13 nap, 27 gól, 145 000 néző – magyar örömfutball Északon

PUSKÁS BALRA DŐL, JOBBRA LŐ, GÓL! PUSKÁS BALRA DŐL, JOBBRA LŐ, GÓL!

Kommentátor: Szepesi György

Négy mérkőzés, négy győzelem, lehengerlő, 27:4-es gólarány – így foglalható össze röviden az Aranycsapat sorrendben Norvégiát, Svédországot, Dániát és Finnországot érintő, hatalmas érdeklődéssel kísért portyája.

Az említett országok közül akkoriban Svédország számított tényezőnek a nemzetközi futballporondon (olimpiai arany 1948-ban, bronz 1952-ben, vb-bronz 1950-ben), a két csapat 1953-as budapesti mérkőzésén – tíz nappal a londoni 6:3 előtt – például 2:2-es döntetlent harcolt ki.

Nem véletlen, hogy a mieink erre a mérkőzésre álltak ki a legerősebb csapattal – az északi túra egyik céljaként meghatározott, a fiatalítás jegyében zajló kísérletezés a többi állomásra maradt.

TELJES FÉNYÉBEN CSILLOGOTT

Esős időben, csúszós talajon játszották le a mérkőzést, amely az első fél órában eldőlt: addigra négy magyar gólnak tapsolhatott a svéd közönség – nem tévedés, tényleg tapsolt.

Az egyik svéd napilap, a Dagens Nyheter megállapította: „Régen volt a svéd közönségnek ilyen jó napja”. Általános vélemény, hogy a mérkőzés rendkívül látványos volt, és hogy a svédek jobban játszottak, mint az említett budapesti 2:2 alkalmával.

„Kitűnő támadójátékkal fölényes győzelmet arattunk a svédek ellen” – ezt már a Népsport tudósítója jelentette, kiemelve a három gólt szerző Kocsis Sándor, a kétszer beköszönő Puskás Ferenc, a szintén gólt szerző Szojka Ferenc, valamint Bozsik József játékát.

„Kocsis a csatársor közepén nagy formajavulásról tett bizonyságot, …első és harmadik gólja pompás volt, … (de) a csapat legjobbjának Puskás bizonyult. Kiváló technikai képzettsége, tudása teljes fényében csillogott ezen a mérkőzésen. Rengeteget dolgozott, kivette a részét a védekezésből is, s nagyszerű labdákat adott játékostársainak.”

„Az utolsó negyedórában a magyar csapat teljes technikai és taktikai fölénye domborodott ki. Olyan szépen és mutatósan játszott a magyar válogatott – mint legjobb napjaiban.”

NAGYMÉRTÉKBEN ELŐSEGÍTETTE

„Igen jól játszott válogatott csapatunk, támadósora időnkint egyszerűen ellenállhatatlan volt – idézte a Népsport Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt, és hasonlóképp vélekedett a korábbi nagyszerű szélső, a svéd válogató bizottságot elnöklő Rudolf Kock: – Ebben az arányban is megérdemelt a magyar csapat győzelme. Elégedett vagyok a mieink játékával.”

Nemcsak „Putte” Kock, nemcsak a svéd sajtó, hanem a svéd labdarúgás vezetői sem tekintették tragédiának a történteket. „A magyar csapatnak nagy közönségsikere volt. Biztos vagyok abban, hogy a svéd labdarúgás fejlődését nagymértékben elősegítette ez a mérkőzés” – mondta például a helyi szövetség elnöke, a civilben munkaügyi miniszer Gunnar Lange.

Még érdekesebb, amit Birger Sandberg, a svéd szövetség technikai bizottságának vezetője tartott szükségesnek elmondani: „A magyar csapat játéka ismét megerősített meggyőződésemben: helyes úton járunk, amikor arra törekszünk, hogy játékosaink elsősorban a lehető legjobb technikai alapot szerezzék meg. A magyar csapat technikában a svéd csapat fölött állott, és ez döntött. A mi játékosaink lelkesedéssel igyekeztek a technikai fogyatékosságokat pótolni.”

Hogy mennyit tanultak a svédek ebből a meccsből, nem konkretizálható. Egy biztos: a számunkra a negyeddöntő küszöbén véget érő 1958-as világbajnokságon házigazdaként a döntőig meneteltek, és ezüstéremmel zártak. A csoportban Kurt Hamrin két góljával a mieinket is legyőzték 2:1-re.

Nézzük röviden, mit tartogatott még a mieink és az ellenfelek számára az északi portya!

NEM FUTOTT TÖBBET 650 MÉTERNÉL

1955. május 8., Norvégia–Magyarország 0:5. A portya első mérkőzésén öt újonc lépett pályára a magyar csapatban, köztük Csernai Pál (Csepel), a Bayern München későbbi sikeredzője és Tichy Lajos (Bp. Honvéd), „későbbi nemzeti bombázónk” – utóbbi, aki Puskást váltotta a 63. percben, megszerezte válogatottbeli pályafutása első gólját is.

„Jól megállták helyüket fiataljaink – nyugtázta a Népsport, míg az Arbeiderbladet így summázott: – Macska-egér harc folyt a pályán, a magyar csatársor sokkal több gólt is lőhetett volna.”

Utóbbi lap munkatársai az akkoriban világszerte csodált magyar futball titkának megfejtése jegyében folyamatosan figyelték és jegyzetelték Puskás mozgását, és „kimutatták, hogy az egy óra alatt – amíg játszott – nem futott többet 650 méternél. A norvég játékosok mindegyike jóval többet futott ennél, de többnyire – haszontalanul. Puskás azonban okosan helyezkedett, rendszerint már előre tudta, hová kerül a labda. Jó helyezkedésével és kitűnő technikájával sok felesleges erőkifejtéstől kímélte meg magát.”

MEGNÉZTÉK TÁVOLBALÁTÓN IS

1955. május 15., Dánia–Magyarország 0:6. A két csapat először találkozott egymással, és a koppenhágai meccs nem meglepő módon már a szünetre eldőlt. Sándor „Csikar” ekkor érte el két válogatottbeli triplájának egyikét, míg az Aranycsapat sokoldalú hátvédje, a 32 éves Lóránt Gyula az utolsó válogatott mérkőzését játszotta.

„Ha arra gondolunk, hogy az angol labdarúgó-válogatott egy évvel ezelőtt 7:1-re kapott ki a magyaroktól, nincs okunk a szégyenkezésre – fogalmazott a dán szövetség egyik elöljárója, míg a Dagens Nyheder ekképp ismerte el a mieink teljesítményét: – Dániában még nem láttak labdarúgócsapatot így játszani.”

Lapunk beszámolt arról is, hogy a gálavacsorát egy tengerparti kastélyban rendezték meg, ahol „a két csapat tagjai megnézték a mérkőzés távolbalátón adott közvetítését”.

KIS ÍZELÍTŐ ABBÓL, MIT MUTATOTT A TÁVOLBALÁTÓ

ÖRÖMÜK TALÁN MÉG NAGYOBB LETT VOLNA

1955. május 20., Finnország–Magyarország 1:9. A mieink a két csapat korábbi öt mérkőzését 25:3-as összesített gólaránnyal nyerték meg, és a gálasorozat Palotás Péter három góljára építve folytatódott.

A házigazdák elégedettek lehettek, hiszen korábban ilyen sok néző még sohasem gyűlt össze Helsinkiben labdarúgó-mérkőzésre – leszámítva a mieink diadalával végződő 1952-es olimpiát –, és örültek annak is, hogy 0:6-nál összejött a szépítés.

„Ha a finn nézők tudták volna, hogy a finn labdarúgók rúgták a 100. gólt a felszabadulás óta szereplő magyar válogatottnak, akkor örömük talán még nagyobb lett volna” – tette hozzá a Népsport tudósítója, említést téve a mieink háború utáni összesített gólkülönbségről (323:100), valamint arról, hogy Puskás Ferenc utolérte a magyar szereplési örökrangsort 68 válogatottsággal vezető Schlosser Imrét.

A Száguldó Őrnagy 85 fellépéssel fejezte be magyarországi válogatottbeli pályafutását – ki tudja, mennyinél állapodott volna meg, ha (történelmietlen felvetés jön) történelmünk másként alakul.

Az 1954-ben elveszített világbajnoki döntő óta tartó veretlenségi sorozatunk az északi portya után még jó néhány hónapig épült, hogy aztán némiképp váratlanul Isztambulban szakadjon meg 1956 februárjában: 3:1-re kikaptunk a törököktől. A berni 2:3 és az isztambuli 1:3 közötti magyar mérleg: 15 győzelem, 3 döntetlen.