Légiósok: Ami ma vagyok, javarészt a Honvédnak köszönhetem – Baráth

Csaknem tizenegy év után elköszönt a Honvédtól Baráth Botond, aki 15 évesen, még gyerekfejjel érkezett Újpestről, most pedig, 26 esztendősen, válogatott futballistaként távozik. Időutazással egybekötött beszélgetés a pályafutását a Sporting Kansas Cityben folytató védővel – a neki legkedvesebb sporttelepen, a lebontásra váró Bozsik József Stadionban.

ELSŐ ÁLLOMÁS: AZ ÖLTÖZŐFOLYOSÓ

– Idegeneknek belépni tilos – hirdeti a felirat az öltözőkhöz vezető ajtón. Ön mikortól nem számított annak?
– Emlékeim szerint 2008. február tizenegyedikén lettem a Honvéd játékosa – dől a fehér csempékkel borított falnak Baráth Botond. – Még januárban hívtak fel azzal Kispestről, hogy szeretnék, ha a Magyar Futball Akadémia tagja lennék. Bármily furán hangzik, amikor először kerestek, azt kértem, telefonáljanak kicsit később. Éppen az újpesti haverokkal bandáztam, és előttük nem akartam beszélni a Honvédról. Fogtam magam, hazarohantam, és fél óra múltán már valóban nyugodt körülmények között társalogtunk az esetleges klubváltásról.

– A beszélgetés hányadik percében mondta ki, hogy köszönöm, jövök?
– Azért hezitáltam valamelyest. Dunakeszin laktunk, addig úgy néztek ki a napjaim, hogy reggel bebuszoztam Pestre suliba, onnan mentem edzésre a Megyeri útra, annak végeztével pedig indultam haza. Tudtam, ha Kispesten folytatom, be kell költöznöm az akadémiára, ami egyet jelent azzal, hogy nincs több bandázás, gyakorlatilag be leszek zárva a sporttelepre. Ennek volt hátránya, de előnye is: a tanuláson kívül nem volt más dolgom, mint a futballra koncentrálni. A szüleim rám bízták a döntést, azt mondták, ha szeretnék a Honvédhoz menni, menjek. Én pedig belevágtam, mert tizenöt évesen már a futballra tettem fel az életemet.

– Megérte?
– Egyelőre úgy néz ki. Mindazonáltal voltak nehéz időszakok. Amikor egy fiatal azt látja, hogy a haverjai mennek jobbra-balra, ő meg ül a négy fal között, azt nem könnyű megemészteni. Temérdek áldozatot kellett hoznia annak, aki el akart jutni a legjobbak közé. Szükség volt kitartásra és szerencsére is. Jókor kellett lenni jó helyen, jókor kellett jól teljesíteni. Ez nyilván nem volt egyszerű, nem egy barátság veszett kárba emiatt, de hát valamit valamiért, ugyebár. Profi labdarúgó akartam lenni, és ezért mindenre hajlandó voltam. Persze volt, hogy besokalltunk néhányan, olyankor levonultunk konditerembe, és kigyúrtuk magunkból az ingerültséget. Na, jó, az is megesett, hogy némelyek összeugrottak ez edzésen, úgy vezették le a feszültséget.

– Ön is köztük volt?
– Hogy én? Áh, dehogy…

– Tíz éve és tíz hónapja, hogy belépett ide. Azóta kispesti vált?
– Az életem nagy részét itt töltöttem, számos mérkőzést a Kanyarból szurkoltam végig, itt lettem gyerekből felnőtt, ami ma vagyok, javarészt a Honvédnak köszönhetem. Nem tudhatom, hogy alakul a sorsom, ha Újpesten maradok, de abban biztos vagyok, nem jutottam volna idáig – se. Szóval, igen, kispesti lettem.

MÁSODIK ÁLLOMÁS: A HAZAI ÖLTÖZŐ

– Otthon tudják?
– Hogy csajos képek díszítették a szekrényemet? Tudják, bizony. Sokan megcsodálták a fotókat. A Bozsik hivatalos búcsúztatója alkalmával szervezett stadiontúra keretében mindenki az én szekrényemet fényképezte…

– Az első pillanattól fogva itt, középen ült?
– Dehogyis! Az egyik sarok a fiatalok számára van fenntartva, ott kezdtem. Illetve nem is ott, hanem a vendégöltözőben. Merthogy amikor felkerültem az első csapathoz, itt még nem jutott nekem hely, így egy évig kénytelen voltam a vendégcsapat számára fenntartott helyiségben öltözni az edzések előtt. Még a nevem és a mezszámom is ki volt írva, az ellenfél meg nézett, hogy mi ez?! Az akkor Kecskeméten védő Antal Botond át is húzta egyszer… Amikor Marco Rossi lett a Honvéd vezetőedzője, akkor költözhettem át a hazai öltözőbe. Szerettem itt ülni.

– A szekrények díszítéséből ítélve jó lehetett a hangulat.
– Az mindig jó volt. Kivéve akkor, amikor tele voltunk külföldivel. A legjobb természetesen akkor volt a légkör, amikor megnyertük a bajnokságot. Abban a csapatban is szerepeltek légiósok, ők azonban vagy megtanultak magyarul, vagy mindent megtettek azért, hogy beilleszkedjenek. Arról nem szólva, hogy Djordje Kamberrel az élen némelyiküktől rengeteget lehetett tanulni.

– A tavaly május huszonhetedikei „bajnoki döntő” előtt levetített motivációs videót is innen nézte?
– Persze! A különböző idézetek, a bevágások, majd a szeretteinktől érkező üzenetek láttán nagyokat nyeltünk… Akkora lökést adott nekünk, hogy amikor kifutottunk a pályára, tudtuk, ezt a meccset, és ezzel együtt a bajnokságot csak mi nyerhetjük! Azt a filmet azóta többször is megtekintettem, főleg a rosszabb napjaimon.

– Segített?
– Mindig. Volt, amikor meg is hatódtam…

– Az Újpest elleni derbi után a drukkerek is megkönnyezték a távozását.
– Láttam. S közben hallottam, hogy azt éneklik, Boti ne menj el… Köszönöm nekik, hogy jóformán a saját gyerekükként szerettek. Ezt igyekeztem azzal viszonozni, hogy mindent megtettem értük és a társaimért, más szóval a Honvédért.

– A szomszédos edzői szobába is bekukkantsunk?
– Nem szükséges, jártam ott eleget. No, nem magamtól mentem – hívtak. Minden alkalommal fejmosást kaptam.

– Hatott a bírálat?
– Szerintem igen. Huszonhat éves koromra elmondhatom, hogy ünnepelhettem bajnoki címet, voltam bronzérmes, játszhattam Bajnokok Ligája- és Európa-liga-selejtezőn, az ősszel pedig bemutatkozhattam a válogatottban. Ez mind olyan, amiről gyerekként álmodtam. Ha egyáltalán mertem ilyesmiről álmodni.

HARMADIK ÁLLOMÁS: A PÁLYA

– Hány meccset játszott itt?
– A felnőttcsapattal csaknem százat, de már akadémistaként is pályára léphettem a centeren. Imádtam itt futballozni. Az ellenfelek már kevésbé. Sokan kérdezték, mikor esünk már ki, mert utálják ezt a pályát, hovatovább a szűk vendégöltözőt is. Nekünk persze jó volt, hogy eleve berzenkedve jöttek ide. Csodálatos emlékek fűznek ide. A Vidi elleni győzelem ugyanúgy beugrik, mint az a Fradi-meccs, amelyen kipókhálóztam a jobb felső sarkot. Az volt a legnagyobb gólom. Amúgy a furcsa gólok szerzője vagyok, előfordult az is, hogy a Békéscsaba ellen vissza akartam fejelni a labdát középre, de az behullott a hosszú sarokba. Mindenki veregette a vállam, milyen okos megmozdulás volt… Annak örülök, hogy a nemzetközi kupában is eredményes voltam hazai pályán, a Hapoel Beer-Seva és a Niederkorn ellen is szereztem gólt, utóbbi ráadásul győzelmet ért. A visszavágót már hagyjuk…

– Akkor beszéljünk a folytatásról. Mi vonzotta Amerikába, azon belül is a Sporting Kansas Citybe?
– Szerettem volna megméretni egy másik közegben is. Egy ideje érlelődött bennem a váltás gondolata, ráadásul a szerződésem december végén lejár. Másik magyar csapatba nem igazoltam volna, és bár akadt érdeklődés több országból is, végül úgy határoztam, a tengerentúlra szerződöm. Azért is döntöttem a Sporting mellett, mert Peter Vermes személyében a vezetőedző félig magyar, Sallói Dániel és Németh Krisztián is a csapat tagja, sőt úgy hallottam, Kansas Cityben sok honfitársam él. Mivel légiósként először kell megküzdenem a beilleszkedés nehézségeivel, ez megkönnyítheti a helyzetem. Mielőtt aláírtam volna a szerződésemet, sokat beszélgettem Peter Vermessel, tetszik, ahogy a futballról gondolkodik. Szerintem jó helyre kerülök.

– Nem tart attól, hogy a válogatottbeli karrierje rámegy erre? Hiszen akik az MLS-ben szerepelnek, az utazással párosuló mizériák miatt nemigen jutnak szóhoz Marco Rossinál.
– Felemelő volt az a három mérkőzés, amelyet az ősszel a válogatottban játszhattam, mindennél jobban vágyom arra, hogy legyen folytatás. Ezért mindenre képes vagyok, ha tizenkét órát kell repülnöm, annyit repülök, ha hamar át kell állnom, hamar átállok. Fiatal vagyok még, bírnom kell a strapát.

– Mi hiányzik majd a legjobban Kispestről?
– Minden. És mindenki. Az egész sporttelephez úgy kötődőm, ahogy van, a főbejárattól kezdve a temetőfalig. Igaz, a fal másik oldalán nem mindig rajongtak értünk, főleg akkor nem, amikor edzésen átrúgtuk a labdát, miközben ment a temetés…

– Végső búcsút vesz a Honvédtól?
– A lelkem mélyén valami azt súgja, visszatérek még ide. Ha már egyszer kispesti lettem…