Serie A: Vincze Istvánt ünnepelték az olasz bajnokin

– Újra annak a stadionnak a gyepére léphetett, ahol annak idején rengeteg emlékezetes mérkőzést játszott: mi járt a fejében, amikor a Lecce szurkolói ünnepelték az Inter elleni bajnoki előtt?
– Nagyon nehéz szavakba foglalni, mennyire jó érzés volt, hogy ennyi idő elteltével is ekkora szeretettel fogadnak egy olyan labdarúgót, aki lassan harminc esztendeje távozott a klubtól – felelte a 44-szeres válogatott Vincze István, aki 1988 nyarától két idényen keresztül erősítette a Leccét, és akit a klub vezetői meghívtak a vasárnapi, Inter elleni mérkőzésre. – Igaz, hozzá kell tennem, annak idején a csapattársaim is elmondták, ha valaki gólt szerez az errefelé legnagyobb riválisnak számító Bari ellen, annak örökre helye lesz a szurkolók szívében, márpedig 1990 februárjában, a Bari–Lecce meccs egyetlen gólját én szereztem.

– Ma már a videómegosztó oldalon is megnézhető a meccs, és bizony nemcsak fontos, hanem nagyon szép is volt az a Pilu-gól.
– Szereztem fontosabb találatot is a Leccében – gondolok a Bolognának rúgott gólomra – , de itt a Bari elleni meccs a rangadó, annál a párharcnál nincs fontosabb. Emlékszem, azt mondta akkor a csapattársam, Paolo Benedetti még a meccs előtt az öltözőben: játszhat valaki egész évben pocsékul, ha a Bari ellen betalál, a szurkolók soha nem felejtik el – és igaza lett. S hogy nemcsak győztes, hanem szép gól is volt? Nem sokkal előtte még háttal álltam a hazaiak kapujának, azon mérgelődtem, Francesco Moriero miért nem adja be a labdát. Ő azonban cselezett, szabálytalankodtak vele szemben, majd miután gyorsan elvégeztük a szabadrúgást, Pedro Pasculli jól készítette le a labdát lövésre, én pedig kapásból tizenhét méterről a jobb alsó sarokba lőttem.

– És ez a csaknem harminc éve lőtt gól jelentette a meghívót az Inter elleni bajnokira?
– Szerdán lesz a születésnapom, úgyhogy a klub vezetői összekötötték a két eseményt. Valamikor novemberben elkezdték a szervezést, én pedig pénteken megérkeztem a családommal Leccébe.

– Akkor a hét vége nem arról szólt, hogy a bajnoki előtt ki sem mozdult a szállásáról…
– Szombaton délelőtt újságírókkal találkoztam, köztük olyanokkal, akik már akkor írtak a csapatról, amikor itt futballoztam. Mindenre kíváncsiak voltak velem kapcsolatban: mi van velem, hogy élek, mivel foglalkozom, lenne-e kedvem Leccében dolgozni? Összefutottam a csapattársammal, Luigi Garzyával is, akinek egyébként van fekete pontja a helyi szurkolóknál, ugyanis később elment Bariba futballozni. Este a szurkolói klubba voltam hivatalos, ami egyik legjobb barátomnak, Francesco Morierónak a nevét viseli, sajnos, vele nem találkoztam, mert belázasodott, nem tudott eljönni.

– Ment a sztorizgatás?
– Jó volt egy kis időutazást tenni, feleleveníteni a régi emlékeket. Kaptam emlékplakettet, amely arra a bizonyos Bari elleni mérkőzésre emlékeztet, és egy tortát is, amit közösen megettünk.

– Említette, hogy a Bari elleni találatának közeledik a harmincadik évfordulója, de ezt tudja-e, hogy szinte napra pontosan harminc éve, 1990. január 17-én éppúgy Lecce–Inter bajnokit rendeztek, mint most vasárnap?
– És micsoda Inter volt az ellenfelünk! Walter Zenga volt a kapus, a mezőnyben többek között Nicola Berti, és a három német sztár, Lothar Matthäus, Andreas Brehme és Jürgen Klinsmann futballozott, a kispadon a legendás Giovanni Trapattoni ült. Nálunk az első meccsét játszotta a tizennyolc éves Egidio Ingrosso, aki levette a pályáról Klinsmannt! Én csereként léptem pályára, és Giuseppe Bergomival cseréltem mezt a nulla-nullás döntetlen után.

– Említette Francesco Morierót, mint az egyik legjobb barátját. A másik haver abban az időben Antonio Conte volt. A szurkolók miként fogadták a város szülöttét az Inter vezetőedzőjeként?
– Antonióval nagyon jó volt a kapcsolatom, rendre egy szobában laktunk az összetartások során. A második idényemben kezdett játszani, és fantasztikus karriert futott be, labdarúgóként és edzőként egyaránt. Ugyanakkor nem tudják neki elfelejteni, hogy a Bari edzője lett, és látványosan örült, amikor csapata gólt szerzett a Lecce ellen. Arról nem is beszélve, hogy a mostani bajnoki rajton, csapata négy-nullás győzelme során sem rejtette el az érzelmeit.

– Vasárnap zsinórban négy vereséget követően szerzett pontot a Lecce – a bajnoki címért küzdő Inter ellen ez komoly bravúr. Milyen volt testközelből a bajnoki?
– Soha nem titkoltam, a Tatabányai Bányászé a szívem közepe, de természetesen a Leccének is van ott hely. Rengeteg szeretetet kaptam ennél a klubnál, az ország egyik legjobb tábora előtt futballozhattam, és talán nem vagyok elfogult, ha azt mondom, a harminc évvel ezelőtti Lecce erősebb volt a mainál. A mostani döntetlen óriási bravúr, ami nagyon jól jöhet a bentmaradásért zajló küzdelemben. A Lecce viszonylag jól megszervezte a védekezést, és bár az Internek volt néhány lehetősége, nem állítható, hogy érdemtelen a pontszerzés. És ha ehhez még azt is hozzá teszem, mekkora élmény volt egy kört sétálni a tapsoló szurkolók előtt, kijelenthetem: ez a nap örökre a szívemben marad!