Beszervezték az olimpiai bajnok kapust, de nem úgy

– Tiszteletem, Karcsi bácsi, néhány percre zavarnám, és mindjárt fel is olvasnék önnek egy idézetet: „A Forgács fedőnevű informátor a Sport Szállóban a válogatott keret többi tagjától hallotta, hogy Rákosi Gyula és Farkas János félnek a szovjetek elleni összecsapástól, nem akarnak szerepelni a mérkőzésen, ezért a bajnoki találkozón igyekeznek megsérülni…”
– Érdekes, amit mond, de mi közöm nekem ehhez? – válaszolta Fatér Károly a Nemzeti Sport megkeresésére.

– A mérkőzésre természetesen pontosan emlékszem, büszkén mondhatom, hogy jól védtem, ezt mindenki elismerte. Nyertünk ugyan kettő nullára, de a visszavágón, amelyen már Tamás Gyula szerepelt a helyemen, kikaptunk három nullára, és a szovjetek mentek tovább. De még egyszer kérdem, mi közöm nekem a fenti idézethez?

– Az állambiztonsági dokumentumok alapján beazonosították Forgács ügynököt.
– És ki volt ő?

– Meglepődik, ha azt mondom, hogy ön?
– Még hogy én jelentettem a csapattársaimról? Ugyan, kérem! Ez szemenszedett hazugság!

– A dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy Forgács többször is jelentést írt, a hatalom remegve várta a szovjetek elleni összecsapást, és valamennyi informátorát harcba küldte. Forgács feladata az volt, felmérje, feltérképezze a játékosok hangulatát és a szovjetekhez való viszonyát.
– Ha én ügynök lettem volna, nem védem ki a ruszkik szemét azon a meccsen.

– Tehát ki meri jelenteni, hogy ön Forgács néven sohasem írt jelentést, sem önszántából, sem fenyegetettség vagy zsarolás miatt?
– Nézze... Most, hogy szóba hozta az egészet, eszembe jutott valami. Mégiscsak találkozhattak a nevemmel a történészek.

– Vagyis a Forgács fedőnév Fatér Károlyt takarta.
– Igen. De nem úgy, ahogy ebből a történetből kitűnik.

– Hanem hogy?
– Az úgy volt, hogy én a Csepel előtt a Pénzügyőrben védtem. Tizedesi rangban szolgáltam a Pénzügyőrségben, közben a futballcsapatban szerepeltem, amikor elutaztunk Ausztriába. Tudja, hogy volt, a magyar ember, ha kikerült nyugatra, bevásárolt mindent, amit itthon nem lehetett. Nahát, én is vettem magamnak orkánkabátot. Nagy szó volt ám az akkoriban, a hatvanas években. Hazahoztam a cuccot, de közben figyelmeztettek, hogy ne vegyem fel azonnal, várjak néhány hetet, nehogy gyanús legyen bárkinek. Én meg fiatal fejjel rögtön belebújtam, úgy mentem végig fütyörészve a Rákóczi úton. Néhány nappal később már kihallgatásra kellett mennem. Amikor faggatni kezdtek, azt mondtam: elvtársak, fegyveres testület tagja vagyok, mit akarnak tőlem?

– Mit akartak?
– Azt, hogy ha legközelebb nyugatra utazom, tartsam nyitva a szemem, írjam le, ki mit vesz.

– Ennyi?
– Ennyi bizony. Talán ha három-négy alkalommal adtam jelentést, de hát nem volt azokban semmi különös, általában ugyanazt vette mindenki.

– S aztán békén hagyták, nem kértek több figyelmet, információt, jelentést?
– Mondom, hogy nem.

– Visszautasítom a vádaskodást.

– Létezik, hogy volt még egy Forgács fedőnevű ügynök? Ez csak azért lenne furcsa, mert az államvédelmi rendszer precízen működött.
– Ha tényleg ügynök lettem volna, miért nem kértek meg a hatvannyolcas mexikói olimpián, amelyen aranyérmet nyertünk, hogy jelentsek? Volt a küldöttségben vagy öt nyomozó, aztán tessék, Varga Zoli mégis le tudott lépni tőlünk…