Szalai: Elértem a 2010-re kitűzött céljaimat

– Mi fogadta a szülői házban, amikor az ünnepekre hazatért? Újságcikkek, fényképek kiplakátolva?
– Az azért túlzás volna, bár a szüleim gondosan gyűjtögetik a rólam szóló írásokat. Őszintén szólva nem nagyon foglalkozom a sajtóval, legalábbis a tekintetben, hogy nem vagyok megszállott újságolvasó. Különben is, a két ünnep között kizárólag a családom, a barátaim állnak a középpontban, alig látom őket év közben.

– Szalaiéknál hogyan zajlik egy-egy karácsonyi ebéd vagy vacsora?
– Szenteste szűk családi körben, anyuval, apuval, az egyik nagyimmal és a testvéreimmel vagyunk együtt, másnap aztán összegyűlik az egész família. Jó sokan vagyunk, ilyenkor elképesztő mennyiségű étel készül és persze fogy el.

– Emlékszik, mikor szilveszterezett legutóbb?
– Ó, az már régóta kimarad az életemből, egyébként sem vagyok az a szórakozós típus. Más foglalkoztat. Mindenekelőtt a futball. Ez a munkám. Máskülönben szerdán már Mainzban kell lennem, másnap edzés, és ez így lesz egészen vasárnapig.

– Hallotta, hogy önt választották meg az utolsó őszi forduló legsportszerűbb játékosának a Bundesligában?
– Tényleg? Nem tudtam róla, és igazából fogalmam sincs, mi alapján ítélik oda ezt a díjat. Az mindenesetre biztos, hogy nem vagyok alattomos és sportszerűtlen futballista, holott jó nagyokat szoktam kapni a darálóban.

– Kereknek érzi a világát?
– Igen, annak.

– Eleve az volt, vagy az idén lett azzá?
– Az idén lett az. Aligha én vagyok a világon az egyedüli ember, aki különös bizsergést érez a céljai elérésekor. Márpedig a kétezer-tízre kitűzötteket elértem.

– Érzi a felelősséget?
– Mármint milyen értelemben?

– Például a válogatott kapcsán. Hogy – és ez nem kizárólag a saját véleményem – végre van a magyar válogatottnak klasszikus centere.
– Nem tudom, hogy a felelősségérzet-e a helyes kifejezés rá, de igen, tisztában vagyok a szerepem fontosságával. Az imént, amikor a megvalósított célokról beszéltünk, rögtön a válogatottbeli bemutatkozásom villant be, de hasonló volt a Mainz kezdőcsapatába kerülés, amelyet különösen azért tartok nagyra, mert súlyos bokasérülésem miatt nem is tudtam végigcsinálni a nyári felkészülést.

– Nem hagyom annyiban a válogatottat: mondja, csak azért látnak-látunk egyre többet a jelenlegi magyar válogatottban, mert ki vagyunk éhezve a futballsikerre és szeretnénk mindent rózsaszínben látni, vagy tényleg alakul valami szép? Még ha tudjuk is, hogy a márciusban folytatódó Európa-bajnoki selejtezőben bizonyára választ kapunk a kérdésre.
– Igen, azok a mérkőzések lesznek a vizsgáink, de bárhogy is alakul a sorsunk, határozottan érzem, hogy valami megmozdult, mégpedig jó irányba. Rudolf Gergely és Koman Vladimir az olasz élvonalban játszik, Dzsudzsák Balázs a PSV húzóembere, nekem is elég jól meg a futball a Mainzban, valamennyien fiatalok vagyunk – és szeretnénk világversenyen szerepelni. Biztos vagyok benne, hogy aki a jelenlegi magyar válogatottban szerepel, annak ez a szent cél lebeg a szeme előtt, ezért arra kell törekednünk, azért kell megfeszítve dolgoznunk nap mint nap, hogy minél többet és jobban játsszunk klubcsapatainkban. Hogy legyen kikért szorítaniuk a labdarúgást imádó magyar embereknek, akiket sajnos nem kényeztetett el a válogatott az elmúlt években. És itt megint előtérbe kerül a felelősség. Mert senki se higgye, hogy csak saját magunkért futballozunk. Dehogy! A magyar emberekért, a boldogságukért, a nemzetért. Hogy az együvé tartozás semmi máshoz nem hasonlítható érzése állandó kapocs legyen közöttünk.

A SZALAI ÁDÁMMAL KÉSZÜLT INTERJÚ TELJES SZÖVEGÉT A NEMZETI SPORT HÉTFŐI SZÁMÁBAN OLVASHATJA!