RÓMÁTÓL LONDONIG, A SOKOL RÁDIÓTÓL A KÉKES TV-IG – IDŐUTAZÁS

1960-ban a római Olimpiáról hazatérő sportolókat – akkor szokásos, úttörőruhás gyerekek – virágcsokorral üdvözölték a Ferihegyi repülőtéren. Abban a szerencsében volt részem, hogy 11 évesen köztük voltam, és nagy örömömre szolgált, hogy Parti János kenus olimpiai bajnokot én köszönthettem. Miközben vártuk a repülőgépet, újságírók faggattak arról, hogy kinek viszem a virágot, és hogy mit gondolok a kiváló magyar sportolókról, az olimpiáról. Sajnos az újságból már nincs példányom, édesanyám sokáig őrizte. Az olimpiákat a tévé előtt ülve követtem, követem most is, amennyiben időm engedi. Mindhárom gyermekem olimpia évében született, de ez talán a véletlen műve.

MÉSZÁROS ANTAL

1972. München – Cegléd. Magyar–szovjet vízilabda döntő (felesleges mondani, hogy férfi, akkor ez még kizárólagos volt), vezet a magyar csapat, testvéreimmel lelkesedünk, édesapám pezsgőbontásról kezd beszélni, csak nagyapám ül szokásához híven megfordított székén, könyökével rátámaszkodva a szék háttámlájára, s nem mozdul, csak csendben mondja: „korai még... akkor van meg a győzelem, ha a lefújáskor is a magyar csapat vezet...″ A vége 3:3, a döntetlen a szovjeteknek jó, letörten ülünk a kisképernyős fekete-fehér Kékes Tv előtt... Azóta hasonló helyzetekben – s nemcsak a sportban – gyakran jut eszembe nagyapám higgadtsága s igyekszem nem előre inni a medve bőrére.

1976. Montreal – Tiszakécske. Unokatestvéreim közül (vagyunk 33-an) a velem egyívásúakkal és néhány kisebb unokaöcsénkkel kamaszkorunk egyik legszebb nyarát töltjük a Tisza-parton. A termálfürdőben vagyunk, sietünk ki a medencéből, hogy szaladjunk haza a fürdő mellett lévő faházaink valamelyikébe, mert kezdődik az atlétikai döntő Németh Miklóssal...de elkéstünk! Egyik unokaöcsénk, aki volt olyan elővigyázatos, hogy nem kockáztatta meg egy fürdés és egy kis labdázás miatt, hogy lemarad valamiről, az utcáról kiabál be nekünk extázisban a kerítésen át, hogy Németh Miklós első dobására 94 méter fölötti világcsúcsot dobott...rohanunk haza, egyszerre örülünk és bánkódunk, hiszen ezt nem valószínű, hogy bárki is túl fogja dobni, de hát mi meg lemaradtunk a „sporttörténelmi” pillanatról. Aztán együtt izguljuk végig a hátralévő dobásokat és a végén jókedvű nyargalászással irány a Tisza...

Még mindig 1976 és Tiszakécske. Éjszakába, sőt hajnalba nyúló rádióközvetítések... Négyen-öten esténként-éjszakánként kártyázunk, sörözünk (a kisebbek nem kapnak), s közben hallgatjuk a közvetítéseket. Egyik hajnalon, már feljött a nap, lementünk úszni egyet a Tiszára, s visszafelé jövet a part menti erdőn keresztül egy szál fürdőgatyában hallgattuk az egyik unokaöcsénk kezében lévő (most is magam előtt látom) kisrádiót...nem tudom már, hogy akkor éppen mit közvetítettek, talán már az aznapi összefoglalót, azt sem tudom, hogy Sokol vagy Orbita volt az a rádió (szerintem Orbita), csak azt, hogy ennek a hajnalnak az ízét azóta is emlegetik azok, akik ott voltak...vagyis mi négyen-öten unokatestvérek...

1984. Los Angeles – 4. sz. főút Cegléd – Albertirsa közötti szakasza. Nem hittük volna, hogy bekövetkezik... Zenekarunkkal Debrecenből megyünk Pestre játszani, a kellemes leheletű Barkasban arról vitázunk, vajon bojkottálni fogja-e Magyarország a Los Angeles-i olimpiát (kontra 1980 Moszkva). Biztos voltam benne, hogy ez nem fordulhat elő, nem tehetik meg. Nem is annyira velünk, szurkolókkal, hanem azokkal a sportolókkal szemben, akik négy éve készülnek erre az eseményre, mindent félretéve és mindent feláldozva... Megállunk az albertirsai autós csárdánál egy kis kellemes birkapörkölt reményében, s ott halljuk, hogy pár perce mondta be a rádió, Magyarország nem vesz részt az olimpián... Bennem egy világ omlik össze, s még sokunkban... A birkapörkölt sem ízlik. A sportolókra gondolok, most ők mit érezhetnek... Elvettek tőlük négy évet és egy soha meg nem ismételhető lehetőséget. Ez volt életem első csalódása az addig tisztának és feddhetetlennek hitt sportközegben... Pedig akkor még doppingról nem is nagyon beszéltünk. Így loptak el tőlünk, egy egész országtól valamit, ami soha nem pótolható. Volt azóta sok olimpia, 11 aranyos, 3 aranyos, de soha nem tudjuk meg, mi lett volna Los Angelesben!

2012. London – Zalaegerszeg. Várom az olimpiát, szabadságon leszek, a kistévé már kint van a kertben... S közben augusztus elején – mint minden évben azóta is – együtt leszünk néhány napot az unokatestvéreimmel is... S hogy hol? Tiszakécskén! Ki tudja, milyen döntőket, s magyar sikereket vagy kudarcokat fogunk újra együtt átélni. Mert azóta teltkarcsúbbak lettünk, nincs már kisképernyős Kékes tévénk, nincs Sokol és Orbita kisrádiónk, de azért – minden azóta hozzátartozóvá vált fekély (dopping, terrorveszély, üzleti alapon megváltoztatott szabályok egyes sportágaknál, nemegyszer éppen az adott sportág igazi sportszellemét csorbítva ) ellenére az olimpia olimpia ma is! Lehet fogadásokat kötni, tippelni az érmekre. Meg is teszem: 8 arany, 6 ezüst, 7 bronz – az annyi, mint 21… Tudom, nagyapám megmondta 1972-ben, „korai még…, akkor van meg a győzelem, ha a lefújáskor is…″

De ki tudja ma még, miről fogunk beszélni 20-25 év múlva, visszagondolva a 2012-es londoni olimpiára?!

VELKEY PÉTER

TESTKÖZELBŐL BARCELONA

Máig borzongva emlékezem vissza '92 augusztusára, amikor egy ifjúsági (céges) kempinges út keretében két hétre Spanyolországba látogathattam, látogathattunk akkori barátnőmmel és harmincad magammal. A programunkba szorosan illeszkedett az olimpia, bár hangsúlyozottan nem az olimpiára utaztunk, hanem egy társas spanyol körútra.

Barcelonában azonban – milyen rafinált a magyar szurkoló – sikerült pár jegyet szereznünk a vízilabda-selejtezőkre és az öttusaversenyre, így arcunkat piros-fehér-zöldre festve, zászlókkal felszerelkezve bejutottunk az olimpia uszodába, majd nem csupán öttusa-válogatottunknak, de Szabó Bencééknek a vívócsarnokban is testközelből szoríthattunk.

Nagy élmény volt más szurkolói csoportokkal való közös „tombolás" vagy éppen összefutni szegény idősebb Knézy Jenővel. A kempingben pedig az olimpiai sátorban közösen szurkolhattunk a magyar éremesőnek dán és spanyol barátainkkal.

Utazásunkat így még az sem árnyékolta be, hogy egyik nap a Ramblas forgatagában egy ügyes csellel megszabadítottak bennünket utcai hátizsákunktól, amelyben az útlevelem és készpénzünk egy része lapult...

Hajrá, Magyarország!

RÁSKY MIKLÓS (raskym)

CSÍKIEK – MIKLÓS MAGDÁTÓL ILYÉS FERENCIG

Az olimpia legszebb pillanataira mindig öröm emlékezni. Csíkszeredában ezt folyamatosan megtehetik a járókelők, hiszen egy „olimpiai falra″, márvány emlékoszlop-sorozatra folyamatosan felvésik azok nevét, akik a játékok 1–6. helyezettjei „Csík megyéből″. Soproniként is találtam ismerőst, a világválogatott Miklós Magda és Laczkovics Mária 4. helyezést ért el 1976-ban Montrealban. Miklós Magda fia, a szintén balátlövő kézilabdás Ilyés Ferenc ugyancsak 4. helyezést ért el 2004-ben Athénban. Társaimmal újraéltük a magyar férfi kézilabda válogatott örömteli pillanatait, győztes meccseit. Persze eszembe jutott kedvenc történetem 2000-ből, Sydneyből, amikor a magyar női kézilabda válogatott a döntőben majdnem végig vezetett, és ezüstérmet szerzett. Egy kevéssé tapasztalt riporter Mocsai mestert a „kudarc okairól″ próbálta faggatni, de a mester hozta a formáját, csak arról bírt beszélni, hogy a magyar női kézilabda eddigi legnagyobb sikerét érte el. Remélem, most szerencsésebb döntőt fognak játszani…, és a székelyudvarhelyi fiú neve mellé a legfényesebb érem száma kerül.

TORMA MARGIT

ATOM ANTI, AKI NEM HANGYA

Rengeteg élményem van az olimpiákkal kapcsolatban, de azt hiszem, ez a kettő az, ami a mai napig is teljesen élénken él bennem.

Még egészen kislány voltam 1992-ben, a barcelonai olimpia idején. Főleg zsenge koromra tudok hivatkozni és arra, hogy ekkor még jobban érdekeltek a Barbie babák és a póni lovak, mint a sport. Persze ettől függetlenül nagyon lelkesen babáztam a szobában, ahol a felnőttek az olimpiát nézték, ha ők sikítottak, akkor én is, ahogy egy jó kislányhoz illik.

Ami leginkább megmaradt, amikor a családom lelkesen szurkol Atom Antinak. Na ez számomra szörnyen zavaró volt, mert Atom Antit én egy szuperhős hangyával azonosítottam, akit nagyon szerettem, de amikor a képernyőre néztem, nem láttam mást, csak egy bácsit fehérbe öltözve, aki egy másik bácsit fogdos egészen fura pózokban. Teljesen meg is zavarodtam és ennek hangot is adtam. Rendes szüleim révén még a döntő közben kaptam is rá magyarázatot. Azért Atom, mert paksi és azért Anti, mert Antal. Az Antal dolog még csak rendben is volt, na de a paksit nem értettem, honnan kellett volna nekem akkor még tudnom, hogy ott van egy atomerőmű?!

Persze ezek után az is érdekelt, hogy mi az az atomerőmű. Istenem, kíváncsi kislány voltam. Erre már azt a választ kaptam, hogy most nézzem a tv-t, mert ez a bácsi most valami olyat fog csinálni, amire nagyon sokáig fogunk emlékezni. Néztem is, és mint kiderült, tényleg nagyon sokáig elékezni fogok rá, még ha akkor nem is igazán fogtam fel, hogy Kovács Anti micsoda fantasztikus dolgot vitt véghez akkor. Amikor 2004-ben a zászlót vitte, már tisztában voltam vele, hogy mekkora hős ő ebben a kis országban.:)

Mi más juthatna még eszembe az olimpiáról, mint Athén? Biztosan azért, mert elmondhatom magamról, olyan szerencsés voltam, hogy ott lehettem, és a saját szememmel nézhettem végig, ahogy fiaink és lányaink egymás után nyerik az érmeket. Órákig képes lennék mesélni, arról, amit ott átéltem, de talán a legmeghatározóbb pillanat az volt, amikor a vízilabdások megnyerték az aranyérmet. Maga a mérkőzés is csodálatos volt és biztos vagyok benne, hogy soha sem fogom elfelejteni, de ami utána történt, az szinte leírhatatlan. Aki ott volt az tudja, hogy a vizes komplexum közepén egy hatalmas szökőkút volt, amiben úgy körülbelül térdig érhetett a víz.

Az eredményhirdetés után az összes magyar kitódult oda, és szó szerint örömtáncot járt a kútban. Addig énekeltük a magyar himnuszt és a különböző szurkolói rigmusokat, amíg el nem ment a hangunk. Senkit sem érdekelt, hogy a telefonja vagy az útlevele vizes lett, a lényeg az volt, hogy itt voltunk egy idegen országban, ahol semmi más nem számított, csak, hogy együtt élhettük át, amint 13 magyar vízilabdás megajándékoz minket egy aranyéremmel. Senkit sem érdekelt, hogy a görög hatóságoknak nem igazán van ínyére az, hogy mi ott tartózkodunk a szökőkútban, egy idő után fel is adták, hogy kitessékeljenek onnan minket. Ennyi magyart senki sem állíthatott meg attól, hogy belekiáltsuk a világba és a görög estébe, hogy itt ma nincsen nálunk jobb.

VÉGH NÓRA

A SPORT MAGA EGY MEGLEPETÉS

Szeretnék megosztani egy történetet, amely a 2000-es sydney-i olimpia alatt történt és megváltoztatta az életemet, a sporthoz és a mindenkori – legyen szó akár nyári vagy téli – olimpiához fűződő viszonyomat. A XXVII. nyári olimpia volt az első, melyet az elejétől a végéig végigkövettem. S azóta is, ha tudom, nézem, figyelem minden pillanatát az olimpiának.

A megelőző két olimpián is voltak számomra meghatározó pillanatok: a '96-os centenáriumi játékok kapcsán a futballtorna, amelyen kis országunk férficsapata is részt vett, és nagyon jó mérkőzéseket játszott a futballvilágban már akkor is meghatározónak számító együttesek ellen. Az utolsó percekig győzelmi esélyünk volt Japán ellen, mégis kikaptunk, fantasztikus találkozónk volt Brazília ellen, amelyik csapatban pályán volt Ronaldo, még Ronaldinho néven. Sosem felejtem el Hajdú B. István közvetítését, ahogy Ronáldinyunak szólítja... Számunkra a nyitómérkőzés pedig a későbbi győztes Nigéria elleni szoros vereség volt.

2000. szeptember 21-e volt, csütörtök. Édesanyám akkoriban Amerikában volt a barátnőivel, így busszal voltam kénytelen iskolába menni, ezért nagyon korán odaértem. Én voltam rendszerint az első fecske, ledobtam a cuccom, és bekapcsoltam a teremben lévő tévét. Olykor egy-egy tanárunknak megesett rajtunk a szíve, és megengedte, hogy megnézzük a magyar vízilabda-válogatott mérkőzésének a végét, amely elvette nagyjából az óra felét. S utána is azt tárgyaltuk ki, szigorúan az adott tárgyhoz kapcsolódóan.

Visszatérve a gyönyörű csütörtöki naphoz. Véget ért a harmadik óránk, ha jól emlékszem, magyar irodalom volt, következett a nagyszünet. Általában lementünk a suli udvarán lévő kosárpályára focizni, de most két okból kifolyólag sem tettük. Egyrészt testnevelés volt a következő óra, és olyankor természetesen az öltözőbe siettünk, másrészt Kovács Ágnes a 200 m-es mellúszás döntőjéhez készülődött. A riporter idősebb Knézy Jenő volt, aki a londoni olimpián is ott lesz, igaz, fiával ellentétben a fenti díszpáholyból nézi és kommentálja remélhetőleg azt, ahogy Hosszú Katka fényes győzelmet arat Hannah Miley előtt.

A futam előtti készülődés és bemutatás elvitte az egész nagyszünetet, ami 15 perces volt. Majdnem le is csúsztam az első 50 m-es résztávról, mert épp Kovács Ferenc tanár urat kerestem, aki Knézy Jenő mellett ül majd az idei játékok alatt.

Azt akartam megkérdezni tőle, hogy baj lenne-e, ha pár percet késnénk, hogy meg tudjuk nézni a nagy versenyt. A válasza így hangzott: „Menj már, fiam, menj már. Dehogy baj, a végén még én sem látom."

Rohantam vissza a terembe, ahol már óriási szurkolás fogadott, nem volt nehéz bekapcsolódnom. A hajrát – amelyet csak mi, magyarok tudunk (főként a mellúszóink) – hatalmas hangrobbanás zárta le, miután egy pillanatig néma csönd ült az egész iskolára, egész Szombathelyre, az országra. Kovács Ágnes olimpiai bajnoooooooook!

Kiáltozva rohantunk az öltözőbe, eladtuk az egész épületet, pedig már vagy jó tíz perce becsöngettek a negyedik órára. Kovács Ferenc tanár úr csak annyit mondott: „Fantasztikus. Menjetek ki focizni.” 2000. szeptember 21-e volt. A születésnapomra, a 13.-ra elképesztő ajándékot kaptam nem kisebb embertől, mint egy olimpiai bajnoktól. Kovács Ágnes egy olimpiai aranyéremmel lepett meg.

PUNGOR MÁTÉ

A KOCSMÁBAN, OTT VAN A NAGY ÉLET – TOVÁBBI SZTORIK SYNDENY-BŐL

Még a 2000 es sydney-i olimpia alatt történt. Akkoriban egy 300 lelkes kis faluban éltem, és mint minden ilyen kis faluban, a központi helyen a kocsmában zajlott a „nagy élet”. A vendéglőssel megbeszélve a kézi- és vízilabdadöntők reggelén négy-öt elszánt barátommal együtt, hajnalban gyülekeztünk a kocsmában. A vízilabdadöntő előtt ment az esélylatolgatás, a fogyó italok hatására egyre emelkedettebb hangon – ami egy ilyen kis közösségben azért nem megszokott –, mindenkinek volt érve és ellenérve erre is, arra is. A mindennapi dolgaikat intéző emberek közül egyre többen álltak meg egy pillanatra, el nem tudták képzelni, mi folyik ilyen korán az italboltban. Ezzel együtt egyre többen tértek be reggeli italukra.

Egyre nagyobb és harsányabb lett a „tömeg”, a csapat jól játszott, ekkor márt folyt az ital minden formában és mennyiségben. Idősek, fiatalok, boldog-boldogtalan, mindenki ünnepelt sírva-nevetve. Apák, fiaik, szomszédok – mindenki pacsizott, ölelkezett. Nagyszerű pillanat volt, a közös himnuszéneklésről nem is beszélve.

A kézilabdás lányok ezüstérme kicsit rontott a hangulaton, de ez akkor is emlékezetes délelőtt és meghatározó élmény marad mindenkinek az életében, aki ott volt, és átélte.

Röviden ennyit szerettem volna, remélve hogy a londoni olimpia is sok emlékezetes pillanattal ajándékoz meg. De sajnos azt az élményt már nem lehet átélni, ami akkor és ott megtörtént.

ZOLTÁN

11 éves voltam, amikor az olimpia rajongójává váltam, már akkor eldöntöttem, egyszer szeretném én is átélni ezt az élményt, és közvetíteni, tudósítani az olimpiáról. Sajnos közben más irányba tanultam tovább, de nem adtam fel azóta sem, hogy egyszer sportújságíró leszek. És hogy mi volt az a meghatározó élmény, ami eldöntötte ezt bennem? 2000-ben Sydney-ben a női kézilabda-válogatott második helyezése. Amikor már mindenki azt gondolta, hogy a meccset megnyertük, sajnos mégis veszítettünk. Szomorú, egyben boldog pillanat is, hiszen nem sokan mondhatják el a világon, hogy olimpiai második helyezettek, de a lányokban akkor benne volt a győzelem.

BENCZE VIRÁG

VALAKI BETÉRDELT A KENUBA

2008, Peking – C–2 1000 m. Az olimpia kvótát erre a versenyszámra a Kozmann, Kolonics duó szerezte meg, sőt aranyesélyeseink voltak. A szörnyű tragédia után Kozmann György vállalta a szereplést, Kiss Tamással alkottak párost. 13 induló hajó volt, a döntőbe jutás mellett a pontszerzés maradhatott az elérendő cél. Döntő, 1-es pálya, rajt. A finálé első 500 métere a német és a fehérorosz egységé, de ekkor történt valami a szélső pályán. Fél távnál valaki „betérdelt” hozzájuk a kenuba, ráadásul ők voltak legközelebb a (magyar) szurkolókhoz is, olyan lendületet kapott a hajó, hogy szinte berepült a 3. helyre. Ez a bronz volt a legszebb érmünk Pekingben..., a kommentátorral együtt én is könnyeztem :')

BRAUN DÁVID

KÉTHETES ÜNNEP

Hogy mit jelent az olimpia nekem? Nagybetűs ünnepet.

Ráadásul, olyat, ami nem egynapos, hanem kéthetes ünnep. Ezenfelül torokszorítást, izgalmat, erős nemzeti kötődést, meghajlást a sportteljesítmények előtt. Az édesapámat, aki megszerettette velem a sportot, a fiamat, akinek ezt tovább próbáltam adni. Egyébként két, nem is, igazából három történet jut eszembe az olimpiák hosszú sorából, amit végig kísértem.

Az első a moszkvai olimpia, amikor mint 14 éves lány besegítettem a szombati (?) ebédfőzésbe, és rántott karfiolt készítettem. Mivel a tévénk az emeleten volt, a konyhánk a földszinten, folyamatosan szaladgáltam fel-le. Csukott szemmel azt látom most, hogy prézlis, tojásos, lisztes, vagyis paníros kézzel állok a tévénk előtt, ami akkor még fekete-fehér volt, és vigyázzban állva éneklem a magyar himnuszt Magyar Zoltán tiszteletére. Hogy most Berkinek újra sikerüljön, megígérem, ismét rántott karfiolt sütök a lólengés döntőjén.

A másik a vízilabda válogatott pekingi győzelme, amikor egyedül voltam otthon, és rettentően ideges. Nem tudtam ülve nézni a döntőt, ezért elkezdtem a hűtőt takarítani, de persze folyamatosan ki-be szaladgáltam a konyha és szoba között. Az utolsó percekre már hagyhattam a hűtőt, mert nem volt túl sok izgulni való.

Hármat ígértem. A harmadik Szöul, amikor hajnalban, igazából éjszaka apukámmal izgultunk az úszásdöntőkön, illetve minden magyar érdekeltségű versenyen.

Most, hogy írom a sorokat, nagyon sok minden eszembe jut még, az elveszített női kézilabdadöntő, aminek a végét szintén nem bírtam nézni, és nem hittem el, hogy hatgólos vezetésről kikapunk. Vagy a birkózógyőzelmek, a vívás, amit csak olimpián nézek, meg persze a mindenféle más sportág, ami csak az olimpián köt le igazán pl. a rafting, a sportlövészet. El ne felejtsem az atlétikát, Gyulai István közvetítésével, Lewisszal, Bubkával, az etiópokkal és Sebastian Coe-val, aki a nagy kedvencem volt.

46 éves vagyok. Elvileg és gyakorlatilag is 11 olimpiát megélő és nyolc olimpiát igazán átélő magyar állampolgár.

Most újra elmerülök benne, már nagyon várom!!

GROSKA ÉVA