Hit és hitelesség: ezt hozta Dárdai Bukarestbe

Ha ez volt a magyar edzői szakma arcul köpése, akkor nem is sikerült rosszul. Valamint tényleg motiváltabb, illetve egységesebb lett a válogatott.

A román–magyar mérkőzés döntetlenjétől nem lesz jobb a hazai futball. Nem lesz több hozzáértő, jó, avagy remek (utánpótlás)edző. Nem lesz jobb a játékosválaszték. Nem lesz jobb az elit. Nem nőnek ki hirtelen a földből képzett szélső hátvédek vagy gólvadász csatárok. Nem lesznek többen a stadionokban. Nem lesz BL- vagy El-főtáblás csapatunk, mi több, nem garantálja egyáltalán, hogy nem fogunk szenvedni Feröeren és megverjük a finneket, márpedig ahhoz, hogy a magyar válogatottnak legyen esélye legalább pótselejtezős helyet fogni az Eb-kvalifikáción, ebből a két meccsből hat pont kell.

Sőt! Még egy kijutás sem változtatná meg alapjaiban a közeget, amely évtizedek óta saját mocsarába húz szinte mindent és mindenkit.

Ugyanakkor úgy állhattunk fel a helyünkről, hogy ebben a csapatban volt erő ahhoz, hogy felálljon. Az elmúlt két évtizedben éles helyzetben, idegenben ez most harmadszor sikerült (1997-ben egy gyengébb játékerejű finn válogatott, 2013-ban pedig a törökök ellen). Egy olyan helyszínen, amelyen annyi megaláztatás ért bennünket. Ha visszaemlékszünk az ezelőtti három bukaresti mérkőzésre, mindegyikben kaptunk egy gólt az első öt percben, legfeljebb ötvenhárom perc alatt pedig mindegyik mérkőzés érdemi része véget ért, ki voltunk pipálva, ugrálhattak a román drukkerek.

Most nem.

Szombaton nem.

Nem tudhatom biztosan, ám hiszem, hogy ebben a talpra állásban döntő szerepe volt egy olyan embernek, aki olyan fiatalon került oda a válogatott kispadjára, mint senki 1930 óta. Aki bevallotta, hogy vannak kétségei azt tekintve, hogy alkalmas-e erre a posztra már most, hiszen tudja, tanulnia kell még a szakmát (itthon mintha kevesen vallanák be ezt). Aki ugyanakkor több száz mérkőzést játszott a világ egyik legkeményebb bajnokságában, amelyben minden egyes szereplésért – légiósnak pláne – meg kell dögleni a pályán. Naponta. Aki klubrekorder lehet egy patinás német klubban, aki pontosan tudja a saját példájából, mi kell ahhoz, hogy ilyen szinten szerepeljen egy játékos több mint egy évtizedig.

Röviden: hiteles.

Dárdai Pálra minden bizonnyal odafigyelnek azok a játékosaink is, akik – sajnos fájdalmasan kevesen – erős, meghatározó ligákban edződnek. Tudják, hogy ő nem a futballvilág főáramát kívülről szemlélőként oszt nekik tanácsokat, hanem annyi elitligás és nemzetközi meccsel a háta mögött, amennyiről a legtöbb magyar labdarúgó csak álmodik. Nem a hazai futball kétségbevonhatatlan elszigeteltségéből beszél, hanem egy olyan ország tapasztalatait magába szívva, amely most a nemzetközi futballvilág (egyik) ura. Bármilyen fiatal edző is.

Ettől még nyilvánvalóan nem lesz edzői géniusz, hibázhat, hozhat rossz döntést, kiütközhet a rutintalansága – most irányított először felnőttcsapatot –, ám azon a tényen ez nem változtat, hogy gólt lőttünk és pontot szereztünk ott, ahol ez évtizedek óta nem sikerült. Román földön, ami szurkolói szemmel a lehető legnagyobb presztízsmeccs. Hiúsági és büszkeségi kérdés.

Felemelt fejjel léphetünk tovább Bukarestből, és erre sem volt évtizedek óta példa. A munka folytatódik, következik Feröer, ne higgyük azt, hogy laza séta lesz, mert csak áltatnánk magunkat.

De jobb érzés volt felállni a mérkőzés után, mint a közelmúltban szinte bármikor. Nem volt ez olyan magyar válogatott, amely lefocizza ellenfelét (őszintén: ki várja ezt el Románia ellen idegenben, és ha elvárja, mit szed?!), de olyan válogatott volt, amely hátrányba kerülve tökösen futballozott, nem pedig riadtan szemlélte az eseményeket. A mai válogatott futballban nem lehet sokat cizellálni a felkészítést. A válogatott edzők másfél hetet, néha annyit sem dolgozhatnak együtt csapatukkal. Nem tudnak évtizedes hiányosságokat javítani, ellenben tudnak hitet adni és hitelességet sugározni – mind saját játékosaik, mind a több évtizedes sikertelenségtől meggyötört szurkolók felé –, valamint ha jól végzik a dolgukat, nem követnek el nagy hibákat sem.

És ennyi már alapot képezhet, amire lehet később egy építményt felhúzni. A mostani magyar labdarúgás elemeiből képtelenség extra palotát felépíteni. Ám nem is törvényszerű az, hogy mindig kártyavárként omoljon össze az építmény. Tán lehet nem megelégedve, tovább dolgozva, rendkívül sok munkával, hittel és elhivatottsággal egy szerény, stabil kis házat építeni.

Akik átélték Mexikót, az 1–12-t, Máltát, a legutóbbi bukaresti bukást, majd az 1–8-at, vagy akár az északírek elleni kudarcot, a magyar futballrealitásból érkező rengeteg sötét napot és kevés felvillanást, már ezért is hálásak tudnának lenni.

És ha „csak” a hitüket kapják vissza, már az sem utolsó dolog.

Sőt.

Ez lehet minden építkezés alapja.

Drukkernél, játékosnál egyaránt.

EURÓPA-BAJNOKI SELEJTEZŐ
2. FORDULÓ, F-CSOPORT
ROMÁNIA–MAGYARORSZÁG 1–1 (1–0) – élőben az NSO-n!
Bukarest, Nemzeti Stadion. V: Collum (skót)
ROMÁNIA: Tatarusanu – Chiriches, Goian (Gardos, 5.), Grigore, Rat – Hoban, Pintilii – Maxim (Stancu, 84.), Chipciu, Sanmartean (Tanase, 67.) – Rusescu. Szövetségi kapitány: Victor Piturca
MAGYARORSZÁG: Király – Varga J., Juhász, Korcsmár, Kádár – Gera (Tőzsér, 77.), Elek – Lovrencsics (Simon K., 63.), Dzsudzsák, Stieber (Nikolics, a szünetben) – Szalai. Szövetségi kapitány: Dárdai Pál
Gólszerző: Rusescu (45.), ill. Dzsudzsák (82.)