A Koeman-csapat tündöklése és bukása

Nem tudom, hogy félig tele van-e a pohár vagy félig üres.

A magyar labdarúgó-válogatott mindössze öt ponttal lemaradva a legjobban szereplő Dánia mögött zárta a 2010-es dél-afrikai világbajnokság 1-es számú európai selejtezőcsoportját, ráadásul a papíron gyengébb ellenfelei (Albánia, Málta) ellen hosszú idő után végre begyűjtötte valamennyi megszerezhető (ezúttal 12) pontot. De...

... a magyar labdarúgó-válogatott ezúttal sem tudott egyetlen világszinten már „jegyzett" csapatot legyőzni tétmérkőzésen – leszámítva persze a kijutástól már diadal- és/vagy alkoholittas dánok elleni, amúgy semmit sem jelentő koppenhágai selejtezőn aratott sikert –, és immár 24 éve nem lehet ott a világ legjobbjainak seregszemléjén.

Pedig hittünk. Ha nem is a kijutásban, de – látva a svédek és a portugálok bukdácsolását – legalább abban, hogy a magyar csapat odaérhet a pótselejtezőt érő második helyre, és a kvalifikációs mérkőzésnek nem lesz „egy–hét, null–öt" a vége. De még az is szép lett volna, ha Erwin Koeman legénysége az előzetes erőviszonyokat átírva egy „nagyot" megelőz a csoportban, azaz „bronzérmes" lesz a sors által neki szánt hatosban. De nem lett, maradt az előzetesen borítékolható negyedik pozíció.

Ismételten a helyünkre kerültünk, mihelyt komolyan vettek minket riválisaink, már esélyünk sem volt ellenük.

A sorsolás után, az ellenfelek ismeretében, kevesen fogadtak volna a magyar csapat továbbjutására. Ehhez képest a 2008-as esztendő még reményt adott a folytatásra. Az első mérkőzésen átkoztuk a sorsot (sokan Huszti Szabolcsot...), hogy a nálunk erősebb csapatok közül – akkor még – leggyengébbnek tartott Dánia ellen nem tudtunk nyerni. Majd talán az egész selejtezősorozat legjobb teljesítményét nyújtottuk, mégis pont nélkül távoztunk Stockholmból. Az Albánia elleni hazai és a Málta elleni idegenbeli sikernek köszönhetően a mi szintünkön remek mérleggel: két győzelemmel, egy döntetlennel és egy jó svédországi játékkal zártuk 2008-at. Jöhetett 2009...

Az első mérkőzésen az albán pokolban kellett helyt állnia, pontosabban nyernie a csapatnak. Tiranában Torghelle Sanyi Delhusa Gjon óta a legnagyobb csapást mérte Albániára: olyan gólt lőtt, amilyet előtte úgy hittük, csak magyar válogatott kaphat. A keselyű azonban lecsapott, kíméletlenül kihasználta a hazai védelem megingását, és újabb három pont volt a zsebünkben.

Küzdelmes meccsen, a hajrában szerzett két gólnak köszönhetően hazai pályán legyőztük Máltát (3–0). Az újabb siker pedig azt jelentette, hogy a pontszámokat tekintve (13) ekkor – holtversenyben Dániával – vezettük a csoportunkat. Igaz egy meccsel többet játszottunk Bendtneréknél, a „resztlit" pedig már letudtuk. Nagy reményekkel vágtunk neki az igazán nagyok elleni mérkőzéseknek...

A valódi erőpróbán viszont megbuktunk. Pedig 2009 szeptemberére – a DVSC Bajnokok Ligájába jutásával megspékelve – ismét futball-lázban égett Magyarország. A Koeman-csapat azonban jó orvosnak bizonyult: négy nap alatt kigyógyította a kórból a labdarúgás honi szerelmeseit.

A svéd válogatott szeptember elején már úgy érkezett Budapestre, hogy tisztelt minket vagy legalábbis az eredményeinket (ne feledjük, Albániában a Lagerbäck-csapat csak gól nélküli döntetlent ért el!). A skandinávok nem vettek minket félvállról, ez meg is látszott a játékukon. Végig koncentráltak, kilencven percen keresztül irányították a találkozót, és csak a szerencsénknek köszönhető, hogy Olof Mellberg korai gólja után sokáig nem tudták bevinni a második, minden bizonnyal végzetes találatot.

Fortuna azonban – akkor még azt hittük – velünk volt. „Érdekes" büntetőt kaptunk, Huszti pedig a megítélt tizenegyesből egyenlített. A 94. percben aztán az a bizonyos balsors ismét megtépett minket, vagy akinek így jobban tetszik: pár másodpercen belül hozzávetőleg három magyar játékos választott rossz megoldást. A vége ismert: Zlatan Ibrahimovic groteszk gólja gyakorlatilag véget vetett a magyar továbbjutási reményeknek.

 

Véget vetett, mert várható volt, hogy ebből a lélektani sokkból nem tud kimászni a csapat. Négy nappal később sikerült is gyakorlatilag helyzet nélkül végigjátszani a portugálok elleni meccset. És most lehet azon vitatkozni, hogy Cristiano Ronaldóék ellen hány csatárt és hány védekező/támadó középpályást kellett volna szerepeltetni, de nem érdemes: tizenegyen játszottak tizenegy ellen, akárhogy is nevezzük a posztokat, és valószínűleg akkor sem alakul másképp a játék képe, ha az első perctől ott van Priskin Tamás a mi Sanyink mellett...

A matematikai esély persze a Pepe góljával elbukott budapesti találkozó után is megmaradt. De sajnos csak a matematikai. Lisszabonban, a „visszavágón" végképp nem volt egy súlycsoportban a két együttes, Koemanék csak asszisztálni tudtak a kijutási esélyeiket pontosan ellenünk visszahozó portugáloknak.

Az impozáns teljesítménnyel a csoport élén végző Dánia elleni győzelem pedig csak kozmetikázta az összképet. Legalább azt elmondhatjuk, hogy a csoport legjobbja ellen négy pontot szereztünk.

A cikk megírása közben pedig megtaláltam a választ a kérdésemre: félig tele volt a pohár, de szép fokozatosan félig üressé változott.