Détári Lajos: két és fél gól, kabriózás és a felejthetetlen kispesti kártyapartik

Hatvanegyszeres magyar válogatott, hétszeres világválogatott, egyszeres Európa-válogatott, háromszoros magyar bajnok, német- és görög kupagyőztes, s a címeket még hosszasan sorolhatnánk. Détári Lajos kétséget kizárólag a közelmúlt egyik legsikeresebb magyar futballistája. A tréner ezekben a hónapokban saját futballiskoláját üzemelteti, apró lurkókkal ismerteti meg a labdarúgás alapjait, miért is érdemes rajongni ezért a sportágért. Arra kértük, emlékezzen nem éppen rövid pályafutása néhány felejthetetlen pillanatára.

A LEGNAGYOBB PIPA

De régen volt... A Népstadionban fogadtuk a lengyeleket, öt háromra győztünk. Finoman fogalmazva is emlékezetes összecsapás volt. Tizenegyesből és szabadrúgásból is a kapuba találtam, nem mellesleg három gólpasszt is kiosztottam. Mást nemigen csináltam a meccsen... Annál a bizonyos szabadrúgásnál előre eldöntöttem, hogy célba veszem a sarkot. Első próbálkozásra a rövidet pécéztem ki magamnak, ám a játékvezető visszafújta a kísérletet. Másodjára a hosszút vettem célba, bejött. Verebes József volt a szövetségi kapitány, külön kérte, hogy akár éles szögből is próbáljam meg kapura tekerni a labdát.

1987, Magyarország–Lengyelország 5–3

A LEGNAGYOBB SZTÁROK KÖZÖTT

Pelé ötvenedik születésnapját ünnepeltük Milánóban. Persze ennyi idősen is beszállt játszani, egy félidőt futballozott, és nem vallott szégyent. A brazil sztár állítólag már három hónapja edzésben volt, hogy helytálljon az összejövetelen. A braziloknál Pelé, a világválogatottban enyém volt a tízes dressz. A szünetben álltam be Martín Vázquez helyére, nem sokkal később buktatniuk kellett a brazil védőknek egy gondolattal a tizenhatoson kívül, a jobbösszekötő helyén. Azonnal mondtam, ez a szabadrúgás Hagié. Gheorghét korábbról ismertem, tudtam, ezt ő onnan berúgja. Nem tévedtem. Ha a másik oldalon lett volna, nem adom ilyen könnyen neki a labdát. A mérkőzést kedden rendezték, nekünk előtte vasárnap még bajnoki meccsünk volt, a Genova ellen futballoztunk. De az ilyen összecsapásokról senki nem akart lemaradni, akit meghívtak. Kivéve Diego Maradonát. Na ő nem jött el, argentinként nem csípi a brazilokat.

1990, Brazília–Világválogatott 1–2

A LEGJOBB TÁRSASÁG

A nyolcvanas években olyan volt a kispesti öltöző, mint egy nagy haveri társaság. Nyolcvannégy és nyolcvanhat között a válogatott gerincét is mi adtuk, oda is együtt utaztunk, csak a szabadnapjainkat nem töltöttük együtt. Összetartó társaság voltunk, fogalmazzunk úgy. Fix kártyás brigádunk volt, Garaba Imi, Menyhárt Kálmán, Kerepeczky Gyuri, Bodonyi Béla, és én. Repült ilyenkor az idő, sokat nyomtuk a zsugát. Mindig mondtam nekik, gyerekek, hagyjatok nyerni, akkor gólt rúgok. Sajnos nem mindig fogadták meg a jó tanácsomat.

A LEGEMLÉKEZETESEBB KUPADÖNTŐ

Sosem felejtem el azt az estét. Magam harcoltam ki a szabadrúgást, a lehető legjobb helyen estem el, aztán már fogtam is a labdát, mondván, nem adom senkinek. Az utolsó mérkőzés volt a szezonból, Frankfurtból több tízezren kísértek el bennünket a fináléra. A döntő előtt előbb három napra edzőtáborba vonultunk, onnan utaztunk Berlinbe. Elképesztő felhajtás volt! Nem mintha tartanunk kellett volna bármitől is, de testőrök óvták minden lépésünket. Mellém legtöbbször az a jól megtermett legény csapódott, aki máskor Boris Becker testi épségére vigyázott. Ha tudta volna, hogy én is milyen jól teniszezem... Az ominózus szabadrúgás előtt kétszer szabálytalankodtak velem szemben, szerencsére Heitmann sporttárs csak a másodikat fújta le, így közelebbről rúghattam. Frank Schulz odalépett mellém, és azt súgta: »Lajos, ezt belövöd!« Sajnálhatja, hogy nem lottózott aznap... Ahogy a labda elszállt a sorfal fölött, tudtam, hogy gól lesz. Aztán elindultam a Bochum kapuja mögött tomboló szurkolóink felé, mit ne mondjak, jó érzés volt. A mérkőzés napján megjelenő egyik újság azt jövendölte: Détári lesz a finálé sztárja. Aki írta a cikket, értett hozzá. Finoman fogalmazva is nagy fieszta volt, másnap mentünk vissza Frankfurtba, kabriókkal vittek bennünket a városháza elé.

1988, Eintracht Frankfurt–Bochum 1–0

A LEGNAGYOBB SHOW

Azóta sem tudom, a harmadik gólunk előtt miért cifráztam még a dolgokat. Az Ancona játékosa voltam, hatalmas eredmény volt, hogy három nullára legyőztük az Internazionalét. Azóta is úgy emlegetik, hogy azon a meccsen két és fél gólt lőttem. Miután dupláztam, a harmadiknál addig-addig dajkálgattam a labdát, már a kapust is kicselezve, hogy végül csak felrúgott egy védő. Fogalmam sincs, honnan került elő, azt hittem, már senki nincs a környékemen. De jött egy csapattársam... Szakadó esőben volt a meccs, úgy csúszott a pálya, mint a jég.

1993, Ancona-Internazionale, 3–0

A LEGEMLÉKEZETESEBB NYILATKOZAT

Persze, hogy emlékszem erre a nyilatkozatomra. Aznap a Fradival négy gólt szereztünk úgymond rögzített szituációból a Pápa ellen, erre az első kérdés az volt, hogy gyakoroltuk-e ezeket. Úgy felment bennem a pumpa, hogy nem tudtam rendesen válaszolni. Hogy lehet ilyet kérdezni?! Egyet, esetleg kettőt lehet véletlenül így szerezni, de négyet...?! Korábbi edzőimtől azt tanultam, ezeket a szituációkat orrvérzésig kell gyakorolni, hiszen meccseket lehet megnyerni velük. Mit kellett volna mondanom? A sablont? Igen, rengeteget gyakoroltuk, hurrá!

2012, Ferencváros Pápa 4–1