Egervári stábja számokkal bizonyítaná az előrelépést

SZALAIÉK MAJDNEM ANNYIT FUTOTTAK, MINT LEWANDOWSKIÉK...

„Szeretném, ha nem kizárólag a bukaresti és az amszterdami kudarc alapján ítélnék meg a válogatott elmúlt három évi teljesítményét, mert én állítom, hogy igenis történt előrelépés – kezdte a Nemzeti Sportnak adott értékelését Kenyeres Imre, a közelmúltban lemondó Egervári Sándor szövetségi kapitány volt segítője. – Amikor kétezer-tíz augusztusában nekiláttunk a csapatépítésnek, a Magyar Labdarúgó- szövetség azt a célt tűzte ki elénk, hogy egy megfiatalított válogatottal jussunk ki a kétezer-tizenhatos Európa-bajnokságra. Fontos volt persze a »napi« eredményesség is, hogy a csapat becsülete megmaradjon a szakma, illetőleg a szurkolók előtt."

„Eleinte sokat tanakodtunk azon, hogy mindezt kikkel és hogyan valósítsuk meg. Amikor kijelöltük az irányvonalat, először is annak néztünk utána, mozgásmennyiségben felvesszük-e a versenyt riválisainkkal, mert a magyar játékosokat rendre az a vád éri, hogy nem futnak eleget. Miután a szövetség minden támogatást megadott, egy erre specializálódott cég tíz mérkőzésünkről készített ez irányú felmérést. A kiindulási pontot a kétezer-tíz szeptember hetedikén lejátszott, Moldova elleni Európa-bajnoki selejtező jelentette, amelyen 117.432 kilométert teljesített a csapat. A következő tíz meccsen ennél csak jobb eredmény született, a csúcsot a Törökország elleni budapesti találkozó jelentette – a három egyes győzelmünkhöz szükség volt a 125.606 megtett kilométerre is. Átlagban 120-121 kilométert futott a válogatott, ami kifejezetten jónak mondható. Csak összehasonlításképpen: az őszi négy Bajnokok Ligája-meccsén a sorozat két legutóbbi döntőse közül a Bayern München 118.839, míg a Dortmund 117.931 kilométert futott átlagban. Sietve teszem hozzá, ez a felmérés az összteljesítményt mutatja, hogy ki hová fut be, mennyit fut labdával vagy anélkül, továbbá hogy milyen tempóban fut, azt nem. A konklúzió mégis az volt, hogy a magyar játékosok képesek ugyanannyit futni, mint a legjobbak" – sorolta az adatokat Kenyeres.

Igen ám, de ezek a számok a futás dinamikájáról nem árulkodnak. Nem mondják el, hogy mennyi volt ebből az úgynevezett gyors futás, a sprintek száma, és ami még fontosabb, a sebessége. Erre, vagyis a futás dinamikájából eredő hatalmas különbségekre a hét elején Kovács Zoltán, korábbi válogatott labdarúgó, a DVTK sportigazgatója hívta fel a figyelmet az NSO piacelemző sorozatának záró részében.

KENYERES: EGY PERC MIATT NEM JUTOTTUNK TOVÁBB

Kenyeres további adatokkal is igyekezte magyarázni a bizonyítványt.

„Elhatároztuk, megpróbáljuk úgy fejleszteni a csapatjátékunkat, hogy minél többet és minél pontosabban passzoljunk, ezen belül is növeljük a rövid és a közepesen hosszú átadások számát. Az újabb mérések ezen a téren is fejlődésről tanúskodtak! A legsikeresebb együttesek kilencven perc alatt ötszáz felett passzolnak, a közepesen erősek háromszázötven és ötszáz között – az első tétmeccsünkön, a már említett, Moldova elleni összecsapáson nálunk háromszáztizenhét átadást jegyeztek fel. Egy évvel később a kisinyovi visszavágón már hatszázhuszonhetet. Az InStat elemzőrendszer az elmúlt két esztendőben húsz mérkőzésünket vette górcső alá, és az összesítés így hangzik: passzaink száma hat találkozón haladta meg az ötszázat, tízszer szorult háromszázötven és ötszáz közé, míg négyszer nem érte el a háromszázötvenet. Hogy a kép teljes legyen, a pontosság kilencszer volt nyolcvan százalék feletti – ami kiváló eredménynek tekinthető –, kilencszer volt a jónak mondható hetven és nyolcvan százalék között, és mindössze kétszer süllyedt hetven százalék alá. Noha utóbbira természetesen nem lehettünk büszkék, a történethez hozzátartozik, hogy a Csehország elleni idegenbeli, valamint a Törökország elleni hazai mérkőzésen bosszankodhattunk a gyengébb mutatók miatt, más kérdés, hogy mindkettőt megnyertük" – értékelt a szakember.

Szóval Koman Vladimirék kifutották a belüket, egyre többet és pontosabban passzoltak egymáshoz, a kérdés azonban még mindig ugyanaz: miért nem sikerült megcsípni a csoport második helyét?

„Véleményem szerint leginkább egy perc, illetve egy durva játékvezetői tévedés miatt – vágta rá a románok ellen 2–2-re végződő pesti összecsapásra utalva Kenyeres Imre. – Külön szólnék a bukaresti mérkőzésről, mert nem igaz, hogy a csapat lélektelenül futballozott volna. Döntő helyzetekben hibáztunk, de a játékosok nyerni akartak! Hogy ezt néhány számmal támasszam alá: amíg a románoknak négyszáznegyvennyolc átadásuk volt, nekünk négyszázharmincnégy, ők nyolcvanegy százalékban passzoltak pontosan, mi nyolcvankettőben. A labdabirtoklás aránya ötvenkettő negyvennyolc volt, miközben a százhetvennégy párharcból ők ugyanúgy nyolcvanhetet nyertek meg, mint mi. Ilyen adatok nem születhetnek meg akaratgyenge játékkal – mégis három nullás vereséget szenvedtünk. Hogy miért alakulhatott ki a külső szemlélőben, hogy a pályán sem voltunk? Azért, mert a kapura lövések száma jókora román fölényről árulkodott: a házigazda tizennyolc kísérletből hétszer találta el a kapunkat, míg mi tízből egyszer az övét. Nagyon sajnáljuk, hogy a hároméves szakasz úgy zárult le, ahogy, de tiszta lelkiismerettel álltunk fel a kispadról. Bár tisztában vagyok vele, hogy sokan más állásponton vannak, meggyőződésem, a válogatott több területen is előrelépett. Ezzel együtt jól tudom, két olyan súlyos csapás, mint a bukaresti és az amszterdami vereség nem fér bele, ám ez nem is múlt el következmény nélkül: a szakmai stáb távozott. Az elmúlt három év eredményei ugyanakkor megmaradnak."

SZATMÁRI: EZEN A SZEMLÉLETEN KELL VÁLTOZTATNI

Ez tény. Mint ahogy az is, hogy bizonyára így is lesznek olyanok, akik szépen csengő számok ide, kimutatható fejlődés oda, továbbra sem a statisztikának hisznek – hanem a szemüknek.

Közéjük tartozik a korábbi román válogatott labdarúgó, Szatmári Sándor is, aki szerint éppen a problémák elkendőzésére épülő szemléleten kell változtatni.

„Aki látta a magyar–románt, aztán a román–magyart, majd a hollandok elleni mérkőzést, tudja, semmi keresnivalója nincs a magyar válogatottnak a világbajnokságon, és nem egy percen múlott, hanem a magyar bajnokság silány színvonalán, azon, hogy teljesen mindegy, ki a bajnok vagy ki a második, amint kilép a nemzetközi porondra, jól fejbe verik. Ezen az »egy percen múlott« szemléleten, a problémák elkendőzésének szándékán kellene mielőbb változtatni!" – nyilatkozta Szatmári.

KENYERES IMRE ILLUSZTRÁCIÓVAL IS ALÁTÁMASZTOTT TELJES ELEMZÉSÉT A NEMZETI SPORT PÉNTEKI SZÁMÁBAN OLVASHATJA!