Jött a magyar feltámadás. „Lőj, lőj, Dömötör"

Tokió egyszer már házigazdának érezhette magát, az uralkodó parancsára azonban lemondtak a rendezési jogról, miután 1937-ben megtámadták Kínát. Helsinki vállalta akkor a beugró szerepét, ám az 1940-es olimpia a közben kitört világháború miatt egyébként is elmaradt végül.

Viszont 1959-ben a NOB müncheni kongresszusán – három, azóta is ötkarika nélkül maradó riválist, azaz – Detroitot, Bécset és Brüsszelt (fölényesen) megelőzve az 1960-ra még hiába kandidáló japán fővárosnak ítélték a XVIII. nyári játékokat.

A házigazdák igyekeztek kitenni magukért, szebbnél szebb, a legmodernebb módon tervezett és hasonló szintű eszközökkel felszerelt sportlétesítményeket építettek, korszerűsítették az úthálózatot, a repülőteret és a metróvonalakat is, valamint pont a nyitányra készült el a Sinkanzen gyorsvasút első vonala a két fő régió központja, Tokió és Oszaka között.

Talán a nézők voltak kissé tartózkodóak (nyilván keleti vérmérsékletükből fakadóan), viszont maga az ország végleg levetkőzte a „háborús ellenség" bélyegét, és alig húsz évvel a kapituláció után egy rendkívül fejlett, vendégszerető és békés helyet ismerhetett meg benne a vendégsereg és a világ közvéleménye.

A technika vívmányainak köszönhetően a fejlődés azt is lehetővé tette, hogy a glóbusz számos pontján a sportrajongók televízión kísérhessék figyelemmel a küzdelmeket. Rómából ugyan szintén volt már nemzetközi közvetítés, de Japánt most sikerült – műholdak és óceán alatti kábel segítségével, a rövidhullámú rádiózást túlhaladva – összekötni a távoli földrészekkel.

Hatmillió belépő talált gazdára, s amikor október 10-én a csillogó-villogó Olimpiai Stadionban Hirohito császár megnyitotta az eseményt, 93 ország 5151 versenyzője állt bevetésre készen, s csaknem nyolcvanezer ember ugrott talpra a lelátón, amikor Szakai Josinori befutott a lánggal az arénába.

Nem híres sportembert kértek fel a szervezők a kitüntető szerepre, hanem olyasvalakit, aki 1945. augusztus 6-án született Hirosimában, pontosan abban az órában, amikor az amerikaiak ledobták az atombombát a városra. Mindezt a béke jelképének szánták, amellyel szimbolizálni kívánták az olimpiai eszme nagyszerűségét.

Kína továbbra sem indult, a németek a fal leomlása előtt ekkor utoljára közös csapattal, míg a faji megkülönböztető rendszerük (apartheid) miatt a dél-afrikaiak – most először – nem vehettek részt a játékokon. Az észak-koreaiak, valamint az indonézek is hazautaztak egy nekik nem tetsző NOB-rendelkezés miatt, az egy szem líbiai pedig előbb kiélvezte a megnyitót, sportolásra viszont utána már nem vállalkozott...

Mindez nem befolyásolta a világot abban, hogy nagyszerű viadaloknak, kiváló eredményeknek tapsoljon – a rendezők csupán az októberi időjárással nem tudtak mit kezdeni, sokszor esett az eső.

Az ausztrál gyorsúszó Dawn Fraser, a szovjet egypárevezős Vjacseszlav Ivanov és az amerikai diszkoszvető Al Oerter másodszor is megvédte a bajnoki címét (utóbbi később negyedszer is diadalmaskodni tudott). Az uszodában a szokásos amerikai fölény érződött, a műugrást is beleszámítva 16-ot hazavihettek a 22 aranyból, s rajtuk kívül csak az ötödik kontinensnek jutott egynél több (mindjárt négy is), ami szintén nem hatott meglepetésként.

Az atlétikai pályán, melyet most utoljára borított salak (a rudak viszont először készültek üvegszálból), leginkább az új-zélandi Peter Snell parádézott, aki a középtávokon (800 m, 1500 m) egyaránt nyert, előbbin megőrizve a trónját.

Románia temesvári születésű magasugróklasszisa, Balázs Jolán is megvédte az 1960-as elsőségét, ugyanúgy, mint a maratonin Rómában még mezítláb diadalmaskodó etióp Abebe Bikila, aki ezúttal sportcipőben is a leggyorsabb volt 42.195 kilométeren, mégpedig újra a világ addigi legjobb idejével (2:12:11.2 óra) – ő tudott először ismételni ebben a számban.

Magyarország kiválóan szerepelt, összesen tíz számban győztek sportolóink. A vívók még sohasem szereztek ennyi aranyat (konkrétan négyet) egy olimpián, mint ezúttal. Az eloszlás azonban némileg váratlan volt. Részben megszakadt ugyanis a kardhegemóniánk, noha a csapat az addigi 11 olyan alkalomból, amikor elindult, tízszer is diadalmaskodott. Most nem – mindössze ötödik lett! –, és ezután is már csak egyszer.

Egyéniben szintén már csupán egy alkalommal, Tokióban viszont Pézsa Tibor még tartotta a frontot, az első helyért rendezett újravívásban biztosan nyert (ezzel e számban sorozatban kilencedszer vonhatták fel a legmagasabbra a mi zászlónkat!). Női tőrben Rejtő Ildikó ünnepelhetett, méghozzá a négyes döntő hármas holtversenyét követően felülkerekedve riválisain, aztán társaival közösen a másik aranyat is megszerezte.

A nagy újdonságot pedig a szép lassan majd első számú fegyvernemünkké váló párbajtőrnek köszönhettük, hiszen csapatunk 8:3-ra tönkreverte az előző három játékokon győztes olasz gárdát. Különösen imponáló volt, ahogy 7:3-nél, 2:2-es részállást követően Kulcsár Győző néhány másodperc alatt átgázolt Gianluigi Saccarón, 5:2-vel berekesztve a finálét.

Kötöttfogású birkózásban a pehelysúlyú Polyák Imre negyedik próbálkozásra végre a csúcsra ért. Háromszoros világbajnokként és szintén háromszoros olimpiai ezüstérmesként elsősorban türelemre volt szüksége, hiszen neki a döntetlen is megfelelt, de hasonló helyzetben négy évvel azelőtt rohamozott és ráfázott. Temperamentumos hajrábirkózóként ezúttal belátta, jobb, ha ő sem erőlteti a harcot – s leendő „utódja", a szovjet Roman Rurua ellen ez be is vált.

Nehézsúlyban pedig a csodálatos Kozma István győzött, miután hasonló helyzetből indulva – számára is jó volt a döntetlen – valóban nem bírtak egymással legendás ellenfelével, Anatolij Roscsinnal, bár esetükben főleg az orosz volt, aki a félelmetes erejű „Picitől" tartva túl óvatosnak bizonyult. Egy másik küzdősportban, ökölvívásban ugyanakkor megszakadt az 1928 óta tartó sorozat, sőt nemcsak arannyal nem gazdagodtunk, de még éremmel sem...

Egy ismeretlen fiatalember, Hammerl László 597 körös világcsúccsal (utolsó sorozatbeli hibátlan eredményével) nyert a puskás „mesterlövészek" között, míg az öttusázó Török Ferenc ravasz versenyzéssel biztosan lett első a magyarok nagy vetélytársa, Igor Novikov előtt. A csapat is nyilván előrébb végez a harmadik helynél, ha Balczó Andrást és Móna Istvánt egy rosszul elsült romániai „bevásárlás" miatt nem tiltják el előzőleg...

Ami azelőtt egyedül 1952-ben fordult elő, azóta pedig egyszer sem: két csapatsport eredményhirdetésénél is a mi himnuszunkat játszották el. Labdarúgó-válogatottunk öt meccsen 22 gólt rúgva ért a dobogó tetejére – igazi önfeledt élmény lehetett a gárda meccseit nézni, amint Marokkót 6:0-ra, Jugoszláviát 6:5-re, Romániát 2:0-ra, az Egyesült Államokat megint 6:0-ra, végül Csehszlovákiát 2:1-re múltuk felül.

Olyan későbbi csillagok voltak ott a keretben, mint a fiatal Dunai Antal (aki végül nem szerepelt) és Varga Zoltán, míg Farkas János, Komora Imre és Csernai Tibor gólt is lőtt, utóbbi például egymaga hatot. Bene Ferenc pedig már ekkor élénk jelét adta annak, hogy világklasszis lesz belőle: 12 találattal mindenkit fölényesen megelőzve lett gólkirály.

És amire szintén minden magyar szurkoló emlékszik, az a vízilabdázók sikerét megörökítő Szepesi György-közvetítés, amikor egy ország ült feszült csendben arra várva, mi lesz a sorsa a labdának, miután elhangzott a „lőj, Dömötör!" elfúló csatakiáltás a legendás riporter szájából a magyar–szovjet meccs utolsó percében.

Minden idők egyik legizgalmasabb pólófináléjának előzményeiről tudni kell, hogy a jugoszlávokkal korábban 4:4-re végeztünk, és a négyes döntő utolsó körében élénk gólarányszámítások kezdődtek, miután délután a délszláv csapat 2:1-re felülmúlta az olaszokat. Megelőzéséhez a szovjetek ellen legalább 2:0-s, 3:1-es vagy 5:2-es győzelemre volt szükség. Erre mi történt? Az utolsó negyedet 2:2-ről kezdtük, vagyis az első két opció kiesett.

Felkai László hamar vezetést szerzett, később négymétereshez jutottunk, amelyet Dömötör Zoltán végzett el. A szovjet kapussal sokszor találkozott, jól ismerték egymást; az tudta, hogy ő hova szokta lőni a büntetőt. Nem oda lőtte, de Igor Grabovszkij így is majdnem kivédte. Mindegy, már 4:2!

Fél perccel a vége előtt pedig Rusorán Péter megúszott, míg a másik oldalon csapattársa szelte a vizet, de az egyik védő – lányos zavarában – először mégis rá, s nem Dömötörre mozdult, noha a labda már odaát, az üres emberünknél volt. Ekkor süvített az éterbe a másodpercekig ismétlődő feledhetetlen „harci üvöltés"...

Azóta már tudjuk, hogy Dömötör nem lőtt, hanem ejtett, s a labda a hálóban kötött ki. A hátralévő időt kihúztuk, így Magyarország pont 5:2-re győzte le a Szovjetuniót, és a sportág történetében ötödször is ötkarikás bajnok lett (ezen belül Kárpáti György, illetve az ötödik olimpiáján induló 37 éves Gyarmati Dezső egyaránt már harmadik alkalommal). Ám amíg a volt úszó kezét elhagyta a labda, nem csupán a szurkolók számára tűnt végeláthatatlanul hosszú időnek. Az érintett a MOB honlapján ekképp emlékezett:

„Hogy mire vártam? Hát arra, hogy elsüllyedjenek az oroszok. Rusoránnal megúsztunk, ő vitte fel a labdát, s amikor nekem passzolt, kétségtelen, hogy gólhelyzetben voltam, de nemcsak a kapus, hanem az egyik bekk is ott tornyosult előttem. Nem lehetett ész nélkül bombázni, ezért csináltam három lövőcselt, majd ejtettem a hosszú sarok felé. Nekem is örökkévalóságnak tűnt, amíg a hálóba jutott a labda."

Mi pedig az örökkévalóságig, amíg magyar ember lesz, beleborzonghatunk azokba a pillanatokba.