Ahogy mi megéltük: „Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben

Annyira vártam azt a világbajnokságot… Ez volt az első vébém, tízévesen, amelyiket a selejtezőktől kezdve nyomon követtem. Na jó, igazából csak a selejtezők második felétől. De tudtam, hogy jók vagyunk, és nagyon izgultam a tévé előtt, hogy a norvégok legyőzésével kijussunk Spanyolországba.
Annyira vártam azt a világbajnokságot… Ez volt az első vébém, tízévesen, amelyiket a selejtezőktől kezdve nyomon követtem. Na jó, igazából csak a selejtezők második felétől. De tudtam, hogy jók vagyunk, és nagyon izgultam a tévé előtt, hogy a norvégok legyőzésével kijussunk Spanyolországba.

Így is lett. A selejtezők persze külön szám volt akkoriban. Most visszaemlékezve elenyészően kevés információ jutott el hozzánk. Volt a tévé, a rádió, a Népsport, de hát abból semmi sem volt elég akkoriban, néhányan az osztályból naponta többször is elolvastuk, és olyan játékokat eszeltünk ki, hogy ki tudja megmondani, melyik megyei bajnokságban játszik valamilyen fura nevű település. Volt belőlük néhány…

A magyar játékosokat természetesen jól ismertem, a kedvencem Nyilasi Tibi volt – a téren mindenki csak úgy hívta, hogy Nyíl –, akiről a fehér hollónál is ritkább bulvármorzsák egyikéből megtudtam, hogy ő is valahol Kelenföldön lakik az egyik lakótelepen, mint én, és hát lakótelepi srácként ez duplán imponált. Abban reménykedtem, hogy egyszer összefutunk a buszon vagy megnézi, ahogy focizunk a parkban. Ez persze sohasem következett be, de egy gyerek álmaiban miért ne történhetett volna meg.

Szerettem volna a többieket is, a külföldi sztárokat, de a nyolcvanas évek elején nem is álmodhattunk róluk részletes ismertetőről. Képek? Hát azok meg olyan ritkák voltak és olyan rossz minőségűek… Nem baj, több jutott a képzeletnek. Azért volt néha Képes Sport, meg az igazi ínyencfalat, a Labdarúgás. Ezt a szaklapot főleg azért szerettem, mert akkori viszonylatban jó képek voltak benne a játékosokról, és remélhettem a külföldiekről csapatképeket, amelyekkel aztán fel lehetett dúsítani a gombfocicsapataimat.

A világbajnokság előtt a Labdarúgás bemutatta a spanyolországi vébé 24 csapatosra hizlalt mezőnyét, én pedig dörzsöltem a kezemet, mert „egzotikus” csapatokra volt kilátás. Ilyen volt Kuvait, Algéria, Kamerun, Honduras és Salvador – és végre teljes kereteket vagy legalábbis hiteles kezdő tizenegyet olvashattam, nem csak gólszerzőket.

És már tudtam, hogy a spanyolok hiába játszanak otthon, mindig pechesek, és tuti nem fognak nyerni, hogy a vezérszurkolójuk Manolo, és hogy nagyon veri a dobot. És ott volt Naranjito, a kabalafigura, egy igazi dagi narancs, aki jól tudott focizni. A vébé pedig „mundiál”, aki valamit is ad magára, az így mondja.

Vártam nagyon a vébét. Vágytam rá, hogy a magyarok jól játsszanak, és jussanak minél tovább. Az angolok elleni utolsó selejtező (0–1) alapján sejtettem, hogy nem lesz diadalmenet, és a Peru elleni hazai barátságos meccs (mert akkor még úgy mondtuk, eszünkbe sem jutott, hogy ez „felkészülési” találkozó) is megerősített benne, hiszen az is „gyufa” lett a Népstadionban.

De mitől féltem volna? Gyerekként abban nőttem fel, hogy „ott szoktunk” lenni a világbajnokságon, kétszer lemaradtunk ugyan a hetvenes évek elején, de azt én még nem éltem meg vagy nagyon kicsi voltam. Valahogy olyan természetesnek tűnt, hogy jók vagyunk. Nem a legjobbak, de elég jók. És azt gondoltam, hogy ez a világ normális rendje, ez az alap. Egészen naiv elgondolás volt, ugyanakkor ma mit meg nem adnánk azért, hogy a mai tízévesek is hasonló érzésekkel nézzék a magyarok meccseit.

Szóval készültem, készülődtem, amikor derült égből villámcsapásként közölték velem valamivel a vébé előtt, hogy be kell feküdnöm a kórházba. Időről időre előfordult ez nálam akkoriban, és persze hogy akkor, amikor a csoportmeccseket játsszuk. Hiába reménykedtem, hogy átteszik más időpontra, nem volt apelláta.

Én bevonultam a rózsadombi gyerekkórházba – nekem akkoriban ennyi jutott a rózsadombi fílingből –, és innentől kezdve búcsút mondhattam a focinak. Valójában semmi bajom sem volt, csak rutinvizsgálatok, így aztán bőven jutott időm arra, hogy a fociszenvedélyemet tápláljam, csak éppen nem volt mivel…

Közeledett a Salvador elleni bemutatkozó meccs időpontja, bennem meg emelkedett a fociláz, amelyet persze semmilyen hajnali és esti hőmérőzés nem tudott kimutatni. Reménykedtem a győzelemben, mert hát semmit nem tudtam a salvadoriakról.

Olyan szerencsém volt, hogy a kórtermünkben volt egy fekete-fehér tévé. Nagy dolog volt ez akkoriban a kórházakban, a gyerekkórházakban pedig még inkább. Én ezt kinéztem magamnak már jó előre, de az előző napok gyors villanyoltásai miatt kezdett mardosni a kétség, hogy esetleg nem engedik majd a tévézést, hiszen a meccs este kilenckor kezdődött, az meg, ugyebár, nem gyerekbarát időpont.

Fura hely volt az a kórház.Akárkivel beszélgettem, senkit sem érdekelt a világ legfontosabb sporteseménye.A nővérek, az orvosok azt sem tudták, hogy vébé van, amikor beszélgetni próbáltam velük erről (végre más is eloszlatja azt a „legendát”, hogy negyven évvel ezelőtt még a„tízmillió szövetségi kapitány országa” voltunk – az olv. szerk. megjegyzése).

Aztán eljött a nagy nap délutánja, én pedig bátorságot erőltettem magamra, és megkérdeztem, hogy vajon nézhetném-e az esti meccset, mert hát a magyar válogatott, és vébé és bemutatkozunk, szóval fontos lenne.

– Focivébé? Jól van, kisfiam… Felőlem…

Tehát az engedélyt megkaptam. A szokásos szurkolói kellékek helyett kórházi pizsamában, viszont királyi módra, ágyból nézhettem egy magasra rakott ősöreg tévén a meccset, de legalább lehetett.

A többieknek is mondogattam, hogy milyen jó dolgunk lesz, aztán este nyolckor elképedten figyeltem, ahogy egymás után vágják be a szunyát. Ezt nagyon nehezen értettem meg. Kilencre teljes csend borult a kórteremre. Átfutott a fejemen, hogy hogyan fogok itt drukkolni némán, mert hát nem ehhez voltam szokva…Márpedig a szobában beteg gyerekek igyekeztek pihenni, ezért ha végig akartam nézni a meccset, akkor tudtam, hogy itt csitt lesz a nevem.

És elkezdődött. De nem kellett sokáig izgulni, mert az imádott Nyíl mindjárt a 4. percben betalált. Itt most egy lelkes üvöltésnek kellett volna következnie tőlem, de csak egércincogásszerű örömködést mertem bemutatni. A félidőben még két gólt szereztünk, és tudtam, hogy ezt megnyertük. De egyfolytában csak az ajtóra pislogtam, nehogy bejöjjön valaki, és véget vessen az éjszakai dorbézolásnak.

A második félidő már valóságos gólfesztivál lett. Imádtam, ahogy a kedvenc védőm, Tóth „Jokka” is gólt szerzett, mert ez rá igazán nem volt jellemző, és hogy még a „kis” Szentes is gólt lőtt, méghozzá a hetediket. Az, hogy Kiss László röviddel a becserélése után három gólt szerzett, csak hab volt a tortán, amelyre az eperszemet megint Nyilasi tette fel, ő szerezte a tizediket.

Valamikor a második félidő felénél bejött egy doki a kórterembe, hogy minden rendben van-e, és az alvó gyerekek között ott talált egy üldögélőt is, aki a tévét figyelve ficergett a helyén. Megkérdezte, hogy miért vagyok még mindig fent… Mondtam neki, hogy vébé meg magyar válogatott, meg nagyon vezetünk és tök jók a srácok.

– Aha. Majd azért kapcsold ki a tévét…

És egy pillanatra sem nézett a képernyőre. Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy lehet ember, akit nem érdekel a magyar foci, ma olykor azt szokták mondani nekem, hogy el sem tudják képzelni, hogy lehet ember, akit érdekel a magyar foci…

Nem tudom, hogy azóta is fészkeltem-e be magamat olyan boldogan egy fotelbe otthon, mint akkor, pedig egy dögunalmas Olaszország–Peru meccs várt rám. De otthon voltam, szabadon, és focit nézhettem.

A többit már tudjuk, a spanyolországi világbajnokságot sem nyertük meg. De mennyire boldog lennék, ha negyven évvel később egyáltalán ott lennénk a vb-n, és a mai gyerekek is megélhetnék ezeket az izgalmakat.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid:„Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

Pusztai Viola:„Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”