenki azt feszegeti, hogy Dzsudzsák akkor miért nem igazolt a Juventushoz, a Real Madridhoz, a Barcelonához. De tudjuk, hogy mindennek megvan a maga hátulütője. Akkor meg azt mondták volna, hogy ott úgyse játszott volna. Alapból elítéltek, hogy nem ilyen csapatokhoz mentem, és azóta mindig óriási hátránnyal indulok. Nem akarom a mártírt játszani, de a svédeknél senki sem kérdőjelezi meg saját hazájában, hogy Marcus Berg miért ott játszik, abban a ligában. Oké, tudom, mi lesz a válasz: ő kijutott a vébére, mi meg nem. De a válogatott és a klub két különböző dolog, idézőjelbe téve, szinte nem kellene, hogy köze legyen egymáshoz. Nekem a válogatotthoz úgy kell megérkeznem, hogy a hazámat a lehető legmagasabb szinten, a legjobb formámban segítsem.

– Az ember huszonévesen többnyire teljesen máshogy látja a világot, mint a harmincas évei elején. Mai fejjel már másként döntene?
– Nem. Ezt a döntést nem egyik pillanatról a másikra hoztam meg, hanem volt egy megadott időszak, és döntenem kellett. Akkor is mondtam, most is elmondom: továbbra is kívánom, hogy adasson meg mindenkinek az a lehetőség, hogy választhassa azt, ami nekem volt és van. Büszke vagyok arra, hogy még mindig tudok váltani, még mindig tudok új országba menni, még mindig ismernek és még mindig hozzá tudok tenni a teljesítményemhez.

JELENTŐSEN VISSZAVENNE A FIZETÉSI IGÉNYÉBŐL

– Mi a véleménye arról a vádról, hogy a pénzt választotta a karrier helyett?
– Aki azt akarja, úgyis ezt látja bele. Én nem így látom. Nagyon-nagyon elégedett vagyok. Mindig oda kanyarodok vissza, hogy egy háromezerötszázas településről, Nyírlugosról származom, és ezt büszkén vállalom itt, Abu-Dzabiban vagy a világ bármely más pontján is. Mindenkinek kívánom, hogy elérje ugyanezt.

– A Herthához mennyire került közel az elmúlt években? A berliniek vezetőedzője, Dárdai Pál miatt nyilvánvalónak tűnik a kötődés.
– Palival bármikor beszélhettem, beszélhetek erről. De elmondja, hogy nem tudtak megfizetni, én meg azt mondom: „Pali, csak legyen valami leírva, és hozzád bármikor, bárhogyan!” A berliniek más utat választottak, ráadásul akkor én nem tudtam ingyen elmenni, pedig az lett volna az igazi főnyeremény, ha nem kell értem fizetni. De most erre mit mondjak?! Hál’ istennek még mindig kivívom a teljesítményemmel, hogy nem dobálnak kölcsön, nem engednek el – egyszerűen van egy áram, és ha ezt valaki kifizeti, oda mehetek, ahová akarok. Most is ez a helyzet. Egy hónap múlva bárkivel tárgyalhatok, meglátjuk, milyenek a lehetőségek, és megpróbálunk úgy dönteni, hogy jó legyen.

– Ha a Hertha hívná, hajlandó lenne jelentősen visszavenni a fizetési igényéből?
– Persze, nekem ez nem probléma! Egyszerűen rám fogták, hogy ha nem kapok hat- vagy tízmillió eurót, nem megyek oda. Bármikor, amikor Pali hívott, azt mondtam: persze, menjünk, tárgyaljunk, intézzük, de most nem tudok ingyen eligazolni. Azzal kapcsolatban, hogy az emberek kizárólag a pénzről beszélnek, ha meghallják a nevem, nem tudok és nem is akarok magyarázkodni, mert az emberek nem látnak a dolgok mögé. Soha nem voltam és nem is leszek elégedetlen azzal, amit Nyírlugosról mostanáig kihoztam a pályafutásomból. Amit bánok, az az egésznek a megítélése, és itt most kicsit előjön belőlem az is, hogy persze, van bennem tüske. Tényleg eljutunk odáig, hogy azért, mert ez az év nem volt sikeres, olyan cikkeket írnak, amelyekben megkérdőjelezik a kilencvenhárom válogatottságomat?! Azért mindennek van határa! Le lehet írni, hogy Dzsudzsák rossz, nem jó játékos, de csak azért, mert most ott tart a focink, hogy ebben az évben nem jutottunk ki egy nagy tornára, tényleg megkérdőjelezik ezt a tízéves válogatott múltat – és a kilencvenhárom meccset?! Azért vannak fájó pontok és fájó vádak. De mindegy, próbálok teljesíteni, és remélem, sikeresek leszünk együtt a jövőben.

– Viszont erre mondják a szurkolók, hogy Andorra, Luxemburg…
– Ezt vállalom. Valóban sok volt ez ebben az évben, de higgye el, nekem még fájóbb volt a pályán átélni. Ez az év sajnos így alakult.

AKKOR SEM JUTOTTUNK KI, AMIKOR A PSV-BEN JÁTSZOTT

– De egy olyan tehetséges futballistának, mint Dzsudzsák Balázs, nem kellene ugyanúgy cikáznia az andorrai védők között, mint Lionel Messinek a spanyol bajnokság sereghajtói ellen?
– Ez igaz, de azért a futball nem annyiból áll, hogy kezedbe veszed a PlayStationt, és irányítod, amerre akarod. A pályán tizenegy embernek tizenegy felé kell mennie, mindenkinek jó napot kell kifognia, és ha két-három játékos kiesik, akkor eleve nehéz dolgod van. Luxemburg ellen a kiállítás után meghalt a meccs. Mindenki legyint, hogy ez Luxemburg ellen nem lehet kifogás, de nem tart ott a labdarúgásunk, hogy Luxemburgra legyinthetnénk. A mi helyzetünkben meg pláne nem.

– Egy nyugati topbajnokságban edződve talán még inkább hasznára lenne a válogatottnak, nem?
– Ha én eligazolok a Herthába vagy a Barcelonába, az sem jelent garanciát arra, hogy a válogatott nyer. Amikor Hollandiában játszottam, abban az évben sem jutottunk ki. Akkor sikerült az Eb-kijutás, amikor szinte fél évig sérülések és egyéb okok miatt otthon voltam, miközben sem én, sem pedig a többiek nem a Barcelonában játszottak. Egyszerűen összerakott, egységes csapat voltunk. Szóval ez nem ennyire egyszerű, hogy ha én eligazolok nyugatra, akkor megváltozik a magyar labdarúgás.

– De az egyéni fejlődéséhez valószínűleg még mindig hozzátenne valamit.
– Figyeljen, önök úgy látják, hogy nem, én pedig azt mondom, hogy itt, az Emírségekben is tudok fejlődni. Új arcát ismerem meg a labdarúgásnak, új poszton játszom, így a játékom sokoldalúbbá válhat. Igazából nagyon hosszadalmas lenne kifejteni, hogy mindenki megértse, de nem tervezem és nem is akarom bárkinek kifejteni. Most jól jött, hogy véletlenül összefutottam önnel, és ezeket kicsit kibeszéltem magamból, de ennyi. Azért vannak, akik büszkék rám, néhány napja felhívtak egy tévécsatornától, hogy egy ötéves kisfiúnak mindene Dzsudzsák Balázs, szóval noha rengeteg a negatívum – idén természetesen jogosan –, azért még mindig vannak gyerekek, akik úgy nőnek fel, hogy az én mezemet és fényképemet szeretnék, és az én példám lebeg a szemük előtt.

NÉHA ROSSZ HAZATÉRNI A MAGYAR VALÓSÁGBA

– Mennyire fájnak a kritikák, a negatív hozzászólások?
– Nem olvasom őket. Az utóbbi időben mondjuk már annyi volt, hogy ha nem olvasom, akkor is szembejönnek, de a pályán is megélem. Az nekem elegendő kritika, de tényleg, kis túlzással azt mondom, hogy ha földrengés van, arról sem értesülök, mert tudatosan nem olvasom a kritikákat. Attól nekem nem lesz jobb, sőt csak rosszabb lehet, ha mindennap azt olvasom, hogy megint én vagyok a hibás. Kijövök ide, és próbálok arra összpontosítani, hogy ismét jó formába lendüljek, hozzá tudjak tenni a csapat játékéhoz. Senki nem látja, mennyi munka van ebben. Oké, Luxemburg, Andorra… Huszonöt éve nap mint nap ezt csinálom, és gürizek azért, hogy jobb legyek.

– Mi lesz akkor, hogyha nem jutunk ki a kétezerhúszas budapesti Európa-bajnokságra?
– Az a baj, hogy ebbe a kérdésbe is úgy megyünk bele, hogy „Mi lesz, ha nem?”. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy ott legyünk, és remélem, így is lesz. Ennyi. Kicsit pozitívabban!

– Hiányolja a derűlátóbb hozzáállást a magyar közegben?
– Nagyon! Itt, az Emírségekben rengeteg pozitív impulzus éri az embert, mindig hangsúlyozzák, hogy a legjobb vagy, hogy minden szép és jó. Ezért imádom itt a mindennapokat, valamint azt a hozzáállást, amelyet ők képviselnek.

– Ez azt jelenti, hogy szinte rossz visszatérni a magyar valóságba?
– Néha igen. Ön is láthatja, mennyire más itt a hangulat és a mentalitás. A pozitív életszemlélet nem pénzkérdés. Az vagy benne van az emberekben vagy nem.