A becsvágy viszi előre – Dunai Antalról nehezen derült ki, hogy gyors

 

– A minap dolga volt a szerkesztőségben, és olyan lendülettel érkezett, mint amikor fénykorában a kapusról kipattanó labdára rajtolt, hogy a hálóba vágja. A lendület a hosszú élet titka?
– Nem tudom. De azt igen, hogy mindig mentem előre, a szó konkrét és átvitt értelmében is. S ma is ilyen vagyok. Persze ehhez jó fizikum kell, s külföldi edzősködésem tíz éve alatt megtanultam, hogy hiába voltam én régen jó kondícióban, hogy megmaradjon, azért tenni is kell. Régebben mindennap, az utóbbi időben másnaponként lejárok a Hélia Szállóba, ahol az olimpiai bajnokok kiváltságaként kitűnő körülmények között edzhetek. Huszonöt éve csinálom, alkalmanként két órát, fontos, hogy legyen benne négy-ötszáz felülés. Na persze nem egyszerre, általában tízszer ötvenes szériában.

– Ezt olyan szakértelemmel mondta, mint egy fitneszedző. Amikor ifista volt, ilyesmiről szó sem volt.
– Á, dehogy! Állandóan futballoztunk és mindenütt. A kényszerítőpasszt nem felnőttkorban kell megtanulni, ne vicceljen. Tizenhat évesen NB III-as játékos voltam a Bajai Bácska Posztóban, de arra még büszkébb vagyok, hogy játszottam az ifiválogatottban. Nem az „u ilyen-u olyan” csapatban, egy válogatott volt, a tizennyolc éveseké, abban.

– Honnan a gyorsasága? Született adottság?
– Az lehet, hogy velem született, de elég nehezen derült ki.

– Hogyhogy?
– Nézze, én nagy nehezen leérettségiztem, de tudtam, hogy nem leszek matematikaprofesszor. Imádtam futballozni, s azért nem ment rosszul, elhatároztam, hogy erre teszem fel az életem. Éppen ezért kellemetlen volt hallani, hogy a lelátón mondogatták, hogy nem ügyetlen ez a Dujmov gyerek, csak lassú. Kicsit imbolygó testtel futottam, mintha tántorogtam volna.

– Ez később a védjegyévé vált, nem nagyon lehetett hozzáférni a labdához, ha kapura vezette.
– Igen, de előbb még meg kellett tanulnom futni. Szóval, szégyelltem, hogy lassúnak tartanak, ezért odamentem az atlétaedzőhöz, hogy csináljon velem valamit. Úgy, ahogy voltam, ruhában megfuttatott, majd adott egy szöges cipőt, és elmagyarázta, hogy a görbe futballistalábaimat hogyan rakjam. A harminc métert három és fél másodperc alatt futottam.

– Dárdai Pál két évvel ezelőtt azt nyilatkozta, Magyarországon kevés olyan futballista van, aki négy másodperc alatt futja a harminc métert.
– A mi időnkben több volt. De az atlantai olimpiai csapatban, amelynek kapitánya voltam, Dombi Tibor és Herczeg Miklós is három és fél másodperc körül futotta. Visszatérve rám, kondiztam is, persze nem a mai értelemben, fitneszteremben, hanem házilag készített súlyzóval. Aztán vettem magamnak csehszlovák expandert, vittem magammal mindenhová, de az edzőtáborban a pesti vagányok kiröhögtek. Vidéki parasztgyerek vagyok, én még kaszáltam, s azt szoktam mondani, hogy nem műfüvön tanultam meg futballozni, hanem libaszaros legelőn. Ezt ne írja le…

– Miért, ez az igazság, a saját szememmel győződtem meg róla, hogy nem is akárhogyan. Első NB I-es klubjában, Pécsen a bátyja mellett játszhatott, ez feszélyezte vagy inkább felszabadította?
– Futballozni eleve felszabadító érzés volt. Együtt játszottunk a csatársorban, nagyon tehetséges volt, nem véletlen, hogy tagja lett a római olimpián bronzérmes csapatnak. Ott voltam, amikor a válogatottban is bemutatkozott, pechjére csak egyszer lépett pályára a legjobbak között, 1960-ban Albert két góljával kettő nullára vertük meg az angolokat Budapesten.

– Volt egy emlékezetes meccse 1964-ben az Újpesti Dózsa ellen, amelyen Pécsen a vendégek kettő nullás vezetése után az ön két góljával lett kettő kettő az eredmény. Ekkor szúrta ki magának a Dózsa?
– Nem, már korábban, ez az utolsó lökést adta. De nagyképűség nélkül mondhatom, hogy sorban álltak értem a fővárosi csapatok a Fraditól kezdve a Csepelig.

– Mi döntött az Újpest mellett?
– Inkább úgy kérdezze, ki? Bene Feri! Nagyon sokszor játszottunk egymás ellen, ő kaposvári volt. De hogy érzékeltessem a magyar futballnak azt a korszakát: Páncsics Miklós ugyanúgy garai volt, mint én, Albert néhány kilométerrel arrébb, Hercegszántón született, a Disztl testvérek édesapja bajai volt. S hogy milyen kicsi a világ: én még futballoztam a Disztl papa ellen. És azért Újpesten ott volt Szusza Ferenc, aki nagyon akarta, hogy a Megyeri útra kerüljek.

– Hibátlan pályafutás, lassan jöttek is a bajnoki címek.
– Nem egészen. Látja, milyen az emberi természet? Csupa jóról beszélgetünk a születésnapom kapcsán, belőlem mégis kibukik valami. Fájó pontom, hogy nem lehettem ott a tokiói olimpián. Illetve az igazán fájó, hogy ott voltam, de nem léptem pályára, így nem lettem olimpiai aranyérmes. Van egy oklevelem, rá van írva a nevem, és mellette egy hatalmas egyes szám, azaz első helyezett. Aláírta a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke is, de hiába, mégsem számítok tokiói aranyérmesnek. Manapság meg már másként van, aki bekerül a keretbe, de nem jut szóhoz, az is olimpiai bajnoknak számít. Abban az időben nem volt csere sem, ha nem léptél pályára, hiába bajnok a csapatod, te nem lehettél aranyérmes. Mit szól ehhez? Illetve azért kárpótolt az élet.

– Ezt akartam mondani: Magyarországon ön a második legeredményesebb futballista az olimpiákat tekintve.
– Persze. Csak szegény Novák Dezső előz meg, a két aranya mellett volt egy bronza is Rómából.

– Tényleg fájó pont Tokió?
– Tudja, mi az érdekes? Ha nem játszottam volna a selejtezőkön, tehát be sem kerülök, lehet, hogy dohogtam volna egy sort, azután el is felejtem. Amint látja, azért lehet enélkül is élni. Inkább a hiúságom tiltakozik. De arra büszke vagyok, hogy két olimpián szerzett 13 gólom a játékok történetében páratlan.

– Nem mellesleg előbb lett olimpiai aranyérmes, mint magyar bajnok. Azért ezt nem sokan mondhatják el magukról.
– Hogyne! Az, hogy „csak” 1969-ben lettem bajnok, annak egy remek Fradi volt az oka. De abban az Újpestben élmény volt játszani.

– Vissza lehet adni ebből valamit egy cikkben?
– Nehéz, de megpróbálom. Azért viszont kifejezetten dühös vagyok, hogy a meccseinkről nincsenek meg a régi archív felvételek. Tudtunk futballozni…

– De ezt nehéz így papíron elhinni. Jó, csak vicceltem…
– …és volt önbizalmunk. Ezt ne úgy képzelje el, hogy nagy mellényben mentünk ki a pályára – na jó, néha azért volt olyan is –, hanem tudtuk, hogy számíthatunk egymásra. Ez úgy nézett ki a gyakorlatban, hogy tudtuk, Bene Ferinek és nekem egy meccsen lesz három-három helyzetünk, Fazekas Lacinak is, Göröcsnek meg Zámbónak mondjuk egy-egy. Ez tizenegy lehetőség. Ebből azért csak futja egy győzelemre? Futotta, nem is egyre. És Baróti Lajos mindenkinek megtalálta a helyét abban a csapatban.

– Hogyan fért meg a sok dudás egy csárdában?
– Ha hiszi, ha nem, ebből nem volt probléma. A meccsek előtt Göröcs Titi is tartott taktikai értekezletet. Rövidet, és szigorúan egymás közt. A védőkhöz fordulva megkérdezte: „Gyerekek, ma elég, ha négy gólt rúgunk? Mondjátok meg, mennyit kaptok hátul, mi eggyel többet szerzünk elöl.” És így futottunk ki a pályára. Vagy a másik: mi támadófutballt játszottunk, de Titi kérte, hogy az elején Bene Ferivel jöjjünk vissza a félpályáig, aztán meglátjuk, az ellenfél hogyan játszik, aztán induljunk be.

– A taktika tényleg olyan egyszerű volt, hogy ha Göröcsnél volt a labda, önök már sprinteltek is előre?
– Igen, de nem ez volt az egyetlen fegyverünk. Ha kellett, kicsiben játszottunk, kényszerítőkkel, ne vegye nagyképűségnek, de a mai Barcelonáéhoz hasonlított a játékunk.

– Sokan azt mondták a játékáról, hogy lesipuskás volt. Ez bántotta?
– Egyáltalán nem. Miért bántott volna? Ezt a játékot gólra játsszák! Tudtam, hogy a csatártársaim hogyan lőnek kapura, de egyvalamit még jobban tudtam: minden lövésből nem lehet gól, a zöme mellé, fölé megy, van, amit kivéd a kapus. De nem mindegy, hogyan. Én már a lövésnél beindultam…

– …bocsánat, mint amilyen lendülettel a szerkesztőségbe érkezett…
– …igen, és ha kipattant a labda, én bevágtam. Arról meg, hogy lesipuskás voltam, még annyit, hogy a BEK-ben a Valenciával játszottunk, az ellenfélnél Alfredo Di Stéfano volt az edző. Kint egy nullára, itthon kettő egyre nyertünk, mindhárom újpesti gólt én szereztem. Di Stéfano azt nyilatkozta: „Ez a Dunai két meccsen semmit sem csinált, de rúgott három gólt.”

– Ismerjük el ugyanakkor, hogy nagyon jó ütemű passzai is voltak, „kicsiben” nagyon értette az összjátékot, úgy vette át a labdát, hogy méteres előnyt szerzett a hátvédekkel szemben. Mondok is két példát: Párizsban a franciák elleni Eb-negyeddöntőben a Benének adott gólpassz…
– …a másik meg életem legjobb válogatott meccse.

– Most kicsit zavarban vagyok.
– Hát a csehszlovákok elleni vébéselejtező Prágában, a három hármas meccs.

– Gólt rúgott.
– Meg adtam egy gólpasszt Bene Ferinek. A gólom után meg bukfenceztem.

– Az MLSZ rövid videóján az is látszik, hogy tanári módon játszott, pedig csak negyedik alkalommal lépett pályára a válogatottban. Úgy, hogy már európai ezüst- és bronzcipős volt. Miért nem kapott előbb lehetőséget?
– Gondolhatja, ezt a kérdést én is feltettem magamnak. Eleinte kicsit dúltam-fúltam, mert játszani akartam. Az embert a becsvágy viszi előre, megjegyzem, ez a mai labdarúgókra is vonatkozik. Nem ők tehetnek róla, hogy ennyit keresnek. Hülyének azért ne nézzük őket, hogy lealkudjanak a fizetésükből. Szóval, a becsvágy. Huszonhat éves voltam, amikor először nagyválogatott lettem. Képzelheti, hogy vártam már. A keretbe előtte is sokszor meghívtak, de Illovszky Rudolfnál nem fértem be. Sós Károly végül berakott a csapatba. Így, idősebb fejjel megértem azokat az edzőket, akik nem változtattak a csapaton egy-egy formaingadozás esetén.

– Kicsit álljunk meg az 1969-es esztendőnél, mert ez fontos dátum a magyar futballban. Meggyőződésem, hogy vannak törvényszerűségek, de ebben az évben balszerencsénk is volt. A válogatottnak is és a Dózsának is.
– Nyertünk a csehszlovákok ellen, majd Írországban, ahol szintén szereztem gólt, aztán Koppenhágában megsérült a bokám, s ahogy ápoltak az oldalvonal mellett, egy óriási kiáltást hallottam. Albert Flóri ütközött a dán kapussal. Borzasztó volt, emlékszem, együtt bicegtünk az öltözőbe. A Newcastle ellen a Megyeri úton már egy gólra voltunk attól, hogy behozzuk az idegenbeli háromgólos hátrányt, de kikaptunk. Göröcsnek van igaza: amikor régebben erről beszéltünk, azt mondta, a sporttudomány nem volt olyan fejlett, hogy megfelelően regenerálódjunk. Egymás után jöttek a válogatott és klubmérkőzések. S ne feledje, a válogatott gerincét az Újpest adta! És még valami, amit nehéz kimondani: klubszinten a nemzetközi mezőnyben nem számított erősnek a védelmünk. Erre a legjobb példa a Newcastle ellen elbukott 1969-es VVK-döntő, a Juventus ellen elvesztett BEK-negyeddöntő, s ide sorolhatnám a Bayern elleni 1974-es BEK-elődöntőt is.

– Beszéljünk vidámabb eseményekről: 1967-ben 36 góllal öné lett az Ezüstcipő, rá egy évre 31 góllal a Bronzcipő. Milyen volt az itthoni fogadtatása?
– Semmilyen. A Dunai Anti sok gólt rúgott, először második lett Európában, aztán harmadik.

– Nem mondja?!
– De. Akkoriban nem kapta fel a média az eseményt, emlékszem, Lukács László, a Népszabadság újságírója, a France Football magyarországi tudósítója szólt, hogy van ilyen verseny. Ez csupán azért érdekes, mert már a bajnokság végén jártunk, ha korábban szól, megkértem volna a srácokat, hadd rúgjam én a tizenegyeseket. Mondjuk, Eusébio mögött nem szégyen másodiknak lenni… Párizsban, a díjátadón akkor ittam életemben először francia pezsgőt.

– Nem hívták külföldre?
– Nyilván udvariasságból kérdezi ilyen diplomatikusan.

– Tudom, milyen volt a rendszer.
– Az Újpesttel felkészülési mérkőzéseken, nyári tornákon sorra hazavágtuk a legjobb spanyol csapatokat is. S ne tagadjuk, Kubala László mindig próbált segíteni. De nem elvtelenül. Egy edzőmeccsen például beállt az ellenfélhez, csak hogy belülről lássa, hogyan mozgunk elöl mi, csatárok. Ő, aki a Barcelonában évekig meghatározó játékos volt, a kisujjában volt a futball, beszállt, hogy biztosra menjen… Na, elég az hozzá, hogy négyéves szerződést ajánlottak a Barcelonától. Mondtam neki, Kuksi, engem nem engednek ki egy esztendőre sem, nem hogy négyre, kint meg nem akarok maradni. Akkor azt mondta, ha abbahagyom, végezzem el a szakedzőit, addigra már lehet, hogy enyhülnek a viszonyok, különben is, egy edzőt talán könnyebben kiengednek.

– Végül is sokat köszönhet Kubala előrelátó tanácsának.
– Rengeteget, sőt. Majdnem mindent, amit edzőként elértem, neki köszönhetem. Jó, volt egy kis simli a dologban, mert úgy ajánlott Jerezbe, hogy tudjátok, az egykori kiváló futballista, akiből remek edző lett, és tökéletesen beszél spanyolul. Ebből annyi volt igaz, hogy jó játékos voltam.

– Mielőtt a Spanyolországban eltöltött időszakáról beszélnénk, „fejezzük be” a játékoskarrierjét. Jól tudom, hogy a Juventus elleni 1973-as BEK-negyeddöntő első meccsén szerzett húzódása olyannyira makacsnak bizonyult, hogy ez döntően befolyásolta a pályafutását?
– Részben igen. Sokat kínlódtam vele, de felépültem, visszanyertem a gyorsaságomat is, ám Várhidi Pál csak nem akart betenni a csapatba. Három évig ültem a kispadon, s amikor Illovszky Rudolf hívott a Vasasba, szóltam a vezetőknek, hogy mennék. Tudja, mit válaszoltak? „Anti, te játszanál az Újpest ellen?” Végül Debrecenbe kerültem levezetni.

– Melyik a legemlékezetesebb gólja, és ki volt a legkellemetlenebb ellenfele?
– Az 1968-as bajnokságban százkét gólt rúgott a csapat. A Megyeri úton játszottunk a Győrrel, a negyedik gólunk után villogott az eredményjelző, hogy most jön a századik. Nagy verseny kezdődött, hogy ki rúgja, aztán szokás szerint egy kipattanó labdát bestukkoltam. S milyen az élet: a győri csapatban Barna Sándor védett, akinek életem első NB I-es gólját lőttem. Két fradista volt a legnehezebb ellenfél: Juhász Pista és Szűcs Lajos, utóbbit mi, újpestiek úgy hívtunk egymás között, hogy Bengáli tigris.

– Mi az, amit Spanyolországban edzőként elsajátított?
– Kuksi mondta, hogy itt nem kell olyanokat mondani a futballistáknak, hogy hajtsanak, meg mentálisan felkészíteni őket. Profik, ez a dolguk, ha nem hajtanak, éhen hal a családjuk. Ilyen egyszerű ez. Aztán szóvá tettem Kubalának, jó-e, hogy az edzéseken rengeteget futnak, a meccsen majd fáradtak lesznek, mire azt a választ kaptam, hogy huszonöten arra várnak, hogy a hétvégén kezdhessenek. Összességében azt mondhatom, miután Spanyolországba kerültem, megtanultam, a futball nem csupán játék, hanem szakma. És most nem a labdarúgás körüli felhajtásra gondolok. Minden a játékért és a játékosokért van. Amit meg lehet nekik tanítani, azt meg kell, de a pályán a futballista dönt, és Messit az különbözteti meg a többiektől, hogy mindig képes váratlant cselekedni, amit megtanítani nem lehet. S még valami: a legnagyobbakat nem az anyagiak motiválják elsősorban, hanem a becsvágy. Lehet azon vitatkozni, hogy sokat keresnek vagy nem, de az nem elsősorban az ő döntésük. Az viszont igen, hogy mindenkinél jobbak akarnak lenni.

– Lehet azt mondani, hogy az atlantai olimpián szereplő magyar válogatott felkészítésébe sűrűsödött mindaz, amit külföldön elsajátított?
– Tulajdonképpen igen. Még meg is tudtam mutatni a pályán néhány trükköt, de a legfontosabb a jó légkör kialakítása volt, az együtt gondolkodás a pályán.

– És azon kívül. Bűvészkedett is a fiúknak…
– Néhányszor el voltak ájulva a srácok. Ezt is Spanyolországban tanultam, egy-két trükk, nem sok, de ha bejönnek, jó a hangulat. Csapatépítő tréningnek mondanák manapság.

– Mi az, ami a születésnapja kapcsán megfogalmazódik önben?
– Hű, hát rengeteg minden. De elsősorban hála a Mindenhatónak, hogy ilyen társak között futballozhattam.