Légiósok: Nikolics Nemanja még egy évig marad Chicagóban

– Jó újra itthon?
– A legjobb! – vágta rá a Chicago Fire támadója, Nikolics Nemanja, akinek jobbkor nem is tehettük volna fel a kérdést: a ferihegyi landolást követően nyilatkozott a Nemzeti Sportnak. – Hazajönni mindig jó. Vártuk már ezt a napot.

– Ezek szerint volt honvágya.
– Volt, bizony. Az Egyesült Államokban kellemes az élet, az ember jóformán mindent megtalál, amit keres, de csaknem nyolcezer kilométerre vagyunk az otthonunktól. A feleségemmel és a két gyermekünkkel az átlagosnál is jobban egymásra vagyunk utalva, habár ezt nem bánom, mert a külföldön töltött esztendőknek köszönhetően nagyon erős kötelék alakult ki köztünk. Nyáron könnyebb volt a helyzet, a rokonok akkor meglátogattak minket, de ahogy közeledett az év vége, egyre inkább hiányzott nekünk Magyarország. Mindenesetre büszke vagyok rá, ahogyan a kisfiam, a kislányom és a harmadik gyermekünket a szíve alatt hordó feleségem kezelte ezt a szituációt.

– Ha nem tévedek, csapata idei teljesítményére már nem annyira büszke.
– Sajnos nem téved. Nem volt jó évünk. Sok sérülés hátráltatott minket, de ha ezzel takaróznánk, becsapnánk magunkat. Saját magunkat intéztük el, ez az igazság. Hirtelenjében nem tudnám megmondani, hány olyan meccsen kellett végül beérnünk egy ponttal, vagy annyival sem, amelyen még mi vezettünk. A jelek szerint tudatilag nem voltunk teljesen rendben. Ráadásul a fordulópontokból sem jöttünk ki jól. Nem kezdtük jól a szezont, de utána elkaptuk a fonalat, okkal reménykedtünk abban, hogy az alapszakaszt rájátszást érő helyen fejezzük be, csakhogy a feltámadást visszaesés követte, és már nem volt visszaút. Ha a fentebb említett módon elhullajtott pontok hetven-nyolcvan százalékát megszerezzük, az utolsó pillanatig harcban lehettünk volna a rájátszásért. Persze a fociban nincs ha, úgyhogy hagyjuk is ezt. Bárki bármit mondhat, de a tabella sosem hazudik: a Keleti főcsoportban csupán tizedikek lettünk. Amikor eldőlt, hogy a tavalyi bravúrt képtelenek leszünk megismételni, még hetek voltak hátra az alapszakaszból, de jó volt megtapasztalni, hogy a csapatból senki nem engedett ki. A karrieremben új volt ez a helyzet, egyfajta teszt volt nekem is, miként birkózom meg vele, és bár nem könnyű úgy edzeni, hogy tudod, a hétvégi mérkőzés valójában nem oszt, nem szoroz, úgy érzem, átmentem a vizsgán. Most már optimistán tekintek a jövőbe, bízom benne, hogy amit az idén elrontottunk, a következő bajnoki évben kijavítjuk.

– Tehát még nincs itt az ideje annak, hogy visszatérjen Székesfehérvárra?
– Ahogy nemrég elárultam a Nemzeti Sportnak, eldöntöttem, hogy vagy maradok Chicagóba, vagy hazajövök a Vidibe – már ha szükség van rám. Minden más eshetőséget kizártam. Jóllehet a futballban sosem lehet tudni, mit hoz a holnap... A szerződésem még egy évig a Fire-hez köt, szeretném kitölteni. Legalábbis ez a terv. Azt azért ne feledjük, a Major Soccer League-ben kissé furcsák a szabályok, a kluboknak megvan a lehetőségük arra, hogy elcseréljék a játékosaikat, igaz, nem gondolom, hogy a Chicagónak szándékában állna megválni tőlem. A Vidire visszatérve: a vágyam az, hogy magamra ölthessem még a piros-kék mezt, a kérdés csak az, hogy mikor. Meglátjuk, mit hoz a harmadik amerikai év, milyen céljai vannak a klubnak. Egy biztos, még egy ilyen idényt, mint a mostani volt, nem akarok.

– Van rá garancia, hogy jövőre jobb lesz?
– A vezetőedzővel és a sportigazgatóval is beszéltem erről, reálisan látják a helyzetet. Nem titkolták, tavaly ilyenkor törekedtek arra, hogy megerősítsék az együttest, de nem jártak sikerrel. Megígérték, még egyszer ez nem fordul elő. Három-négy posztra terveznek igazolást, ha valóra válik az elképzelésük, megint jó csapatunk lehet. Jó lenne ismét jelentős célokért küzdeni, a város és a klub is megérdemelné. Amit az első itteni évemben átéltem, csodálatos volt, hiszek benne, hogy még egyszer részem lehet benne. Ha az akkori hangulatot és szellemiséget visszacsempésszük, no és ha valóban szerződtetünk néhány minőségi labdarúgót, látok erre esélyt. Ahogyan mi, játékosok, a vezetők is azt kutatják, hol hibáztak – ez már jó jel.

– Mennyire vigasztalja, hogy tizenöt gólt szerzett a bajnokságban?
– Ha ehhez hozzáveszem, hogy a kupában négyszer voltam eredményes, összesen tizenkilenc góllal zártam. A kívülálló erre azt mondhatná, egy csatártól ez remek produkció, én azonban nem vagyok elégedett. Ha a csapatnak nem volt jó éve, akkor nekem sem, ennél többet tudok. Elbújhatnék a góljaim mögött, ám akkor nem lennék csapatjátékos – és őszinte sem. Megvan az a rossz szokásom, hogy minden bajnokságnak úgy vágok neki: gólkirály akarok lenni. Ha sikerül, annak nagyon örülök, ha nem, csalódott vagyok. Négyszer egymás után sikerült, ám a sorozat most megszakadt. Nincs más hátra, mint jövőre elkezdeni egy újat.

– Motivációban nincs hiány?
– Egyáltalán nincs, sőt! Mindig többre és jobbra törekszem. Nem volt egyszerű ez az év, de már most érzem, hogy tanultam belőle. Az előttünk álló hetek a pihenésnek és a családnak szólnak, ám januártól már csak az lebeg a szemem előtt, hogy megint gólkirály legyek. S amíg futballozom, nem lesz ez másként.