Bölöni: Az én magyar kapitányságomnak már harangoztak

– Mi újság az FC Antwerpnél?
– A legrégebbi, ezernyolcszáznyolcvanban alapított belga klubról van szó, amelynek jeles a történelme, hiszen négyszeres bajnok és kétszeres kupagyőztes. A legutóbbi tizenhárom évet azonban a második vonalban töltötte, s csak a nyáron tért vissza az első osztályba. Most az a cél, hogy a múltjához méltó legyen a jelene és a jövője is. Első lépésként a bennmaradás kiharcolása a feladat, s azután merészebb terveket is lehet szőni. Ha ezek megvalósításában segíteni tudok, arra büszke leszek.

– Most mitől van meg a háttér az előrelépéshez?
– A második vonalban eltöltött több mint egy évtized alatt számos „lelkes hozzáértő” bukkant fel a klub háza táján, akik megmondták, mit és miként kellene csinálni. Érdemben azonban akkor történt változás, amikor kétezertizenkettő januárjában Jan Michel került az elnöki székbe. A most hatvankét éves üzletember „nagy merészen” olyan valakit tett meg klubvezetőnek Luciano D'Onofrio személyében, aki ért a szakmához, s tisztában van azzal, miként kell felépíteni egy klubot. Jól ismertem őt, hiszen dolgoztunk együtt a Sportingnál és a Standardnál is.

– A vasárnap hetvenedik születésnapját ünneplő Fazekas László pályafutásának egy jeles szakasza az FC Antwerphez kapcsolódik. Találkoznak olykor?
– A meccsek után a VIP-ben összefutottunk. Azt látom, hogy mindenki, aki szembejön vele, örömmel szorongatja a kezét. S nem véletlenül, hiszen ő a klub egyik legendája, az óriásposztere a mai napig ott virít a stadion falán. Tartjuk a kapcsolatot, bár mostanában nem beszéltünk, mert a hűvös idő beköszöntével általában Spanyolországba költözik át.

– Milyen állapotban van a belga klubfutball?
– Nem mondhatnám, hogy rózsás a helyzet, noha az Anderlecht ott van a Bajnokok Ligája főtábláján, de aligha ír történelmet, s egyelőre a hazai bajnokságban sem igazán lendült bele. A többiek a Zulte Waregem kivételével kiestek, de eddig ez a gárda is gyengén muzsikál, nullapontos az Európa-ligában. Az eredményesség terén a klubok jócskán a válogatott mögött kullognak, aminek az a magyarázata, hogy a piacképes futballisták külföldön játszanak.

– Összejött egy príma generáció, a legjobbak a kontinens meghatározó együtteseiben légióskodnak. Ezért volt nagy csalódás a végső győzelemre is esélyesnek gondolt belga válogatott tavalyi Európa-bajnoki szereplése. A nyolcaddöntőben minket még kiütött, de a következő körben három-egyre kikapott Walestől.
– A „vörös ördögök” többre hivatottak annál, mint amit Franciaországban elértek, de azért azt, hogy világelsők lennének, mert ilyen hangokat is lehetett hallani, nem hinném. Ugyanakkor tény, hogy most magabiztosan jutottak ki a jövő évi világbajnokságra; ez lesz sorozatban a harmadik világverseny, amelyen részt vesznek. Testhez álló számukra, hogy az európai futballban egyre inkább előtérbe kerül az erőszakos letámadás, a csapatok igyekeznek minél gyorsabban labdát szerezni, hogy ne rendezett, masszív védelmet kelljen feltörniük.

– A magyar futballnak viszont nem igazán kedvez e tendencia…
– Belgiumból nem könnyű nyomon követni a magyar labdarúgást, kivéve, ha az ember vesz egy parabolaantennát, amellyel fogni tudja a hazai tv-csatornákat. Az európai színtéren ugyanis nincsenek jelen a klubjaink sem a Bajnokok Ligájában, sem az Európa-ligában, a válogatott ezerkilencszáznyolcvanhat óta egyetlen vb-re sem kvalifikálta magát. Az infrastruktúra terén az utóbbi években látványos az előrelépés, ami örvendetes, hiszen fontos, hogy vonzó körülményeket teremtsünk a fiataloknak. Mégsem ez a perdöntő. A horvátoknál, hogy egy szomszéd országot említsek, nem jobb a létesítményhelyzet, mégis sokkal előbbre tartanak. Úgy tűnik, a politikától eddig kapott nagyvonalú segítséget a futball nem hálálja meg.

– Ön szerint miért?
– Mert ehhez szükség lenne egy markáns szakmai koncepcióra, ám én ezt képtelen vagyok felfedezni.

– S mi lehet a baj?
– Csányi Sándor elnök úr kitűnő vezető, de azok, akik körülveszik a szövetségben és egyébként fontos feladatokkal vannak megbízva, nem tudják, mit kellene tenni. Beszéltem az MLSZ egyik illetékesével, s őszintén mondom, áldott jó ember az illető. Viszont az volt róla a benyomásom, hogy ha ő a posztján lehet, akkor én is elmehetnék színházi rendezőnek… Ma egy markáns jövőképpel rendelkező szakmai igazgató megtalálása fontosabb lenne, mint az, hogy ki legyen a szövetségi kapitány. A válogatott a kirakat, s nem az egész magyar futball, a kapitány ráadásul óhatatlanul elhasználódik egy-két év alatt. A szakmai igazgató viszont a tekintélyével, hozzáértésével, tapasztalataival segíthet a gondok feltárásában, orvoslásában, s ezzel évtizedekre meghatározhatja a futball fejlődését. Már Kisteleki István elnöksége idején is azt mondtam, hogy a magyar futballnak technikai igazgatónál többre lenne szüksége, de ezt sokan nem értették. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a válogatottra ne kellene odafigyelni.

A MAGYAR FUTBALL FOLYTON ÉPÍTKEZIK

– Játékosként BEK-győztes, edzőként portugál és belga bajnok – bizonyosan lenne valamiféle víziója.
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Ahhoz, hogy koncepcióval állhassak elő, én – ha erre sor kerülne – a kinevezésem után minimum hat hónapig csak kérdezősködnék, tájékozódnék, hogy lássam, milyen irányba kell elindulni. Több mint tíz éve nem volt napi kapcsolatom a román futballal, amikor kétezerben szövetségi kapitány lettem. A kinevezésem után rögtön felkerestem a francia válogatottat világbajnok győzelemre vezető Aimé Jacquet-t, hogy kifaggassam, mit kell tennie egy kapitánynak, akinek a csapatából kiesett négy-öt világsztár. Nem állítom, hogy mindent jól csináltam, de biztosan másként állnék hozzá a dolgokhoz, mint ahogyan azt Magyarországon láttam. Feltenném például a kérdést az MLSZ vezetőinek: vajon miképp szeretnék elérni, hogy a magyar fiataloknak több nemzetközi tapasztalatuk legyen? Milyen mérce alapján és ki minősíti az utánpótlás-válogatottakat? Miért bíznak jobban a külföldi edzőkben, mint a magyarokban? S lenne még számtalan felvetésem, mert ezek a lényegi témák, s nem az, hogy éppen ki a jobb- vagy balszélső.

– A magyar futballban épp lezárulóban van egy korszak, a német kísérlet a jelek szerint megbukott. Szóba került-e, hogy szerepet vállaljon a jövő megtervezésében?
– Én az MLSZ elnökének annak idején jeleztem a létezésemet, de tudomásul vettem, hogy éppen nem volt mód a közös munkára. Amikor pedig hívtak, nekem volt klubkötelezettségem. De ahogy már mondtam, a magyar futball sorsa nem a szövetségi kapitány személyén múlik. Mélyen, az alapoknál lenne szükség változásra. Az igazat megvallva nem értem – s előre bocsátom, semmi kifogásom Bernd Storck ellen –, miért kellett a magyar futballt annyira kiszolgáltatni a német befolyásnak, hogy immár az utánpótlásban is német edzők dolgozzanak. Az előfordul, hogy a felnőttcsapat szakvezetője nem beszéli munkaadó országa nyelvét, noha épp a németek azok, akik azt vallják: ha nem tudsz németül, ne gyere hozzánk edzősködni… Az azonban érthetetlen, hogy a fiatalok felkészítését miképp lehet olyan emberre bízni, aki egy szót sem tud magyarul. A gyerekekkel rengeteget kell beszélgetni, s ez meglehetősen bajos akkor, ha az edző nem képes velük közvetlenül kommunikálni. S még egy csapda: ha minden szál a szövetségi kapitányhoz vezet, s neki netán mennie kell vagy kap egy jobb ajánlatot, akkor viszi magával az egész stábját; ez történt legutóbb Debrecenben is, amikor elküldték Leonel Pontest, s lehetett elölről kezdeni a munkát. Ez az oka annak, hogy a magyar futball folyamatosan építkezik… S ha már itt tartunk, megkérdezném a szövetséget arról is, mit tesz azért, hogy kinevelje az új edzői gárdát, illetve azt az oktatói kart, amely a jövő a trénereit felkészíti.

– Például hozott egy német szakembert Jörg Daniel személyében, aki otthon a német szövetség kapusedzőképzésének felelőseként tevékenykedett.
– Danke schön… Ha én elmegyek egy edzőképzőre előadást tartani, az lehet érdekes színfolt, de ettől még nem leszek oktató. Jómagam Clairefontaine-ben a Gérard Houllier által életre hívott francia edzőképzési központban tanultam. Az ottani kurzusról olyan szakemberek kerültek ki, mint a jelenlegi francia szövetségi kapitány, Didier Deschamps, a világ- és Európa-bajnok Laurent Blanc, aki legutóbb a PSG kispadján ült, a Southamptont irányító Claude Puel vagy éppen a Marseille szakvezetője, Rudi Garcia. Olyan szaktekintélyektől lehetett tanulni, mint a francia válogatottat hat éven át irányító Raymond Domenech – rám az egyik legnagyobb hatást ő gyakorolta –, s előadónk volt az akkoriban a japán Nagoya Grampus Eightnél dolgozó Arsene Wenger is. A tananyag a hallgatók dolgozataiból állt össze. A képzés ideje alatt ugyanis a „diákok” számos klubnál megfordultak, tapasztalataikat pedig papírra vetették. E dolgozatokat szakemberek olvasták át, összefésülték, és az így összegyűjtött információkból állt össze a tananyag, amelyet persze évről évre javítgattak, csiszolgattak. Végül kikristályosodott egy szakmai kép arról, hogy a francia futballban – a tradíciókra is tekintettel – mely utat tartják helyesnek, járhatónak. Vajon mi a magyar futballban mit tartunk jónak?

– A hazai edzőképzésről felkérték valaha előadónak?
– Ilyesmi nem fordult elő.

– Két magyar szakemberrel dolgozott együtt eddigi pályafutása során: Jámbor Lászlóval és Szentes Lázárral. Miért éppen velük?
– Jámbort az Ajax-időkből ismertem. Erőnléti edzőként dolgozott az amszterdami klubnál, amikor tanulmányúton ott jártam. Sokat segített, hiszen Louis van Gaalnak nem lett volna ideje arra, hogy velem pluszban foglalkozzon. Később dolgoztunk együtt Monacóban és az Emírségekben is, később aztán elváltak útjaink. Szentes az egyetlen olyan magyar edző, aki saját költségén kijött az egyik edzőtáborunkba, hogy tanulmányozza a munkánkat. Igaz, román érdeklődő sem akadt, vagy ha mégis, akkor az illető a harmadik nap után azt kérte, írjam már alá a papírját, hogy letudta a pro licenchez szükséges egyhetes szakmai gyakorlatot.

PUSKÁSÉK KORÁBAN ELÉG VOLT A TEHETSÉG

– Az osztrák Sturm Graznál dolgozó Szabics Imre is mesélt hasonló történeteket…
– Nekem még Van Gaallal közös fotót is kellett mellékelnem a beszámolómhoz, bizonyságul, hogy tényleg megfordultam az Ajaxnál. Ötször voltam Amszterdamban, s ebből egy utat fizetett akkori klubom. Mindent persze nem lehet az iskolapadban bemagolni. Felbecsülhetetlen érték, hogy játékosként olyan legendás edzőktől kaptam az utasításokat, mint Kovács István vagy Jenei Imre.

– Magyarországon ez a típusú kulturális kontinuitás megszakadt. Mielőtt Mezey György kezébe került a hazai edzőképzés irányítása, nemigen lehetett tréner abból, akinek nem volt jelentős NB I-es futballmúltja.
– Nem kellene folyton visszanyúlni Puskásékig.

– Puskás esetében három évtized kiesett otthon. Hiába volt világsztár a Real Madridban, magyarként nem lehetett úgy rajongani érte, ahogy manapság mondjuk Cristiano Ronaldóért lehet, hiszen azokban az években még a nevét sem volt szabad leírni a szülőhazájában.
– Nem éllel mondtam, amit mondtam, természetesen nagyon tisztelem Öcsit, de muszáj egy kicsit már másról is beszélni, mint hogy mi történt ötven-hatvan éve. Puskásék időszakában elég volt az érvényesüléshez a tehetség, csakhogy a labdarúgásból mostanra szórakoztatóipari termék lett. A magyar futball sem financiálisan, sem fejben nem tudott lépést tartani a nemzetközi trendekkel. A szocializmus összeomlása után a sportág gépezetét működtető állami pénzek az egész keleti blokkban eltűntek, amit hol dumával, hol múltba fordulással igyekeztek helyettesíteni. Csak egyvalamiről nem esett szó: arról, hogyan kellene dolgozni. Vajon a magyar futballban tudják-e egyáltalán, mit jelent a munka? Mit jelent dolgozni? S nem az akaratra gondolok s nem is arra, átizzad-e a mez a tréning végére…

– Antwerpenben könnyebb munkára fogni a labdarúgókat?
– Ez a legkisebb problémám. Inkább arra kell figyelnem, hogy visszafogjam őket, vagy az elszántságukat helyes mederbe tereljem, hogy ne csak keményen, de okosan is eddzenek.

– S magyar futballistát nem akar a klubhoz vinni?
– Eszembe jutott egy játékos neve, aki a válogatottban játszott, a klubjában ellenben nem nagyon. Ám amikor utánaérdeklődtem, kiderült, hogy noha lábbal nem rossz, fejben nem elég jó. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy kiegészítő embernek szerződtessek légiósokat. Beszéltem az egyik magyar klubelnökkel, s arról faggattam, miként lehetséges, hogy náluk egyszerre több külföldi is a padot koptatja. Ha pályán vannak, szavam sincs, de mit keresnek a kispadon? Az elnök azonban örült annak, hogy a német edző a kapcsolatai révén német futballistákat tud a klubhoz vinni. De a jóisten áldja meg, ha csak olyanokat képes megszerezni, akik a padra ültethetők le, akkor nem veregetni kellene a vállát, hanem el kellene küldeni az illetőt! Egy szó mint száz, manapság nem kapkodnak a magyar futballisták után Európában. Ki tudja, egy nap talán beindul az üzlet, bár van velük más gond is, és ez már nem szövetségi probléma.

NEM JELENTETT IGAZI VONZERŐT AZ NB I

– S mi lenne az?
– Azt érzem, hogy belőlünk, magyarokból sokszor hiányzik az alázat. Az ember leáll beszélgetni egy futballistával, s az úgy nyomja a szöveget, hogy tátva marad a szám. „Most azért nem játszom három hónapig, mert meghúzódtam” – mondja, s jobban tudja, mi lehet a lovaglóizmával, mint az orvosok. Ahelyett, hogy végre egy egyeneset rúgna a labdába.

– Ilyen a mi kis verbális futballunk…
– …én Gulácsi Péter helyében biztosan nem kérek bocsánatot a svájci potya gólért. Inkább összeszorítom a fogam, s teszem a dolgom tovább. Szó se róla, korrekt volt, hogy megkövette a szurkolókat, csakhogy a hiba benne van a futballban. S amikor a csatár mellé lő ziccerben? Ő is kérjen minden alkalommal bocsánatot? Nem ez volt a fiatal kapus első rontása, s nem is az utolsó… S miféle üzletpolitika az, hogy filléres jegyet ígérünk az andorrai kudarc után azoknak a drukkereknek, akik elkísérték Andorra la Vellába a csapatot? A nagy felbuzdulásnak az lett a vége, hogy Cristiano Ronaldót, akinek a kedvéért szerte a világban vagyonokat fizetnek a drukkerek, Budapesten ezer forintos jeggyel is meg lehetett nézni…

– Minden szaván érződik, hogy felelősséget érez a magyar futball iránt, még ha soha nem is adatott meg, hogy érte dolgozzon. Ez egyoldalú szerelem?
– Fiatalkori fellobbanás… Ha annak idején én nem keresem Csányi Sándort, ő az életben nem gondol rám.

– Tele van tettvággyal, ám úgy fest, nincs fogadókészség. Miként élné meg, ha úgy zárulna az edzői karrierje, hogy sohasem volt sem magyar szövetségi kapitány, sem magyar klub edzője?
– Erről a témáról nyugodtan beszélgethetünk múlt időben, mert az én magyar szövetségi kapitányságomnak már harangoztak. Az, hogy nem lettem klubedző, különösebben nem zavar. Mondjuk a Fradinál szívesen tettem volna egy kísérletet, mert nem feltétlenül a pénz érdekel, s megengedhetem magamnak, hogy az Üllői útra szerződjek, de nem volt igazán erős a késztetés, hogy feltétlenül az NB I-ben edzősködjek. Ami a válogatottat illeti, olyan őszintén beszélek, ahogyan talán nem kellene: már megmagyaráztam magamnak, hogy az én hibám, amiért nem lettem kapitány. Ám ebbe a hibába százból száz edző belesett volna!

– Miért is?
– Mert akkor kaptam ajánlatot az MLSZ-től, amikor Katarban hét számjegyű volt a fizetésem, és a második szám nem nulla volt… Midőn Dárdai Pál hasonló dilemmával szembesült, ő a Bundesligát választotta; hiába, nem ugyanaz a kategória a német élvonalban dolgozni vagy magyar kapitánynak lenni. Ez volt az egyik probléma. A másik pedig az, hogy kétezertizennégyben engem szerződés kötött egy katari klubhoz. Az al-Khor azonban nem úgy szerepelt, ahogy azt a vezetők szerették volna, s olyan helyzetbe kerültem, hogy ha még egy meccset vesztünk vagy döntetlennel zárunk, lehet, hogy kirúgnak, s cirkusz nélkül eljöhetek. Rácsapni viszont nem akartam a katariakra az ajtót; élő szerződést felrúgni nem elegáns. Ráadásul egyszer már megtettem ezt Romániában. Abból per lett, s olyan valakivel kerültem szembe, akivel egykor szobatársak voltunk a válogatottban. Ez nem hiányzott, s igen, igyekeztem időt nyerni, ezért volt a hallgatásom. Ám ezzel nem állhattam a nyilvánosság elé, Csányi elnök úr viszont az időhúzást személyes sértésnek vette. Engem mindig az vezérel, hogy ahol dolgozom, valami hasznosat hagyjak magam után. A magyar futballra van rálátásom, tudom, hogy akadnak problémák, de azt is tudom, hogy megfelelő partnerekkel összefogva – s Csányi Sándor ebben a tekintetben feltétlenül jó partner lett volna – megoldásokat is lehetett volna találni.