Elek Ákos: Az elmúlt húsz évben mindent feláldoztam a futballért

– Szóval biztosan távozik a Kajrattól?
– Miért távoznék? – kérdezett vissza Elek Ákos, a kazah élvonal második helyén álló Kajrat Almati 30 esztendős, 48-szoros válogatott középpályása.

– Legutóbb szeptemberben játszott bajnokit, az utóbbi két meccsen pedig a keretbe sem került be. A kazah sportoldalak szerint azért, mert az idény végén biztosan távozik.
– A kazah újságírók tévednek. Szeptember óta valóban nem léptem pályára, de szó sincs arról, hogy felbontják a szerződésemet, vagy közölték volna, hogy keressek magamnak új csapatot. Az történt, hogy az októberi válogatott meccsek miatti szünet előtti utolsó bajnokit kettő nullára elveszítettük, ezzel gyakorlatilag eldőlt, hogy nem nyerhetjük meg az aranyat. A Nemzetek Ligája-meccsek idején hazautaztam a családomhoz, és amikor visszatértem, a Kajratnál közölték, hogy a hátralévő fordulókban elsősorban a kazah játékosok kapnak lehetőséget, a kilenc külföldiből pedig legfeljebb három ülhet a kispadon. A jövőre nézve talán sejtet valamit, hogy ebbe nem fértem be, de nem látok bele a klubvezetők fejébe.

– Szó sincs tehát szerződésbontásról?
– Épp ellenkezőleg! Tavaly márciusban kettő plusz egy évre írtam alá azzal a feltétellel, hogy ha a második idényemben a bajnokik legalább hatvan százalékán pályára lépek, a szerződésem automatikusan meghosszabbodik egy évvel. A hatvan százalék már augusztusban teljesült, vagyis a következő idényre is szerződés köt a klubhoz.

– Szíve szerint maradna?
– Ha megfelelő ajánlat érkezne otthonról, elgondolkodnék. A nyár óta egy külföldi csapat is képben van, az a szál a mai napig él, de nem akarok mindenáron váltani. A körülmények kifogástalanok a Kajratnál, az anyagiakat illetően sem panaszkodom, de nagyon nehezen viselem, hogy több ezer kilométer választ el a családomtól. A feleségem és a gyerekek ingáztak Magyarország és Kazahsztán között, keveset láttuk egymást, örülnék, ha a jövőben ez változna. Ugyanakkor családapaként nem hozhatok felelőtlen döntést. Amíg nem tudom százszázalékos biztossággal, hogy máshol tárt karokkal várnak, addig nem kezdeményezem a szerződésem felbontását.

– A hírek szerint változások lesznek a klubnál.
– A tulajdonosunk az utóbbi években sok pénzt fektetett a csapatba, ám egyszer sem sikerült megnyernünk a bajnokságot. Megértem, ha ez lelkileg megviselte. Nem tudom, mennyire alakul át a csapat, két forduló még hátravan a bajnokságból, a vezetőkkel utána beszélünk a folytatásról.

– Miért nem jött össze az aranyérem?
– Mert gyakorlatilag két forduló alatt elbuktuk a bajnokságot. Szeptember közepéig tapadtunk az Asztanára, de akkor egymás után két bajnokit elveszítettünk, ezt pedig kihasználta vetélytársunk, és meglépett tőlünk. Csapatként nem voltunk annyira erősek, mint az Asztana, túl sok gólt kaptunk, míg a bajnok egyik legnagyobb erénye az volt, hogy több meccset is egy nullára nyert meg. Sajnálom, hogy nem jött össze az arany, egyedül az vigasztal, hogy a Kazah Kupát megnyertük tavaly. Magyarországon sajnos csak elbukott Magyar Kupa-döntő jutott nekem.

– Az ősszel családi okokra hivatkozva nem szerepelt a válogatottban. Elárulja, miért döntött a távolmaradás mellett?
– A korábban említett okok miatt. A válogatott szünetben látni akartam a családomat, a feleségemet, a gyerekeimet. Senkit sem akartam átverni, nem tudtam volna segíteni a válogatottnak, ha végig arra gondolok, hogy szívem szerint máshol lennék. Az utóbbi két évben abból állt a bajnoki szünet, hogy a Liszt Ferenc repülőtérről Telkibe buszoztam, onnan elutaztunk a meccs helyszínére, majd azonnal visszaindultam Kazahsztánba. Ráadásul nyaranta, az Európa-liga-selejtezők miatt a klubbal is több ezer kilométert utaztam. Ez felőrölt. Nagyon hiányzott a válogatott, de a szeretteim jobban.

– Ezek szerint a család immár legalább olyan fontos önnek, mint a profi karrier?
– Fontosabb.

– Ezt profi labdarúgó ritkán mondja ki.
– Lehet, de ahogy említettem, senkit sem akarok átverni. Az elmúlt húsz évben mindent feláldoztam a futballért, úgy érzem, jó példát mutattam. Engem senki sem látott részegen randalírozni, nem fényképeztek le szórakozóhelyeken, a pályán kívül is profi voltam. Őszintén bevallom, legutóbb akkor ittam kicsivel több alkoholt, amikor a Vidivel hét évvel ezelőtt megnyertük a magyar bajnokságot. Mindent alárendeltem a futballnak, de eljött az idő, amikor a családom került az első helyre. Nyilván az lenne a legjobb, ha jó feltételek mellett, a szeretteimhez közel lehetnék profi futballista, ám a vágyak és a valóság nem mindig találkoznak. Elsősorban már férjként és apaként tekintek magamra.

– Szóval a válogatott tavasszal sem számolhat Elek Ákossal?
– Erre még nem tudok válaszolni. Ha esetleg itthon vagy valamelyik közeli országban folytatnám, hétről hétre pályára lépnék és jó formában futballoznék, természetesen számíthatnak rám. De ebből egyelőre egyetlen feltétel sem teljesült, és ez egyébként sem úgy működik, hogy felhívom Marco Rossit, ő pedig postázza a meghívót.

– Milyen ajánlatra mondana igent?
– Nem akarok álszent lenni, harmincesztendősen tudom, hogy pályafutásom során legfeljebb még két szerződést írhatok alá. Szeretnék olyan megállapodást kötni, amellyel biztos megélhetést teremthetek magamnak és a családomnak. A labdarúgás utáni életemre is gondolok, mert egyszer véget ér a profi futball, én pedig nem akarok olyan munkát végezni, amit gyűlölök, de a megélhetésem miatt muszáj csinálnom. Sportvezetőként mondjuk szívesen dolgoznék, de ez még a jövő zenéje.

– A múltja miatt a többségnek nyilván a Diósgyőr jut eszébe az esetleges hazatérése kapcsán.
– Úgy érzem, a szurkolók többségénél hiteles vagyok, épp ezért nem szeretném – sokakhoz hasonlóan – bolondnak nézni őket. Ha azt látnám, hogy Miskolcon rendezett viszonyok mellett ütőképes csapatot akarnak kialakítani, szívesen visszatérnék. Csakhogy ennek éppen az ellenkezője történik. Az együttes évről évre gyengül, és úgy érzem, hogy ebbe a szurkolók is egyre inkább beletörődnek. Egyszer már átéltem, milyen érzés heteken keresztül kapucnis pulcsiban, szégyenkezve, szemlesütve sétálni a városban. Annyira stresszes voltam, hogy a családom heteken keresztül nem szólhatott hozzám. Ebből többet nem kérek. Nagyon sajnálom, hogy évek óta ez a helyzet, mert volt szerencsém átélni, mennyire jó DVTK-játékosnak lenni, amikor fut a szekér.