A leghosszabb út – így indult Gera Zoltán karrierje

Ma már minden futballkedvelőnek nyilvánvaló: Gera Zoltán karrierje egyáltalán nem a tipikus magyar futballista-pályafutás. Különösen nem volt szokványos, ahogyan kezdődött – maga mondta azt a gyerekkoráról, az is szerencse, hogy túlélte. Az sem hétköznapi, ahogyan később alakult a sorsa, hiszen a világ legerősebb labdarúgó-bajnokságának számító angol Premier League-ben is sztárrá vált, s amikor június 28-án bejelentette, hogy visszavonul, a vele évek óta nem találkozó korábbi csapattársai köszöntötték-búcsúztatták szívhez szólóan.

Vitathatatlan, az elmúlt évtizedek magyar labdarúgói közül Gera Zoltán pályafutása szolgál a legtöbb tanulsággal.

„Igen, bizonyos szempontból példakép vagyok. Ha egy gyerek engem megismerve rádöbben, hogy nincs az a mélység, az a kilátástalan helyzet, amelyből ne lehetne visszatérni és normális életet élni, akkor igen, megérte elmesélnem, mi történt velem" – mondta Gera korábban.

Egyszerű, kétkezi munkások gyermeke: a postásként dolgozó édesapa és a sörgyárban, később húsfeldolgozó cégnél alkalmazott édesanya fia, Gera Zoltán 1979. április 22-én született Pécsett, s ott is kezdett el futballozni. Elmondása szerint arra emlékszik, hogy ötéves korától a grundon, a játszótéren van, és a labda érdekli, semmi más. Játszott, ha voltak társai, de egyedül is eltöltötte az időt, dekázgatott, az üres kapura lőtt, vagy a pécsi Kertváros Fülep Lajos utcai lakótelepi házának falához passzolgatva csiszolgatta még akaratlanul a labdakezelést.

Tízévesen a Pécsi Bőrgyár serdülői, majd ifistái között játszott, aztán megfordult a Pécsi Zsolnay és a Pécsi Kinizsi utánpótlásában is, és későbbi edzője, Garami József már akkor felfigyelt rá.

„Zoli tizenkét éves volt, amikor először láttam a futballpályán, és nem lehetett nem észrevenni, mennyire másképpen nyúl a labdához, mint a többiek. Javasoltam, hogy igazolja le őt a PMFC."

A tehetséges kissrác pályája ekkor siklott félre: alig telt el két hónap, és egyszer csak nem jelentkezett többé az edzéseken.

„A szüleim elváltak, nem foglalkoztak velem, s akkor elvadultam – emlékezett vissza erre az időszakra Gera. – Ha akkor, még idejében kapok egy atyai pofont, talán észhez térek, de az is lehet, hogy ennek így kellett történnie, ez volt az én utam. Egyszerűen rossz társaságba keveredtem, azt csináltam, amit a nagyfiúk, az tűnt menőnek. Éjszakai betörésekről meséltek, szabad életről, hogy nekik senki sem parancsol, egy kisgyereknek vonzó volt ez, oda akartam tartozni. Kilencévesen már dohányoztam, tizenkét évesen megkóstoltam a pálinkát. Nem mentem iskolába, a játszótéren találkoztunk délelőtt, a szüleink dolgoztak, velünk senki sem foglalkozott. A Kertvárosban csavarogtunk, mentünk a játékterembe. Legtöbbször édesanyám pénztárcájából emeltem el az aprót, a százast, de ha úgy adódott, loptunk a kis sarki közértből. Bor, tömény, cigi, ez ment egész nap."

Már ez is súlyos megterhelés egy általános iskolás szervezetének, de a kilencvenes évek elejének utcagyerekei más szórakozást is kipróbáltak. A szipuzást – amikor a nejlonzacskóba nyomott ragasztószer gőzét a zacskó szűkre szorított száját át beszívja az ember.

Amikor 2004-ben a Képes Sport oldalain készítettünk róla portrét, megkérdeztük Gerától: „Tényleg a Technokol Rapid?" Nevetve válaszolta: „Dehogyis, srácok! Csavarlazító, az az igazi..."

Akkor már tudott nevetni korábbi önmagán, pedig komolyra fordítva a szót elmesélte, hogy egyáltalán nem érezte azt a bódulatot, amely a társaság többi tagját rabul ejtette, ő csak csinálta, mert nem akart a sorból kilógni. Ám talpraesettsége akkor is kisegítette: a játékteremben múlatták az időt, és ha a flipperen eljutott a bónuszig, azt pénzért értékesítette. Társaival egyre lejjebb csúszott, már azt tervezgették, a játéktermet rabolják ki. Bár ettől a tervtől elálltak és buszra szálltak, egy rendőrautó a busz elé kanyarodott. A rendőrök Zolit is elvitték az édesanyjához...

„Szerencsém volt, hogy nem kerültem a fiatalkorúak börtönébe!"

A zűrös időszak négy évig, nagyjából 1991 és 1995 között zajlott. Megesett, hogy a kamaszodó fiú a lelátóról figyelte a PMFC meccsét, s gól után a labdafogó háló tetejére mászott – akrobatikus ügyessége már akkor is feltűnő volt –, és a játékot nézve eszébe jutott, hogy valamit nagyon elrontott.

„Így én is tudnék focizni, ott lenne a helyem a pályán, de már késő..."

Nem volt késő. Volt visszaút. A Gera életútját ismerők tudják, először az édesapja lett tagja a Hit Gyülekezetének, ahová egy alkalommal a fia is elkísérte.

„Azt hittem, mindenki csendben, magába fordulva elmélkedik, keresztet vet és kész. Ehhez képest mindenki énekelt, táncolt, vidám volt. Apám elmagyarázta, érzik az Isten jelenlétét, attól boldogok, neki énekelnek. Kellett néhány hét, hogy újra elmenjek, és még jobban tetszett, amit ott láttam."

Gyakran mondjuk: sorsdöntő pillanat, de ez az élmény valóban az lehetett. A Hit Gyülekezetének tagjai közül többen is futballoztak, néhányan a Pécsi Nevelési Központ csarnokában a Sínai Sasok nevű kispályás csapatban rúgták a labdát. És Zoli ott is feltűnt.

„Emlékszem, Zoli csoszogott, lépni is alig volt ereje, és nem lehetett érteni, mit mond, szinte csukott szájjal motyogott – elevenítette fel azt az időszakot az egyik barátja. – Leépítette a szervezetét az előző évek életmódja, csont és bőr volt. De amikor hozzáért a labdához… Jó csapatunk volt, még országos tornákat is nyertünk."

Pécs nem nagy város: Bódi Zoltán utánpótlásedző javasolta Gerának, hogy próbálja ki magát a megyei első osztályban szereplő Harkányban.

„Négy év züllés után újra elkezdtem edzeni, de annyira fájtak a lábaim, az ízületeim, hogy eleinte gyakran le kellett ülnöm, vízzel locsolták a lábszáramat" – idézte fel az újrakezdés nehézségeit Zoli. Akkoriban egy vegyiáru-nagykereskedésben dolgozott, és amikor a barátai érte mentek edzés előtt, a cégvezető megkérdezte: „Hova mentek?" „Focizni!" „Na hiszen, abból biztosan nem lehet megélni."

Van, akinek mégis sikerült.

Gera Zoltán karrierje Harkányban indult el újra: az 1996–1997-es idényben a megyei első osztályban, a felnőttek között játszott, tavasszal lett tizennyolc éves, és nyáron újra szerződtette a PMFC, amely éppen akkor búcsúzott el az első osztálytól. Róth Antal lehetőséget adott a tizennyolc éves futballistának a másodosztályban, aki első szezonjában 25 bajnokin két gólt szerzett. És bár a csavargással, cigarettázással, ivással, kábítószerezéssel töltött évek nem múltak, múlhattak el nyomtalanul, Zoli egyre többet bírt és egyre többet mutatott, a második NB II-es szezonjában, az 1998–1999-es bajnokságban 31 meccsen nyolc gólt jegyzett.

Aztán következett az 1999–2000-es bajnoki idény, amely különlegesen alakult. A Pécs ősszel a másodosztály közepén szerepelt (Gera 16 bajnokin öt gólt ért el), de a téli szünetben az NB I-es Gázszer bedobta a törülközőt, megszűnt a klub, az indulási jogra pedig lecsapott a PMFC, amely a téli szünetben adminisztratív úton feljutott az NB I-be. Az akkor már a klub által biztosított másfél szobás uránvárosi lakótelepi lakásban éldegélő Gera hirtelen az első osztályban találta magát – és hogy kiegészítsük a statisztikát, sorozatunk főszereplője az NB I-ben 15 meccsen négyszer talált a kapuba.
De egyébként sem sokat kellett volna várnia az élvonalbeli bemutatkozásra, mert 2000 elején már tudni lehetett, a Ferencváros három tehetséges pécsi játékost szerződtet majd a nyáron: a kapus Sólyom Csabát, a balszélső Kardos Ernőt, és persze…

…Gera Zoltánt.

(A következő részben: Miért rágta a bajszát Csank János?)