Ezért fogadta el Dzsudzsák Balázs az al-Vahda ajánlatát

– Szóval, irány az Egyesült Arab Emírségek!
– Nagyon úgy fest, hogy arra vezet az utam – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére Dzsudzsák Balázs, mielőtt hétfő délután felszállt volna az Abu-Dzabiba induló járatra, hogy a keddi orvosi vizsgálatot követően két évre elkötelezze magát az al-Vahdához. – Kevesen tudják, hogy Magyarország után az Emírségek a kedvenc országom, tetszik az a világ. Ráadásul most már fizetnek is azért, hogy ott legyek… Na de nem szeretném elviccelni: ma már tudok örülni annak, hogy az al-Vahdában folytatom. Nem volt egyszerű lezárni pályafutásom törökországi szakaszát, de a lényeg, hogy sikerült.

– Ha már szóba jött: hogyan tekint vissza a Bursaspornál eltöltött évre?
– Felemás érzések és gondolatok kavarognak bennem. A fogadtatásom fantasztikus volt, azt véltem, minden csodálatos lesz – sajnos tévedtem. Hamar kiderült, hogy más a mentalitás arrafelé, kesze-kusza volt minden. Az igazsághoz tartozik, hogy nem tudtam olyan szinten teljesíteni, mint ahogy szerettem volna, szerencsére ennek a válogatott nem látta kárát. Jót és rosszat egyaránt megéltem Bursában, de szerintem mindenkinek jobb, hogy elváltak az útjaink.

– Sokáig tartotta magát a hír, amely szerint Németország lesz a következő állomás. Mi, illetve ki döntött mégis az Emírségek mellett?
– No, akkor őszintén elmondom, mi történt velem az elmúlt időszakban. Az al-Vahda már az Európa-bajnokság előtt bejelentkezett értem, vezetőedzője, a mexikói Javier Aguirre mindenáron a csapatában akart látni. Az ajánlat mesés volt, de elsőre visszautasítottam. Abban bíztam, hogy egy sikeres Eb-szereplést követően valamelyik nívós bajnokságba igazolhatok, a célom a Bundesliga volt. Úgy vélem, Franciaországban nem vallottam szégyent, biztos voltam benne, hogy megnő az érdeklődés irántam, csakhogy két hétig hiába vártam arra, hogy megcsörrenjen a telefonom. Nem tagadom, ez rosszul érintett. Az Európa-bajnokságon mást nem hallottunk, mint hogy ilyen jók a magyar játékosok, meg olyan jók, miután hazatértünk, jóformán minden rólunk szólt, nem csoda, hogy azt hittem, nem győzünk majd válogatni az ajánlatok között. Aztán semmi. Szinte senkit nem kerestek, szinte senkit…

– Eltűnődött azon, mi lehet ennek az oka?
– Kerestem a magyarázatot, de nem találtam. Azok után, hogy az Eb-n letettünk valamit az asztalra, fogalmam sincs, miért nem kellünk külföldön. Lehet, hogy ez a játékosok hibája, lehet, hogy a menedzsmenté, lehet, hogy a magyar futballé. Nem tudom… Bő egy héttel ezelőtt mégis felcsillant a fény az alagút végén, Németországból kértek felhatalmazást arra, hogy szombattól szerdáig tárgyaljanak Bundesliga-klubokkal. Addigra már eldőlt, hogy a Herthába nem mehetek. Az Európa-bajnokság után rövidre zártuk ezt a témát Dárdai Pállal, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a berliniek nem tudják kifizetni a vételáramat. A fizetésemről szó sem esett, Palival vagyok olyan viszonyban, hogy azzal nem lett volna gond. A Schalke és a Leverkusen ugyanakkor képbe került, mindkét lehetőség élesnek tűnt. Már el is játszottam a gondolattal, milyen lesz a Bajnokok Ligájában pályára lépni, mígnem szerda este felhívtak azzal, hogy sajnálják, de nem sikerült megoldást találniuk. Hogy miért nem, arról már nem tájékoztattak.

– Csütörtökön még egy utolsó esély nyílt arra, hogy Európában maradok: az Olympiakosz Pireusz ötszázezer euróért egy évre kölcsönvett volna, egyúttal opciós joga lett volna arra, hogy a jövő nyáron megvásárolja a játékjogomat, ám a Bursaspor elnöke erre nem bólintott rá. Meg is értem: az asztalán két ajánlat hevert, az Olympiakosz fél-, az al-Vahda hárommillió eurót kínált…

– Ön nem kosarazhatta volna ki az arabokat?
– Már nem akartam tovább várni. Amikor eldőlt, hogy nem szerződhetek Németországba, és a görögországi lehetőség is kútba esett, rájöttem, valahol talán még örülhetek is neki, hogy van egy klub, amely ennyire ragaszkodik hozzám. Az al-Vahda érdeklődését tudniillik nemegyszer köszöntük meg, de a vezetők újra és újra bejelentkeztek. Pénteken felgyorsultak az események, menedzserem, Vörösbaranyi József társaságában kiutaztam a Spanyolországban edzőtáborozó csapathoz, és gyakorlatilag mindenben megállapodtunk a vezetőkkel.

– Azóta már az is napvilágot látott, hogy havi nyolcvanhét millió forintot keres majd…
– Az nem lep meg, hogy az anyagiak szóba kerülnek velem kapcsolatban, ehhez már hozzászoktam. Tudom, megosztja a közvéleményt, hogy Abu-Dzabiba szerződöm, de talán az eddig elmondottakból is kiviláglik, hogy nem volt más választásom. Illetve volt: maradhattam volna még három évig a Bursaspornál, csakhogy ezt egyik fél sem erőltette… Hangsúlyozom, nem arról szól ez a történet, hogy volt hat, szakmai szempontból remek ajánlatom, ám én a hetediket, az anyagilag leginkább vonzót fogadtam el, hanem arról, hogy egyetlen konkrét megkeresés volt. Aki kicsit is átlátja a helyzetet, megérti, miért döntöttem így. Lehet engem szidni, de amíg lehetett, kivártam, nem az lebegett a szemem előtt, hol kereshetek a legtöbbet. Azt persze nem cáfolom, hogy szépen megfizetnek majd, de cserében elvárják, hogy húzóember legyek. Nem napozni megyek, az együttes, sőt, a bajnokság egyik legjobbja akarok lenni. Minden edzésen, minden meccsen a csapat élére kell állnom! Már csak a válogatott miatt is.

LETETT MÁR ARRÓL, HOGY TOPBAJNOKSÁGBA IGAZOLJON? MIT SZÓLT BERND STORCK SZÖVETSÉGI KAPITÁNY AZ ÁTIGAZOLÁSÁHOZ? A VÁLASZOKÉRT KERESSE A TELJES INTERJÚT A KEDDI NEMZETI SPORTBAN!